Repertoárszemle X.

2008. január 17.

Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola – Magyar Állami Operaház, 2008. január 15. – BÓKA GÁBOR kritikája

Három és fél esztendeje, miután utoljára merészkedtem el az Operaház egyik Varázsfuvola-előadására (akkor éppen az Erkel Színházban ment a darab), azzal a kéréssel fordultam barátaimhoz, hogy lőjenek le, ha ezt még egyszer megkísérelném. Tartsanak bár sznobnak, de túlságosan szeretem ahhoz A varázsfuvolát, hogy egy bizonyos színvonal alatt gyakran el tudjam viselni a rajta való kísérletezést.

Márpedig Szikora János nagyon vérszegény és gondolattalan rendezéséhez az általam belátható tizenkét év alatt többnyire katasztrofális zenei színvonal társult: többségükben a szerepeikre alkalmatlan énekesek (tisztelet a nagyon kevés, de kétségkívül létező kivételnek) és nem megfelelő zenei irányítás (tisztelet az egyetlen általam hallott kivételnek). Ha mégis tartotta bennem valami a reményt a mű valamikori méltó megszólaltatásával kapcsolatban, úgy az a Művészetek Palotájában 2006. június 6-én színre került alkalmi Varázsfuvola-produkció volt, mely – nem győzöm hangsúlyozni – kizárólag hazai erők együttműködésének nyomán jött létre, s amely így mindennél jobban demonstrálta, hogy nem lehetetlen dolog megfelelően kiosztani a szerepeket – csak szervezés és akarat kérdése.

Ehhez a Varázsfuvola-produkcióhoz egyébként még egy személyes emlék fűz: másfél esztendővel ezelőtt erről követtem el első operakritikámat. Visszaolvasva az akkor általam leírtakat, nem vagyok meggyőződve arról, hogy teljesen pontosan sikerült átadnom az előadás (legalábbis a hazai interpretációtörténeten belüli) kiemelkedő jelentőségét és ezen belül Vashegyi György karmester teljesítményének fontosságát. Hogy azonban milyen fontosnak tartottam az akkori előadás minőségének létrejöttében az ő szerepét, talán jól jelzi, hogy ezúttal elsősorban miatta szegtem meg fogadalmamat, és látogattam el mégis az Operaház egy Varázsfuvolájára – kíváncsi lettem, mit tud átmenteni ez a kiváló muzsikus az akkor más együttesek élén elért eredményekből ebbe a hosszú ideje halódó repertoárprodukcióba. Jelentem, ha természetesen nem is mindent, de azért valamennyit sikerült.

Magyar Állami Operaház Zenekara ebben a darabban eddig általam sosem hallott könnyedséggel, oldottan, de pontosan, fegyelmezetten, a karmesteri megformálás finomságait lehetőségeinek határáig maximálisan követve játszott. Nagy fegyverténynek tekintem, hogy az előadás nemcsak hogy komolyabb gikszerek nélkül folyt le, de zenekari szempontból kifejezetten szép is volt, ráadásul egy-egy pillanatban még Vashegyi historikus együttesének hangzását is tetten érhettük. Hogy akkor mégis mi hiányzott? A varázs. A zenekari játék minden szépsége ellenére sem sugározta azt a lelkesültséget, átszellemültséget, amit Vashegyinek tavalyelőtt a Müpában sikerült megteremtenie. Nem tudhatom, hogy ezt a karmester és a zenekar közötti kevésbé szoros együttműködés okozta-e vagy némely énekes produkció és a színpadi megvalósítás sivársága hatott vissza a karmesteri és zenekari teljesítményre (hogy a színpadilag, és ennek következtében zeneileg lehetetlen helyzetbe hozott Énekkar szükségszerűen gyenge teljesítményéről most ne is beszéljünk), de attól még a tény tény marad. Miként az is, hogy az enyhe hiányérzet mellett az elért eredmény nagysága sokkal, de sokkal többet nyom a latban.

A szereposztás ezúttal is nagyon egyenetlen volt, de az átlag messze felülmúlta minden eddigi operaházi Varázsfuvola-tapasztalatomat. Az egyetlen minden tekintetben kielégítő szerepformálás a Sarastrót alakító Fried Péter nevéhez fűződik, aki mind basszusának nemes színével, éneklésének stílusosságával és méltóságával, mind játékának visszafogott fenségességével magával ragadott.

Csak kicsit maradt el tőle a Papagenóként fellépő Massányi Viktor, aki az első rész halványabb (de már ekkor is élvezetes) énekteljesítménye után a második részben kiválóan énekelt és mókázott – de az öngyilkosság-jelenetben a játék komolyságából is sikerült megéreztetnie valamit.
Nagyszerű partnert kapott a rövid jeleneteiben is feltűnő Váradi Zita személyében.

Nyári Zoltán énekelte Taminót, alapvetően jól, de kissé egyenetlenül. Nyárit karcsú és hajlékony hangja ideális Mozart-tenorrá tehetné, ugyanakkor technikailag mintha nem lenne teljesen birtokában a szólam megkívánta eszközöknek: olykor kifullad egy-egy hosszabb legato-ív közben, emellett pedig nem tudja egységes hangszínen végigénekelni a szerepet – hangja sokszor változik nazálissá. Mindamellett a benyomásaim alapvetően pozitívak, és bízom a további fejlődésben.

Sajnos bizakodásom alábbhagy a Paminát alakító Herczenik Anna esetében. Nem először, nem is másodszor látom ebben a szerepben, mely alkatilag tökéletesen illik hozzá – éneklése azonban előadásról előadásra fojtottabb lesz, magas hangjai pedig egyre élesebbek.

Monostatosként Haramza László mind a színpadi figura megteremtésével, mind a legalább korrekt énekléssel adósunk maradt.
Gurbán János mint Öreg pap becsületesen, jó színvonalon elénekli szólamát, de teljesen kívül marad az általa játszott figurán; hiányzik belőle az autoritás, amit e szerep megkívánna.
A fiatal pap szerepében mind oldott színpadi viselkedésével, mind más minőséget képviselően stílusos éneklésével üdítő jelenség Megyesi Zoltán. Úgy vélem, hogy egy olyan lírai tenornak, aki hozzá hasonlóan jó Ferrandót, Don Ottaviót és Monostatost tud, más, nagyobb szerepet–szerepeket is lehetne találni A varázsfuvolában.

A január 15-i előadáson új beállóként Fonyó Barbara énekelte az Éj királynőjét. Az Operaháznak hosszú évek óta vannak komoly gondjai ezzel a kíméletlen szereppel – nem titok, hogy a társulatban jelenleg nincs olyan koloratúrszoprán, aki akár megközelítőleg is meg tudná oldani a feladatot. Ezért egyre-másra újabb énekesnőket dobnak be a mély vízbe, akik aztán rendszerint bele is buknak a feladatba. Sajnos Fonyó Barbarával kapcsolatban sem igen tudok mást mondani, mint hogy a csúcshangok üzembiztossága még nem jelenti azt, hogy a számára adatott énekhang valóban operai hang. Úgy vélem, az Operaház akkor járna el a legjobban, ha megfelelő Királynő hiányában nem erőltetné a darab előadását, vagy erőfeszítéseket tenne a jelenleg éppen a világot járó magyar Éj királynője hazacsábítására.

Egyetlen előadás alapján nem mondhatunk biztos ítéletet egy produkcióról. Az elmúlt évek tapasztalatait a mostanival összevetve azonban úgy vélem, A varázsfuvola-produkció ezúttal jobbik arcát mutatta – de mindez még mindig nagyon messze elmarad a mű nagyságrendje által megkövetelt színvonaltól. Tartok tőle, mindez nem is változik egy radikálisan új szellemű felújításig.

Hasonló bejegyzések