Repertoárszemle XVI.

2009. február 23.

Richard Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok – 2009. február 1., 15. BÓKA GÁBOR kritikája

Markovics Erika és Molnár András (fotó: Éder Vera)

Markovics Erika és Molnár András (fotó: Éder Vera)

Három év telt el A nürnbergi mesterdalnokok legutóbbi felújítása óta: a szerencsétlen csillagzat alatt született produkciót az Operaház azóta folyamatosan új és új beállókkal próbálja jobbá tenni.
Mint arról tavaly márciusban beszámoltam, ezt olykor siker koronázza: a puszta tény, hogy Molnár András hosszú idő után újra énekli–énekelheti Stolzingi Walther szerepét, önmagában ünneppé avatta az egy évvel ezelőtti előadásokat (s így volt ez a mostani sorozatban is). Ám a címszerep továbbra is kioszthatatlannak bizonyult a hazai társulat énekesei között – a szerep csak olyankor szólalt meg, ha Friedemann Kunder öltötte magára Sachs jelmezét. De kompromisszumok jellemezték Beckmesser megszólaltatását is, s noha nem lehetett nem méltányolni azt az igyekezetet, amit Sárkány Kázmér fektetett a szerepbe, az alakítás irányával sosem tudtam egyetérteni – ami persze részben a rendezés számlájára írható. Ám ez máris átvezet a mostani új beállások által felvetett legkényesebb kérdéshez: mennyire térhet el egy énekes az elvileg meghatározott rendezői koncepciótól, s mennyire alakíthatja a szerepet saját elképzeléséhez?

A kérdés persze költői: a próbafolyamat során a rendezőnek és az énekesnek nyilván közösen kell meghatároznia egy alakítás irányvonalát, akár kompromisszumok árán is. Ám az Operaház nagyüzem, az új beállások során bizonyára nincs mód, hogy a rendező mindenkivel végigpróbálja a darabot (noha ez volna az ideális). Ilyen körülmények között a néző számára kideríthetetlen, hogy azért, amit lát, kit terhel a felelősség: az énekest vagy a próbákat vezető asszisztenst. Ám mégis az a helyzet, hogy értékelni kell, amit látunk, vállalva akár az igazságtalanság kockázatát is.

Markovics Erika és Perencz Béla  (fotó: Éder Vera)

Markovics Erika és Perencz Béla (fotó: Éder Vera)

A legkisebb problémát Éva új alakítója, Markovics Erika okozza: ő nagyjából ugyanazt a figurát testesíti meg, amit elődei is e szerepben. Hangszínéhez illik Éva szólama, s az első két felvonásban szolid, biztos énekléssel vette ki részét a produkcióból február 1-jén. A harmadik felvonás kényes, magas fekvésű részei azonban a jelek szerint soknak bizonyultak számára: a hang itt kellemetlenül élessé vált, az addig megoldott zenei formálás szétesett, és ezt nem csak Éva rövid szólója sínylette meg, de sajnos a kvintett is.
A február 15-i előadáson aztán Markovics megbetegedése miatt az ősszel már többször hallott Sue Patchell ugrott be Éva szerepébe. Hölgyek esetében nem illendő dolog az életkort firtatni, ám úgy érzem, ezúttal az udvariatlanság elkerülhetetlen, ha hangot akarunk adni csodálatunknak. Hogy a hang hatvan felett is ilyen keveset veszített fényéből, már önmagában is figyelemre méltó; ám még ennél is lenyűgözőbbnek találom, hogy az énekesnő most is képes Évává válni, bájos, de öntudatos, határozott fiatal lánnyá. A pályakezdő énekeseknek volna mit tanulnia Sue Patchelltől és Molnár Andrástól.

Beckmesserként Kálmán Péter mutatkozott be. Alakítását mindenekelőtt a szólam realizálásának eddig nem tapasztalt magas színvonala miatt kell üdvözölni: a harmadik felvonás Sachs–Beckmesser jelenetének mindenkit próbára tevő záróhangján kívül a szólam betűje hiánytalanul megszólal, a hang – ha színe nem is mindenkit varázsol el – hajlékony, és könnyedén birkózik meg technikai nehézségekkel. Ami a megformálás színészi oldalát illeti: Kálmán Péter jóval visszafogottabban jeleníti meg az írnokot, mint elődei tették. Ezt örömmel nyugtáztam: meggyőződésem, hogy Beckmesser nem egy idióta, éppen ellenkezőleg: azáltal lóg ki a mesterek közül, hogy nagyon is átlagos, középszerű. Ezt persze nem könnyű közös nevezőre hozni a Wagner által megteremtett karikaturisztikus zenei világgal, ám mégis azt hiszem, ez az út vezet el a figura igazi lényegéhez. Hogy most még csak az út elején járunk, az persze nem meglepő: részben a friss bemutatkozás, részben a rendezés adta keretek is korlátot állítanak az énekes elé – ám az elért eredmény figyelemre méltó, az alakítás már most is élvezetes.

Jelenet az első felvonásból (fotó: Éder Vera)

Jelenet az első felvonásból (fotó: Éder Vera)

Perencz Béla bemutatkozása Hans Sachsként szinte lehetetlen feladat elé állít: míg egyrészt kalapleemelve tisztelgek a vokális teljesítmény kiválósága előtt, addig nem tudom nem szóvá tenni az alakítás problematikusságát. Ez persze igazságtalanság, mert önmagában az a tény, hogy van magyar énekes, aki el tudja énekelni Hans Sachsot, örvendetes. Perencz ráadásul nem akárhogyan énekli el, hanem végig homogén, egységes hangon, a szólamot mívesen kidolgozva, a líraiságtól az olykori gonoszkodásig gazdag vokális fantáziával árnyalva a sokrétű szerepet. A szövegejtés példás, akárcsak a teherbíró képesség: az énekes megformálás a világ bármelyik pontján megállná a helyét.

A problémák a színészi alakítással kapcsolatban merülnek fel. Mindenekelőtt: nem ugyanazt a Sachsot láttam 1-jén és 15-én, a két előadáson lényeges pontokon tért el egymástól Perencz Béla megformálása. 1-jén egy ujjával bökdöső, intrikus Sachsot indított el Perencz, aki a harmadik felvonásban széles műmosollyal próbálta magát nagyon szimpatikus fickóként bemutatni. Az operaműfaj megmagyarázhatatlan kettőssége: miközben füleimmel egy kiváló Hans Sachs-megformálást hallottam, addig a színpadon majdhogynem Beckmessert láttam. Az alakítás egyetlen igazán hiteles pillanata az volt, amikor a harmadik felvonás első képében Éva megpillantja Walthert, Sachs pedig nem tudja elengedni Éva lábát – Perencz itt érzékletessé tudta tenni, ami oly sok Sachs-alakításból hiányzik: nevezetesen, hogy a suszter nem csak atyai érzelmekkel viseltet Éva iránt, de valóban szerelmes is belé. 15-én ez a jelenet – nyilván a beugró Sue Patchell-lel való kidolgozatlanabb összjáték miatt – elsikkadt, az alakítás egésze azonban váratlanul felfénylett: ami addig megcsinált volt, az egyszerre igaz lett: eltűnt a feltartott mutatóujj, a műmosoly helyét igazi humánus bölcsesség foglalta el, Sachs most valóban szimpatikus tudott lenni. Megmagyarázhatatlan, hogy mitől volt annyira más ez az alakítás, mint a két héttel korábbi, mely eszközeiben alig-alig különbözött az utóbbitól – mindez nemcsak művész átélésén, de alighanem a kritikus hangulatán is múlik. Ám a fejlődés így is, úgy is örvendetes.

Perencz Béla, Egri Sándor (fotó: Éder Vera)

Perencz Béla, Egri Sándor
(fotó: Éder Vera)

Mindkét előadáson problematikusnak éreztem azonban az utolsó monológ megformálását. Tudjuk, ez amúgy is a mű legkritikusabb pontja, amit a történelem során előszeretettel használtak ki ordas eszmék nevében. Függetlenül attól, hogy Wagner maga szimpatizált-e a birodalmi eszme később realizálódó voltával és hogy mennyire volt nacionalista, úgy vélem, a mű igazsága felülírja Wagner elméleti munkásságának és a későbbi félre-magyarázóknak állításait. A Mesterdalnokok fináléjából nem tudok semmiféle idegengyűlöletet, német felsőbbrendűség-érzést kihallani – még akkor sem, ha tudjuk: az itt megfogalmazott eszmék egyenesen vezettek e káros folyományokhoz. Éppen ezért borotvaélen táncol, aki színpadi gesztusokkal rájátszik a szövegben megbúvó egészséges – és elsősorban kulturális vonatkozású – nemzettudatra. Valószínűleg mindenkinél máshol van a határ, hogy mit érez e tekintetben soknak: én bizonyosan soknak éreztem, amit Perencz Béla ebben a jelenetben a kard körbehordozásával, majd rituális megcsókolásával véghezvitt. S nemcsak azért, mert személy szerint bennem rossz érzéseket kelt e látvány. Sokkal inkább azért, mert Sachs figurájától idegennek érzem az ilyesfajta patetikusságot: a suszter éppen azáltal lesz a nép kedvencévé, hogy a legmagasztosabb eszmékről is közérthetően tud beszélni – s nem utolsó sorban a szóban forgó monológ is arról szól, hogy a mesterdalnokok művészete, ha nem is olyan magasrendű, mint az udvari költészet, de német és igaz. Vagyis a németség és igazság nem feltétlenül szinonimái a magasztosságnak: Sachs monológja – ahogy az egész opera is – nem a kifejezés, hanem a mondanivaló nagyszerűsége által válik magasztossá.

Mindezeket figyelembe véve is azt kell azonban mondanom: Perencz Béla bemutatkozása Sachsként örvendetes esemény – remélem, sokszor hallhatjuk még e szerepben, bizonyos mozzanatok esetleges újragondolása mellett.

Kálmán Péter és Perencz Béla (fotó: Éder Vera)

Kálmán Péter és Perencz Béla (fotó: Éder Vera)

A régi szereplők közül újra kiemelést érdemel Berczelly István hangilag meggyőző, figurálisan nagyon pontos Pognere.
Gál Erika énekelte Magdalénát: hangja mintha megvastagodott volna – a változás ebben a szerepben kifejezetten előnyére vált.
Dávid szerepe még mindig megoldatlan: Beöthy-Kiss László aranyosan teszi a dolgát a szerepben, de éneklése nem kielégítő.
Egri Sándor Kothnere sokkal jobban tetszett most, mint annak idején a premieren: ha vokálisan nem is lefegyverző, de karakteres alakítás.

Magyar Állami Operaház Zenekara legjobb formájában játszott Kovács János vezényletével, aki talán tavalyi interpretációjának színvonalát is meghaladóan jól vezényelte a darabot. Az Énekkart (karigazgató: Szabó Sipos Máté) most inkább éreztem korrektnek, mintsem kiemelkedőnek.

Két megjegyzés a végére: sajnálatos, hogy a darab látogatottsága ilyen alacsony. Noha az előadáson bőven lehet fogást találni, a mű maga, s a tény, hogy egyáltalán hallható Budapesten, nagyobb figyelmet érdemelne a közönség részéről. A fellépő művészek pedig a színház részéről érdemelnének nagyobb figyelmet: nonszensz, hogy senki sem jelenti be, ha egy énekes beugrik, és már nem volt idő átjavítani a megbetegedett énekes nevét a szereposztásos papírokon. A február 15-i nézők egy része így még ma is azt hiheti, hogy aznap Markovics Erikát hallotta Évaként – csak a plakátokon és az interneten volt olvasható, hogy Sue Patchell énekelt.

 (Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések