Repertoárszemle XV.

2008. április 25.

Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni – Magyar Állami Operaház, 2008. április 12. BÓKA GÁBOR kritikája

Don Giovanni alighanem az Operaház elhanyagolt Mozart-repertoárjának legerősebb előadása. Ezzel, mint azt korábbi repertoárszemléimben érvekkel is igyekeztem alátámasztani, persze nem mondtunk sokat – mégis, úgy érzem, a produkció annak idején minőségileg más hozzáállás eredményeként született, és azóta is más szinten gondozzák, mint a többi Mozart-darabot. A Figarót, a Cosìt és A varázsfuvolát alkalomról alkalomra új és új énekesek rendszertelen beállítása terheli az alapvetően elhibázott vagy jobb esetben csak hosszú idő után reménytelenül elfáradt produkciók keretében. Ezzel szemben a Don Giovanni a felújítás, 2003 decembere óta két, nagyjából állandó szereposztásban kerül színre, amihez 2006 januárjában csatlakozott egy harmadik, „fiatal” csapat. Az áprilisi–májusi hat előadás is demonstrálja az eredeti szereposztások megőrzésének szándékát: a hat előadás továbbra is három szereposztással látható – noha a szokásos csereberék jóvoltából persze nemhogy az eredeti szereposztások, de még a most eredetileg meghirdetett csapatok sem feltétlenül maradnak állandóak. Vagyis a jó szándék ellenére a mindennapos gyakorlat jóvoltából megint azt kéne elismételnünk, amit már a Szerelmi bájital kapcsán elmondtunk: érthetetlen, miért jó az Operaháznak, hogyha bizonyos énekesek az előadáson találkoznak először egy-egy darabban – mivel másvalakivel próbáltak, aki viszont előző este lépett fel.

Bretz Gábor, Cserhalmi Ferenc és Molnár Levente (Fotó: Éder Vera)

Bretz Gábor, Cserhalmi Ferenc és Molnár Levente
(Fotó: Éder Vera)

De önmagamnak is kénytelen vagyok ellentmondani: az imént dicsértem a szándékot, ami megmenteni igyekszik az egyes szereposztásokat – másrészt azt is le kell szögeznem: irreális dolog, hogy ma az Operaházban három Don Giovanni-szereposztás legyen, mert valójában egyet is nehéz lenne összerakni. Az elmúlt évek (házon belüli és kívüli) tapasztalatai alapján talán megkockáztatható, hogy a háromból azért mégis kitelne egy, de a jelenlegi gyakorlat sajnos nem törekszik arra, hogy ez megvalósuljon. Hogy ez a jövőben is így lesz-e, azt rövidesen, a jövő évad műsortervének megismerésekor talán megtudhatjuk.

Ezúttal nem vállalkoztam arra, hogy mindegyik szereposztást megnézzem: önkényesen választottam a fiatalok csapatát – szándékaimmal ellentétben ráadásul őket is csak az első alkalommal tudtam megnézni–meghallgatni. Amit a közel sem tökéletes, összességében mégis élvezetes április 12-i előadás nyomán igencsak sajnálok – nem utolsósorban azért, mert a fiatalokhoz karmesterként ezúttal Lukács Ervin társult. Az ő Mozart iránti vonzalma közismert, az 1987-es Figaro házassága-felújítás óta azonban csak alkalmilag hallhattuk őt Mozart-operát dirigálni: 1997, az Operaházba történő visszatérése óta néhány alkalommal vezényelte a Così fan tuttét és A varázsfuvolát – a Don Giovannit tudomásom szerint legutóbb a nyolcvanas években, még a Ljubimov-rendezésben vezényelte. Egy muzsikus Mozart-rajongása persze nem jelenti automatikusan, hogy szeretetét hangzó formában is képes realizálni – a művészi kvalitás és a személyes érintettség összefüggései sokkal bonyolultabbak annál, mintsem hogy egyenes arányosságot feltételezhessünk a kettő között. Ráadásul Lukács Ervin karmesteri művészete éppen hogy nem annyira a személyes involváltság erejével szokott lenyűgözni, mintsem inkább a világos építkezés, a zene önmagában való szépségének érvényre juttatása által. Bevallom, néhány évvel ezelőtt nem rajongtam Lukács Mozart-felfogásáért: a kiváló historikus szellemű interpretációk megismerésének bűvöletében idejétmúltnak és kevéssé izgalmasnak találtam. Aztán másfél éve, egy kiváló Gran partita-vezénylés után átértékelődött korábbi véleményem: noha a felfogást továbbra sem tartom korszerűnek, önmagában véve nagyon is értékesnek gondolom – ma már nem hiszem, hogy a korszerűség a művészi minőség elengedhetetlen feltétele volna. Igen, a zenekar Lukács Ervin Don Giovannijában bizonyos mértékig jobban uralja a hangzásképet, mint amit ideálisnak tarthatunk; igen, ma már nagyon szokatlan csembaló helyett a zongora használata; igen, a tempók bizonyos mértékben kényelmesebbek, mint a historikus lemezeken (bár jóval frissebbek annál, amire előzetesen számítottam) – mégis, Lukács Ervin pálcája alatt megszólal a Mozart-muzsika, éspedig újfent legfontosabb erénye, a már emlegetett világos formaépítkezés jóvoltából. Ezt a Mozart-interpretációt nem állítanám követendő példaként a jövendő karmester-generációk elé – de átgondoltsága, kivitelezésének magas színvonala (a Magyar Állami Operaház Zenekara Mozart-előadásainkon szokatlan koncentráltsággal játszott) és szellemi irányultsága folytán feltétlenül megismerésre méltó volt: ízelítőt adott egy letűnt nagy korszak Mozart-felfogásából.

Molnár Levente és Bretz Gábor (Fotó: Éder Vera)

Molnár Levente és Bretz Gábor (Fotó: Éder Vera)

A szereposztás legnagyobb fegyverténye, hogy két permanensen megoldhatatlannak tűnő férfi főszerepben is megoldást hoz. Igaz, nem egyenlő mértékben és színvonalon, de Molnár Levente Don Giovannija és Bretz Gábor Leporellója egyaránt adekvát szerepformálás. Nem vitás, hogy a két alakítás közül az utóbbi a végiggondoltabb, koncepciózusabb, megoldottabb – ez persze a művészi érettség különböző fokából is adódik, de legalább ennyire fontos a szerephez való közelítés eltérő aspektusa is. Bretz Gábor Leporellója nagyon tudatosan fölépített, részletekbe menően kidolgozott alakítás. A művészt megjelenése voltaképpen Don Giovanni szerepére predesztinálja, és a Mozart-maraton jóvoltából tudhatjuk, hogy kiválóan alakítja azt a szerepet is – tudathasadásos állapot, hogy miközben Leporellóját nézzük, egyszer sem jut eszünkbe azon keseregni, miért is nem Don Giovannit énekli. Az összeborzolt, kócos haj, a borosta, a rendezetlen öltözet eleve determinálja, hogy ezúttal nem hódítót, hanem egy szerencsétlen flótást látunk – telitalálat a szemüveg is, olyan fokon kiváló segédeszköz a Leporello-figura megteremtéséhez, mint a Polgár László által viselt nadrágtartó volt annak idején a Ljubimov-rendezésben. Bretz Leporellója ilyesformán afféle lecsúszott értelmiségiként jelenik meg, aki tudatában van, hogy számára nem terem babér, de aki annak is tudatában van, hogy szerencsésebb körülmények között ő is lehetett volna Don Giovanni. Ebből a szempontból is figyelemre méltó a temetői jelenet recitatívójában Bretz arcjátéka, mely a csibészségtől (Don Giovanni elbeszéléséből értesül, hogy egy lányka az ő kedves Leporellóját kereste) a felháborodáson (Don Giovanni tudatja vele, hogy Leporellónak álcázva elcsábította a lányt) át a kőszobor megszólalása által kiváltott rettenetig terjed. A vokális megformálás nem kevésbé átgondolt és igényes, ami a pompás orgánummal egyesülve megérdemelten arat kiemelkedő személyes sikert mind a Regiszter-ária után, mind az előadás végén.

Molnár Levente helytállása önmagában is figyelemre méltó: a még mindig nagyon fiatal énekes két éve birtokolja már a címszerepet, s elsősorban lassan, de biztosan finomodó hangi megformálásával (szép pianókat hallhattunk például a Zerlinával énekelt duett előtti recitativóban) bizonyítja is, hogy alkalmas rá. De legalább ennyire fontos, hogy ez a Don Giovanni remekül egészíti ki Bretz Leporellóját: az átgondoltan formáló Bretz intellektuális Leporellója mellett Molnár Levente zsigerből énekel és játszik, s ennek folytán Don Giovannija is amolyan ösztönlény. Nagyon sok minden hiányzik ebből az alakításból, aminek meg kéne lennie egy Don Giovanniban, például (hogy csak egyet említsünk) a lovagi vonások teljes skálája – mégis, megvan benne az a meghatározhatatlan szubsztancia, az az egyszerre vonzó és taszító belső mag, amitől elhiszem neki, hogy ő Don Giovanni – és amit idehaza az egyetlen Bretz Gáboron kívül manapság nemigen látok másban. Az alakítás tehát nem ideális, vagy ha optimisták akarunk lenni: nem kész – mégis nagyon fontos, hogy egyáltalán van, és még fontosabb, hogy megfelelő konstellációban láthatjuk–hallhatjuk. (Csak zárójelben teszem hozzá: Molnár Levente és Bretz Gábor talán hasonlóan jó párost alkothatnának Almaviva gróf és Figaro szerepében is.)

Fodor Bea és Bretz Gábor (Fotó: Éder Vera)

Fodor Bea és Bretz Gábor (Fotó: Éder Vera)

Bakonyi Anikó Donna Annája tisztes szerepformálás: felrémlenek benne egy nagy formátumú hősnő körvonalai, ezeket azonban nem tudja egészen kitölteni. Éneklése viszont meggyőzőbb, mint bármikor, amikor eddig hallottam (beleértve a februári–márciusi Almaviva grófnékat is).

Wittinger Gertrúd bizonyos fokig halványabb Donna Elvira, mint amit másfél évvel ezelőtti magabiztos versenyszereplése nyomán vártam tőle, de még így is a legmeggyőzőbb volt a női szereplők között. A bizonytalanság elsősorban a hangi megformálásban jelentkezett, de az énekesnő teljesítménye e téren fokozatos fejlődést mutatott az előadás során, ami a második felvonás nagy Elvira-áriájában érte el csúcspontját – Wittinger itt minden szempontból felnőtt szerepéhez, és megérdemelten gyűjtötte be a tapsokat.

Herczenik Anna szerepléseiről az utóbbi időszakban több alkalommal voltam kénytelen kedvezőtlen véleményt mondani – sajnos most sem tehetek másként. A hang sérült, elvesztette szépségét, hiába szólal meg minden kottában leírt hang, ha a matéria képtelen közvetíteni a mozarti figurát. Pedig az énekesnő amúgy nagyon bájos jelenség, öt éve, a premier idején még kiváló Zerlina volt – nagy kár, hogy fejlődés helyett visszalépésről vagyok kénytelen beszámolni.

Szappanos Tibor az utóbbi időben egyenletes fejlődésről tesz tanúbizonyságot. Korábbi bizonytalansága mintha eltűnőfélben volna, ennek következtében vokális produkciója is kevésbé elfogódott, mint a tavalyi évadban hallott szereplésein. Az irány tehát megfelelő, de a cél még messze van: mindkét Ottavio-ária hasonlíthatatlanul szebben hangzott el most, mint a Mozart-maraton tavalyi előadásain, ugyanakkor az énekes hallhatóan elfáradt mindkettőben, minek következtében energiái az áriák vége előtt elfogytak. Efölötti sajnálkozásunkat azonban elhalványítja a fejlődés felett érzett öröm.

Molnár Zsolt jóval magabiztosabban énekel, mint eddig bármelyik általam látott szerepében, és figurálisan is jól hozza az egyszerű parasztgyereket.
Cserhalmi Ferenc sem hangilag, sem színészileg nem tud súlyt adni a kormányzó figurájának. Megengedem, a rendezés nem sokat segít neki az utóbbiban, az előbbihez viszont, úgy hiszem, nem elegendőek vokális adottságai.

Jelenet (Fotó: Éder Vera)

Jelenet (Fotó: Éder Vera)

Kesselyák Gergely rendezését a bemutató idején nagyon eltérően ítélték meg a kritikusok. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, láttunk újabb Don Giovanni-produkciókat, láttuk egyebek mellett Kovalik Balázs rendezését is – mindez összességében nem változtatta meg akkori benyomásomat: az operaházi rendezést számos hibája ellenére tehetséges, kvalitásos rendező bizonyos fokig kiforratlan munkájának tartom. (A hibák megítéléséhez csak annyit: ezek közül a számomra legfájóbb – bizonyos áriák lemészárlása zeneellenes színpadi akciók által –, kisebb mértékben ugyan, de a Kovalik-rendezést is jellemezte.) Aki azonban képes olyan valóban emlékezetes, nagy pillanatokat megteremteni, mint a Regiszter-ária beállítása, ahol az előtérben éneklő Leporello mögött Elvira bolygóként való keringése a didaktikus üzenni akarásból valóban szuggesztív erejű vizuális élménnyé válik, annak rendezői tehetségét kár vitatni – és csak sajnálkozni lehet azon, hogy ezt az ígéretes vállalkozást azóta sem követte hasonlóan sikeres rendezői munka.

Ismétlem: az április 12-i Don Giovanni minden hibája és hiányossága ellenére élvezetes előadás volt – és ez jóval több, mint amit az operaházi Mozart-előadásokról általában elmondhatunk. Ráadásul meggyőződésem, hogy ésszerűbb szervezéssel ez a színvonal is emelhető lenne. 

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések