Repertoárszemle XIV.

2008. április 16.

Gaetano Donizetti: Szerelmi bájital – Thália Színház, 2008. április 9., 11., 13. – BÓKA GÁBOR kritikája

Kovácsházi István (Fotó: Mezey Béla)

Kovácsházi István (Fotó: Mezey Béla)

Már megint és még mindig a Thália: már megint és még mindig kétkedve fogadom, hogy ez a kamaraszínházacska bármilyen tekintetben is megoldaná az Erkel Színház bezárása által kiváltott problémákat. Az hagyján, hogy az erkeles repertoár nagy része elképzelhetetlen a Tháliában – eltekintve MozartRossini és Donizetti operáitól – , de szemmel láthatóan a közönség sem szokott át az Erkelből a Tháliába. Hogy ennek mi az oka, azt hosszan lehetne taglalni. Bizonyára nem elhanyagolható körülmény, hogy a Thália jegyárai igen magasak, s ennyi pénzért lényegében ugyanazt láthatjuk itt, amit korábban megnézhettünk a másik két épület valamelyikében – akár olcsóbban is.

Így van ez Donizetti örökzöldje, a Szerelmi bájital esetében is: a jelenleg futó produkció hosszú évek óta szerepelt az Erkel Színház műsorán – a közönség nagy örömére. Nagyjából egy éve, új beállások kapcsán már beszámoltunk róla – idén egyrészt a Tháliába való átköltöztetés, másrészt ismét új szereplők beállása, no meg régiek visszatérése keltette fel a figyelmünket az előadások iránt.

Az amúgy Hegyi Árpád Jutocsa és Kesselyák Gergely módszere szerint öt nap alatt lebonyolított hat előadásból ily módon kettőre voltam eredetileg kíváncsi – aztán a különböző cserék miatt hármat néztem meg. És itt máris érdemes megállnunk néhány pillanatra. Eleve érthetetlen számomra, mi értelme van időben a lehetetlenségig összesűríteni egy-egy darab Thália-beli előadásait. Meglehet, ennek van számottevő technikai előnye, művészi azonban nem sok. Így ugyanis három szereposztás beállítására van szükség, ami legalábbis luxus, és fölveti az Operaház új vezetése által sokat emlegetett kérdést, hogy minek négy Figaro házasságába öt grófné. De ha már három szereposztás, akkor legyen tényleg három szereposztás – eredetileg így is indult a sorozat, azonban az előadásokkal párhuzamosan zajló próbák és egyéb előadások miatt természetesen jöttek a csereberék, s végül nem volt két olyan előadás, amikor egyforma szereposztás állt volna színpadra. Nem tudom, végül ki kivel próbált és kivel nem, de a végeredmény szempontjából ez talán mindegy is – ez a módszer eleve kizárja, hogy elmélyült együttes produkciókat lássunk a színpadon: akik régóta alakítják szerepüket, vagy magabiztosan mozognak a színpadon, azok bízhatnak rutinjukban, jobb esetben művészi formátumukban – akik viszont újak, könnyen eshetnek a bizonytalanság áldozatául.

Jelenet az előadásból (Fotó: Mezey Béla)

Jelenet az előadásból (Fotó: Mezey Béla)

Mitilineou Cleo (Fotó: Éder Vera)

Mitilineou Cleo (Fotó: Éder Vera)

A rendezésről összességében nincs sok mondanivalóm. ifj. Palcsó Sándor munkája lényegében nem is rendezés, legfeljebb színpadra állítás: a figurák nincsenek kitalálva, az egyes szereplők közti viszonyok nincsenek kidolgozva, általában véve úgy tűnik, Palcsónak nem volt elképzelése arról, valójában miről is szól a darab – pusztán az tűnik világosnak, kinek mikor és hol kell bejönnie és kimennie. A kettő közötti cselekvések már a legnagyobb mértékben esetlegesek. A három Belcore például háromféleképpen érkezik meg, a túljátszás különböző fokait bemutatva. A két általam látott Nemorino egészen máshogy aprít zöldséget – amúgy az Adina kegyetlensége fölötti kesergés közbeni répapucolás a rendezés egyetlen, valóban tartalmas és mélyen humoros mozzanata – informátoraim szerint azonban ez már az előző rendezésben is megvolt. A többi geg aztán vagy teljesen értelmetlen – például Dulcamara vajon miért érkezik léghajón? – vagy egyenesen marhaság. Magam legalábbis nem tudom más szóval illetni a magyar zászló lengetését Dulcamara áriájának végén. Mint ahogy azt sem, hogy az egyébként tenyérnyi színpadon tánckar is illegeti magát ha kell, ha nem, s többek között a terített asztalon is vígan táncikálnak az eljegyzési vacsora fogásai között. Ezt a koreográfiát amúgy a jelenlegi balettigazgató, Keveházi Gábor jegyzi – nem tudom, ezen sírjak-e vagy nevessek.

És itt tegyünk egy újabb kitérőt. Tisztában vagyok vele, hogy az élet nyugaton sem fenékig tejfel: ismerem például a bécsi Bájital-rendezést, Otto Schenk munkáját, és tény ami tény, az sem sokkal mélyebb a nálunk látható verziónál. Csakhogy Schenk – és a darab karbantartói – tisztában vannak a szakmai minimummal, vagyis nem történnek következetlenségek, sületlenségek a színpadon, valamint figyelnek olyan apróságokra, mint hogy az exponált bevonulásoknak a közönséggel szemben kell megtörténnie – Belcore nem érkezhet meg a kórus mögött, szinte észrevétlenül, csak az énekkar felkiáltásaiból kikövetkeztethetően, különben egész későbbi jelenléte veszít jelentőségéből. Az embernek sokszor az a benyomása, hogy a szellemieknél jobban hiányzik nálunk a minimális odafigyelés.

Sólyom-Nagy Sándor és Berkes János (Fotó: Éder Vera)

Sólyom-Nagy Sándor és Berkes János
(Fotó: Éder Vera)

Az egyes szereplők teljesítményét a jelzett kereteken belül lehet csak értékelni – sokaktól azonban így is emlékezetes élményt kapunk. Nemorino szerepében Kovácsházi István legszebb énekesi erényeit csillogtatja: kulturált, minden ízében átgondolt és megtervezett dallamformálást és szép pianókat hallunk, mindezt tartalmas, szép színű lírai tenorhangon. Visszafogott színpadi játéka éppen annyit ad hozzá az alakításhoz, amennyi szükséges, hogy elénk állítsa ezt a mulya, cselekedni képtelen parasztfiút. Kovácsházi Nemorinója az egész sorozat egyik legértékesebb alakítása.

Berkes János viszont nehéz feladat elé állít. Egyrészt csodálattal adózóm a ténynek, hogy hangja még mindig milyen fényesen, szinte sértetlenül szól. Ez önmagában is elismerésre méltó tény a kérészéletű énekespályák korában. Másrészt az alakítás egésze elkedvetlenítő. Nem az az igazi baj, hogy Berkes látványosan idősebb az általa megformálni kívánt karakternél; sokkal inkább az, hogy sem játékával, sem éneklésével nem is törekszik a jellemformálásra – csak énekel, de éneklésében sem annyira Donizetti zenéjének megelevenítését, mint inkább hangi adottságainak minél előnyösebb bemutatását tartja szem előtt.

Adinaként Kertesi Ingrid még mindig magával ragadó természetességgel birkózik meg a belcanto-szerep buktatóival, hangja most is friss, éneklése, mint mindig, nemesen egyszerű és természetes.

Mitilineou Cleo bemutatkozása a szerepben némileg halványabbra sikerült, mint amit vártam tőle. Úgy tűnt, szövegtudása nem elég biztos, és ez bizonyos fokig a felszabadult éneklésben is akadályozta. Ezt persze idegen anyanyelvű énekes esetében nem lenne ildomos szóvá tenni, ha éppen ő nem mutatott volna példát korábbi magyar nyelvű szerepeiben az igényes, szinte anyanyelvi természetességű szövegmondásra, szövegtudásra. Mindamellett a vokális produkció, ha nem is makulátlan, de alapvetően rendben van, és a karakter is megvan – a későbbiek folyamán feltétlenül érdemes lenne építeni erre a szerepformálásra, ha műsoron maradna a darab.

Kertesi Ingrid és Sárkány Kázmér (Fotó: Mezey Béla)

Kertesi Ingrid és Sárkány Kázmér (Fotó: Mezey Béla)

Három Belcorét is láttam. Sárkány Kázmér, mint sok más szerepében, most is inkább karikatúrát rajzol, mintsem valódi jellemet formál, azt azonban ellenállhatatlan humorral teszi, s emellett a szerep vokális buktatóit is több-kevesebb sikerrel győzi.

Az új Belcore, Kálmán Péter énekes produkciója meggyőzőbb, alakítása azonban talán túl visszafogott – mintha ő is egy Nemorino lenne, aki számára csak a katonaruha jelent előnyt, de belül éppolyan bizonytalan, mint vetélytársa. Egy érdekes rendezésben ez akár újszerű szerepfelfogás kiindulópontja is lehetne.

Molnár Levente még az előző esti Don Giovanni által leharcolt hangjával is a legmeggyőzőbb vokális produkciót nyújtotta, noha az a feltűnő hibákat sem nélkülözte. Szerepformálása, mint mindig, ha rendezőileg magára van hagyatva, most is egysíkú, jól bevált klisékre épít, azonban ezek egész jól illeszkednek Belcore szerepéhez.

Sólyom-Nagy Sándor (Fotó: Éder Vera)

Sólyom-Nagy Sándor (Fotó: Éder Vera)

Szüle Tamás és Kovácsházi István (Fotó: Mezey Béla)

Szüle Tamás és Kovácsházi István
(Fotó: Mezey Béla)

Dulcamaraként Szüle Tamás általam valaha is látott legjobb formáját hozza: éneklése nem hagy maga után kívánnivalót – még a hadarós részeket is jól győzi szusszal –, játéka pedig felszabadult, élvezetes.

Sólyom-Nagy Sándor szereplése már önmagában véve is öröm: közel egy éve nem láthattuk operaszínpadon e kiváló énekest, s éppen Dulcamara szerepébe állt volna be a tavalyi évad végén – a feltételes mód azonban csak idén vált kijelentő móddá. Megérte várni: Sólyom-Nagy még mindig kiváló hangi kondícióban énekel, s vonzó színpadi egyéniségének teljes bevetésével igazi szeretnivaló, öreg csirkefogóként jeleníti meg Dulcamarát – az alakítás nem csak humorban, de öniróniában is bővelkedik. Csak remélhetjük, hogy a mostani két alkalom után lesz még alkalmunk, hogy élvezhessük e nagy művész felszabadult komédiázását a csodadoktor szerepében.

Gianettát Simon Krisztina vokális problémákkal küszködve, Murár Györgyi megbízható színvonalon énekelte.

A szereplők kavalkádjában akadt egy közreműködő, aki egész héten át állandó volt: Oberfrank Péter karmester. Aki ismeri munkabírását, nyilván nem lepődik meg azon, hogy öt nap alatt hat előadást vezényelt – elvégre láttunk már tőle hat nap alatt nyolcat is (2006 márciusában Mozart-maraton plusz két Turandot keddtől vasárnapig). Mindamellett már a fizikai teljesítmény is tiszteletet parancsol. Ezen túlmenően azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy az általam hallott három előadáson olyasmit tapasztaltam, amire Budapesten egyetlen kivételtől (Pál Tamás tavalyi Don Pasquale-vezénylésétől) eltekintve a magam praxisából nemigen emlékszem: megelevenedett Donizetti zenekara, a zenészek egyszerre valóban játszani kezdtek, és játékukból valóban játékosság sugárzott.

Mitilineou Cleo és Kálmán Péter (Fotó: Éder Vera)

Mitilineou Cleo és Kálmán Péter
(Fotó: Éder Vera)

A dicséretbe rejtett bírálat ezúttal nem csak a Magyar Állami Operaház Zenekarának korábbi teljesítményeit minősíti – a közelmúlt Donizetti-vendégjátékai (Az ezred lányaRobert Devereux) alkalmával külföldi együttesektől sem tapasztaltam, hogy érdemi elképzelésük lett volna Donizetti darabjairól. Hogy Oberfrank Péternek van, azt egy tizenkét évvel ezelőtti szentendrei Don Pasquale nyomán ugyan feltételeztem, de mivel azt az előadást igen fiatalon hallottam, akkori benyomásaimban nem bízhattam meg száz százalékig. Hallva a mostani Bájitalokat, úgy vélem, talán mégsem csaltak meg emlékeim: a zenekar, ha nem is hibák, döccenők nélkül, de több mint tisztesen állt most helyt, és mint már említettem, első pillanattól az utolsóig érezteti tudta a darab többnyire pezsgően vidám, néha azonban elkomoruló légkörét – különösen a 13-i, minden szempontból a legfelszabadultabbra sikerült délelőtti előadáson. Oberfrank Péter pedig demonstrálta, hogy nem csak az Élektra-típusú nehézsúlyú darabok, de a látszólag könnyed belcanto-operák sem nélkülözhetik az érdemi karmesteri megformálást, s hogy mi is az előnye annak, ha valóban jó karmester keze közé kerül egy ilyen darab.

A Szerelmi bájital összességében élvezhető produkció benyomását keltette. Alapvető hibáit az általam látott előadásokon nagyrészt elfedte a szereplők önfeledt mókázása és a karmesteri–zenekari interpretáció üdesége és szellemessége – no meg a kongeniális magyar szöveg számos telitalálata, Blum Tamás zseniális nyelvi leleményei. Kár, hogy csak kevesen látták, láthatták – de reméljük, a keveseknek legalább megmarad. 

(Fotók: Éder Vera és Mezey Béla)

Hasonló bejegyzések