Repertoárszemle XI.

2008. január 20.

Richard Wagner: Tannhäuser – Magyar Állami Operaház, 2008. január 13., 18. – BÓKA GÁBOR kritikája

Két, csaknem húsz évvel ezelőtt vezényelt Traviata-előadás után Győriványi Ráth György újra bemutatkozott a Magyar Állami Operaház közönségének.
A fenti mondat voltaképpen csak száraz tényeket tartalmaz, és aki nem követte nyomon az Operaház elmúlt hat-hét évének szappanoperába illő történetét (de vajh van-é ilyen olvasóink között?), talán nem is érti, micsoda indulatok feszülhettek és feszülhetnek egymásnak az amúgy egyszerűnek látszó tény mögött.

Berczelly István, Kálmándi Mihály és Bándi János (Fotó: Éder Vera)

Berczelly István, Kálmándi Mihály és Bándi János (Fotó: Éder Vera)

Győriványi Ráth György kétszeres ex-főzeneigazgatója a háznak, ilyen minőségében azonban egyetlen operaelőadást sem vezényelt működésének egy éve, majd három hete alatt – ami, szeressük vagy ne szeressük Győriványit, sokat elmond az Operaház környékén uralkodó nem normális állapotokról. S természetesen nem lenne kerek a történet, ha a politika keze nem tenné be a lábát a képbe: Győriványi mindkét kinevezése, majd távozása erőteljesen politikai színezetű döntések sorozataként írható le, amit a sajtó – és néhány rajongó – pártszimpátiájának megfelelően él meg és kommentál. A kritikus ilyen körülmények között irgalmatlanul nehéz helyzetben találja magát: ha elmarasztalja Győriványi Ráth György vezénylését, nem csak a bizonyos fórumokat és sajtóorgánumokat elárasztó szimpatizánsok és rajongók haragját vonja magára, de még politikai szimpátiákkal is megvádolhatják – csakúgy, mint ha dicséretre ragadtatja magát.

Ilyen körülmények között nem tehetünk mást, mint hogy az átlagosnál is nagyobb objektivitást próbálunk magunkra erőltetni – ami persze lehetetlen, hiszen minden kritikusnak vannak prekoncepciói, főképp, ha rendelkezik bizonyos emlékekkel a szóban forgó művészről. Győriványi ugyanis vezényelt már operaelőadásokat Budapesten az Operaházon kívül – ezek közül kettőről magam is írtam. Meglehetősen vegyes benyomások maradtak meg bennem ezekről az előadásokról: míg A varázsfuvola és a Sámson és Delila karmesteri szempontból korrekt, de nem kiemelkedő produkció benyomását keltette, addig a Don Giovanni megvalósítását minden szempontból kudarcnak éreztem. Ezért őszinte örömmel hallgattam a mostani Tannhäuser-vezénylést, mely továbbra sem tanúskodott kiemelkedő karmesteri formátumról, de részleteiben és egészében is megoldottabbnak éreztem a korábbi Győriványi-előadásoknál; élvezhető, mi több: szép előadás született a karmester mostani ténykedése nyomán. Tekintetbe véve, hogy legutóbb milyen kiábrándítóan unalmas zenei irányítás mellett hallhattam ezt az operát, már ezt is nagy eredményként könyvelem el.

Szendrényi Katalin és Bándi János (Fotó: Éder Vera)

Szendrényi Katalin és Bándi János (Fotó: Éder Vera)

Győriványinak számos olyan részletet sikerül kielégítően megoldania, amelyek igazi próbakövei a karmesterségnek. Általánosságban elmondható, hogy az egész darab mozaikszerűsége a nagy drámai ívek megvalósíthatósága ellen dolgozik – Győriványi nem esik bele a csapdába, keze alatt nem forgácsolódik szét az előadás életképek füzérére, interpretációjában a darabnak van eleje, közepe és vége. Hasonló szerkezeti problémát mutat kicsiben a dalnokverseny-jelenet is, melyet szintén nagyon nehéz úgy megoldani, hogy ne essen atomjaira, és egységes benyomást keltsen – Győriványinak ez is sikerült, méghozzá úgy, hogy a négy „kisdalnokot” alakító énekes vokális produkciója erőteljesen az elérni kívánt hatás ellen dolgozott. Ugyanakkor a második fináléban már nem sikerült fenntartani a feszültséget (ebben része volt a nem teljesen kielégítő énekkari produkciónak is), és bár szabatosan elhangzottak, de nem igazán szólaltak meg a Venus-jelenetek zenéi.

Bándi János és Kálmándi Mihály (Fotó: Éder Vera)

Bándi János és Kálmándi Mihály (Fotó: Éder Vera)

Wagner – mint arra nem egy elemző felhívja a figyelmet – a Tannhäuserben még nem talált igazán adekvát zenei megfogalmazást az erotika megjelenítésére, inkább illusztratív, mintsem valóban forró zenét komponált – úgy vélem, ennek az illusztratív zenének az átforrósításához valóban nagy karmester-egyéniségre van szükség, így ez a hiányosság inkább csak észrevétel, nem bírálat. Győriványi Ráth György Tannhäuserét igen jó operavezénylésnek tartom – más kérdés, hogy a társulat elfogadja-e őt karmesternek az előző évek után, vagyis hogy lehet-e jövője Győriványi és az Operaház további együttműködésének. A kritikus nem érzi magát kompetensnek, hogy véleményt nyilvánítson a kérdésben, csupán az elért művészi eredmény regisztrálását érzi feladatának.

Magyar Állami Operaház Zenekara összefogottan, pontos, kidolgozott, színgazdag játékkal követte a karmester utasításait (csak az első finálé kürtgikszereit tudnám feledni!). Az Énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté) teljesítménye sajnos korántsem volt ennyire jó, különösen a férfikart éreztem néha kevéssé egységesnek, máskor pedig erőtlennek. Olykor az volt az ember benyomása, mintha nem megfelelő létszámú énekkar állna a színpadon.

Bándi János újra bemutatkozott Tannhäuserként. Nem hallottam három évvel korábbi debütálását a szerepben, de tudom, hogy azóta nem énekelte – most mindenesetre tökéletesen kiforrott, minden túlzástól mentes, gazdagon árnyalt vokális produkcióval örvendeztette meg a közönséget, színészileg pedig annyit tett hozzá alakításához, amennyit ebben a reménytelenül statikus rendezésben a jó ízlés határain belül hozzátehetett. Ismerve a szerep rendkívüli nehézségi fokát, ezt a Tannhäuser-alakítást a kiváló Bándi-szerepformálások közepette is kiemelkedő jelentőségűnek érzem.

Wolfram szerepében Kálmándi Mihály lépett színpadra, Bándiéhoz hasonlóan kiérlelt, árnyalt és ami saját szerepében talán a legfontosabb: a költőiség szférájába elemelkedni képes alakítást nyújtott. Úgy vélem, a tavalyi Chénier-felújítás kiválóan megformált Gérard-ja óta az azt megelőzően kicsit háttérbe szorult Kálmándi ismét nagyszerű formában van – kiválóan énekel, láthatóan nagy kedvvel van jelen a színpadon. Hiba lenne, ha a vezetőség nem venné észre ezt a művészi újjászületést.

Temesi Mária (Fotó: Éder Vera)

Temesi Mária (Fotó: Éder Vera)

Régi, nagy sikerű alakítását hozta magával a nagyrészt új szereposztás keretei közé Temesi Mária Erzsébetként. Vokális produkciója egy-két bántóan éles magas hangtól eltekintve meggyőző, és nagy stílusismeretről tanúskodik, színészileg pedig dicsérendően tartózkodik a bakfiskodástól – érett nőként jeleníti meg Erzsébetet, akiből azonban nem tűnt még el a naiv hit és a lelkesedés.

Szendrényi Katalin Venus szerepében sajnos nem felel meg a szólam vokális követelményeinek, az énekesnő csaknem végig hamisan intonál, emellett a magasságokkal rendre ádáz és reménytelen küzdelmet folytat – s ezen még az sem segít, hogy alkatilag, kiállását és színpadi viselkedését tekintve Szendrényi kiváló Venus lehetne. Sajnos csak a régi nótát fújhatom: a fiaskóért nem a művésznőt terheli a felelősség, hanem azt, aki kiírta erre a szerepre, vagyis méltatlan helyzetbe hozta.

A kisebb szerepek alakítói közül toronymagasan kiemelkedett a Hermann őrgrófot megszemélyesítő Berczelly István, aki pompás orgánuma mellé személyiségének súlyával is hitelesítette az általa megteremtett figurát, valamint Váradi Zita, aki kivételesen üdén (és tiszta intonációval) adta elő a pásztorfiú dalát a január 13-i előadáson. A további dalnokok alakítóinak nevét fedje ezúttal tapintatos homály – de sajnos túl sok énekelnivalójuk akad ahhoz a darabban, hogy teljesítményük ne rongálta volna jelentősen az előadásról alkotott összképünket. Csakúgy, mint az első finálé és a második felvonás duettjének brutális és érthetetlen megcsonkítása.

A I. felvonás fináléja (Fotó: Éder Vera)

A I. felvonás fináléja (Fotó: Éder Vera)

Szinetár Miklós tizennyolc éves rendezését sok és sokféle bírálat érte már. Magam úgy látom, hogy néhány zavaró szinetáriáda (fogyasztásra váró állattetemek keresztülhurcolása a színpadon; ülőpárnák kiosztása stb.) mellett egy teljesen hagyományos mederben csordogáló, amúgy nem túl nagy fantáziával megrendezett előadást látunk. Nem állítom, hogy tetszik, de közel sem zavar annyira, mint a színház néhány más, a szakmaiságnak még a minimumát sem tükröző rendezése. Venekei Marianna új Bacchanalia-koreográfiáját illetően nem tudhatom, hogy csak az én balett iránti értetlenségem és érzéketlenségem, avagy a produktum minősége az oka – mindenesetre ha nem tudom előre, hogy új koreográfiát látok, bizony nem vettem volna észre a változást (s ezen még Bacskai Ildikó és Bajári Levente bevetése sem tudott érdemben segíteni). Mindent egybevetve, ha nekem kéne döntenem, hogy a most elért örvendetes zenei eredmények ismeretében műsoron maradjon-e ez a nem túl izgalmas színpadi megvalósítású produkció – nos, igent mondanék. Amíg nem születik rendező, aki jobbat csinál.

Hasonló bejegyzések