Repertoárszemle XIX.

Joseph Haydn: A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké – Magyar Állami Operaház, 2010. február 28., március 6., 16. BÓKA GÁBOR kritikája

Rost Andrea és Brickner Szabolcs (Fotó: Éder Vera)
Rost Andrea és Brickner Szabolcs (Fotó: Éder Vera)

A tavalyi évad legmagasabb esztétikai színvonalat képviselő operaházi premierje volt Haydn Orpheusz és Eurüdikéje. Különlegességét két tényező biztosította: egyrészt a megszólaltatás kiemelkedő színvonala, melyet énekes szólisták, énekkar, zenekar és karmester együttes produkciója szavatolt. Másrészt a rendezés, Zsótér Sándor víziója olyan szintű színházi gondolkodásról tett tanúbizonyságot, ami párját ritkítja a magyar operaszínpadokon. S még a progresszív operarendezői irányzattól is élesen elkülönítette az a tény, hogy lényege nem annyira a gondolatiság sugalmazásában, mintsem a nagyon erős vizuális hatások, a képiség dominanciájában rejlik. Zsótér Haydn-rendezése – mint annak bizonyítására tavaly kísérletet tettem – a Haydn-muzsika szinte egyenrangú vizuális megjelenítése. Az egész produkció ilyenformán kiemelkedett a repertoárból – melynek alig-alig vált részévé, hiszen a tavalyi évadban mindössze kétszer került színre. Az elmúlt hetek újabb hat előadása így két kérdést vetett föl: mennyire képes megőrizni a produkció tavalyi nívóját, illetve mennyire fogadja el a mindennapok operaközönsége a repertoár integráns részeként?

Utóbbira nehéz egyértelmű feleletet adni: az előadások többsége szolid fél ház előtt zajlott (kivéve az örvendetesen megtelt március 6-it), ám tekintve, hogy január óta nem láttam telt házat az Operaházban, ezt nem tekintem teljesen megbízható indikátornak. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy 2010 Budapestjén nincs alkalmanként 1000, összességében 4000 ember, aki megtöltene egy színházat Rost Andrea és Fischer Ádám nevére – egy nem önmagát áltató, hanem valódi zenei központban pusztán az egyikük neve is elég lenne egy telt házhoz. Elgondolkodtató az is, milyen marketing- és közönségszervezői tevékenységet fejt ki az Operaház, ha legjobb előadásait is ilyen csekély érdeklődés övezi. Egyetérthetünk azzal a többször deklarált vezetői szándékkal, hogy a hazai operarepertoár ne csak a Toscából és az Aidából álljon: ha azonban újdonságot kínálunk, azt el is kell adni. Az Operaház jelenleg csak kínál, de nem ad el; eszerint a kínálás mikéntjében valahol hiba van (a felkínált áru minőségéhez jelen esetben ugyanis nem férhet kétség). S ez, mint látható, még a sztárokat felvonultató első szereposztás esetében is problémákhoz vezet – milyen látogatottságra lehet akkor számítani az ebből a szempontból eleve hendikeppel induló második csapat esetében?

Rácz Rita és Brickner Szabolcs (Fotó: Éder Vera)
Rácz Rita és Brickner Szabolcs (Fotó: Éder Vera)

Ami a zenei színvonalat illeti, mondanivalóm egyértelműen örömteli. Az első szereposztás két általam látott előadásán (február 28., március 6.) Fischer Ádám ismét a stílustudás és a szuggesztivitás ideális elegyét megvalósítva vezényelte a darabot, izgalmas zenedrámaként felmutatva az oratóriumszerű, töredezett remekművet. A Magyar Állami Operaház Zenekara igen jó formában muzsikált: játékukban mintha kicsit több lett volna a hanghiba, mint tavaly, a hangzás egésze ugyanakkor kiérleltebb lett, mint a bemutató idején. Az akkor nagy koncentrációval elsajátított és abszolvált darab mára az együttes húsa-vére lett, de még innen azon, hogy rossz értelemben vett rutinprodukcióról beszélhessünk.

Rost Andrea Eurüdikéje a produkció ékköve: nemes, sötétszínű hangját hallgatni önmagában is élmény, s már a függöny felgördültekor, első megszólalásával is telibe találja a darab tragikus hangvételét és a klasszicizmus és barokk között egyensúlyozó zene hangütését. Alakításának csúcspontja, ahogy tavaly, úgy most is a haláljelenet: ennek visszafogottsága, nemes egyszerűsége, leheletpianói nemcsak az énekkultúra kiműveltségéről, de a művésznő légkörteremtő képességének magas fokáról is tanúskodnak. S ha tavaly hiányérzetünk volt az első Eurüdiké-ária technikai kivitelezésével (a koloratúrák könnyedségével) kapcsolatban, úgy most elmondhatjuk: immáron ez is sokkal magabiztosabban, gördülékenyebben, egyszóval meggyőzőbben szól.

Hajnóczy Júlia és Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)
Hajnóczy Júlia és Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Brickner Szabolcs Orpheuszként operaházi szereplései során először váltja valóra a benne rejlő nagy ígéretet. Karcsú, világos tenorjának szépsége, technikai tudása eddig sem volt kérdéses – nemcsak nemzetközi versenygyőzelme, de itthoni pódiumszereplései is bizonyították ezt. Színpadi fellépéseiben azonban kezdettől fogva görcsösség volt érezhető, s ez – szereptől függően különböző mértében – megakadályozta, hogy teljes értékű vokális és figyelemreméltó színészi produkciót lássunk-halljunk tőle. A pár hónappal ezelőtt felújított Varázsfuvolában látott Taminója már felvillantott valamit a mostani, teljesen felszabadult előadói állapotból: noha az alakítás még kicsit iskolás volt, fényévekkel lépett túl az előző produkcióban hallott bemutatkozó Taminón. Az igazi fordulópont azonban a mostani Orpheusz: Brickner Szabolcs minden tekintetben kiérlelt, magas színvonalú alakítással lepett meg – öröm volt nézni és hallgatni. Mind a statikus, mind a túlmozgásos színpadik akciókban kellő súllyal tud jelen lenni; hangja pedig könnyedén járja be a szólam teljes hangterjedelmét, minden fekvésben egyforma fénnyel szól. Figyelemre méltó az is, hogy Brickner milyen jó érzékkel ragad meg pusztán vokálisan, hangszínek alkalmazásával egy-egy zenei karaktert, egy-egy érzelmi állapotot. A technikai buktatókat, ékítményes részeket is jól abszolválja, noha érezhető, hogy hosszútávon nem a bécsi klasszicizmus operáiban fog kiteljesedni – ezen előadások után az eddigieknél nagyobb reményekre jogosító – pályafutása.

Haja Zsolt Kreónja elsősorban stílusos, könnyed éneklésével tűnik ki: a szerep vokális megformálása kifogástalan, ami cseppet sem kis szó egy ilyen, a tenor és a bariton hangfekvés között egyensúlyozó szólam esetében. S a szép énekprodukció mellett azt is észre kell vennünk, hogy a kirobbanó és lezser színpadi személyiségként megismert Haja milyen önfegyelemmel és nyugalommal tudja hozni a filozofikus (könyvvel a kezében megjelenő) apafigurát – látványosan fiatalos külseje ellenére is hitelessé téve azt.

Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)
Megyesi Zoltán (Fotó: Éder Vera)

Hajnóczy Júlia Géniuszát továbbra is szereposztási tévedésnek tartom. Ahogy tavaly is írtam, a szerep lényegében egyetlen gyilkosan nehéz koloratúráriából áll, s ezt az énekesnő sajnos nem tudja kielégítő technikai színvonalon megszólaltatni. Így pedig hiába az illúziókeltő figura, a fűszeres, izgalmas hang – a próbálkozás kárba vész.

Cser Krisztián hangja mintha január elsejei hatállyal kétszeresére nőtt volna: ha Plutójával kapcsolatban tavaly kulturált éneklésről számolhattunk be, úgy idén egyetlen megszólalása ennél több: jelentős volt.

A másik szereposztás március 16-i előadásán ritkán látható baki parádéban részesültünk. Hogy az első rész közepéig nem volt felirat – Istenem, előfordult már máskor is, ráadásul a felirat nem az előadás integráns része, csupán kiegészítő adalék. Az előfüggöny felakadása (csak többszöri kísérlet után sikerült leereszteni az első felvonás fináléjában) azonban már súlyosan károsította a műélvezetet, akárcsak Orpheusz és Eurüdiké alvilági találkozásakor a vasúti híd nem megfelelő pozícióba helyezése, amit az egyik díszletmunkás jól hallható „Hová toljátok?”- kiáltása színesített. A kínos szituációt, a pillanatnyi szünetet a csembalista és a karmester lélekjelenléte mentette meg. Az előadás teljességének élményét azonban ők sem tudták visszahozni – az a színházi fegyelemmel együtt végképp odaveszett.

Geiger Lajos (Fotó: Éder Vera)
Geiger Lajos (Fotó: Éder Vera)

Pedig ebben a csapatban is nagy lehetőségek rejlenek, s ez még az akadályozó körülmények ellenére is kiderült. A szereposztás középpontjában itt Orpheusz alakítója, Megyesi Zoltán áll. Könnyű, karcsú lírai tenorja a barokk és a klasszika operáiban, valamint a könnyű belcanto-szerepekben mozog igazán otthonosan: mostani szerepének technikai buktatóit fölényesen győzi, éneklése perfekt, s csupán egyetlen részletben, utolsó áriájában okoz némi hiányérzetet – ez ugyanis érezhetően túl mély a számára, így inkább elmondja, mintsem elénekli. A stílusos, kulturált, bizonyos pillanatokban lefegyverző énekléshez tudatosan visszafogott színészi alakítás párosul: Megyesi Orpheusza zárkózottabb, rezignáltabb, esendőbb váltótársáénál – ha Brickner Szabolcs többet ad a szenvedélyes szerelmesből és a költőből, úgy Megyesi Zoltán inkább a darab címében megelőlegezett filozófushoz viszi közel a figurát.

Hajnóczy Júlia sokkal meggyőzőbb Eurüdiké, mint Géniusz. A technikai nehézségekkel is jobban boldogul, mint másik szerepében, de ami ennél fontosabb: a darab nagy lírai pillanataiban (s itt elsősorban a haláljelenetre gondolunk) közel tud kerülni ahhoz, hogy alakítása igazán átélt és bensőséges legyen. Ha jövőre is színre kerül a darab (amit őszintén remélünk), érdemes lesz odafigyelni az alakítás további fejlődésére.

Rácz Rita korlátokat csak ritkán ismerő technikai vértezettsége jóvoltából mintha a kisujjából rázná ki a Géniusz áriáját. S noha nyilvánvaló, hogy erről szó sincs, a könnyedséget és magabiztosságot tükröző éneklés éppen a szerep lényegét: felsőbbrendűségét jeleníti meg adekvátan.

Hajnóczy Júlia és Cser Krisztián (Fotó: Éder Vera)
Hajnóczy Júlia és Cser Krisztián (Fotó: Éder Vera)

Szegedi Csaba Kreónja érettebb, mint tavaly volt: az akkor is alapvetően meggyőző éneklés nem mindig párosult kristálytiszta intonációval, most azonban nem lehettek ilyen jellegű kifogásaink. A figura rezerváltsága, súlyossága hitelesebbé teszi őt az apaszerepben, mint tette tavaly – ez nyilván nem független a hang érésétől, súlyosabbá válásától, ami azonban arra figyelmeztet, hogy (Haja Zsolttal ellentétben) Szegedi Csaba pályája valószínűleg nem lírai bariton szerepkörben fog kiteljesedni.

Geiger Lajos Plutóként némán is hangsúlyosan van jelen; egyetlen megszólalása korrekt.

Bartal László vezénylése igyekszik megőrizni mindazt, ami a betanítás pozitívuma, alapvetően sikerrel. Az előadás jó tempókkal, energikusan zajlik le, csupán az a kis plusz hiányzik belőle, amit a nagy karmester-egyéniség tudott hozzátenni a másik szereposztás élén: az olvasat személyes dimenziója.

Mindhárom estén kiemelkedően jó teljesítményt hallottunk az Énekkartól (karigazgató: Szabó Sipos Máté): mind a tömbszerű, mind az áttörtebb részletekben ideálisak voltak a hangzásarányok, éneklésük energikus, szövegejtésük pontos. A kilenc karszólista megérdemli, hogy név szerint is kiemeljük őket: Bakó Antal, Somogyi Zoltán, Farkas Gábor, Roska Dániel és Hertelendy Rita, illetve Zsigmond Géza, C. Tóth Gábor, Olcsvári Árpád és Takács András járult hozzá egy-egy emlékezetes megszólalással a sikerhez.

A filozófus lelke előadásai az évad eddig részének kiemelkedő pillanatait hozták. Örvendetes, hogy a csekély számú közönség is észlelte ezt, és nagy lelkesedéssel ünnepelte a fellépő művészeket.

(Fotók: Éder Vera)