Repertoárszemle VIII.

Wolfgang Amadeus Mozart: Figaro házassága – Magyar Állami Operaház, 2007. szeptember 18., 21. BÓKA GÁBOR kritikája

Sokféleképpen közelíthetjük meg az Operaház szeptemberi Figaro-előadásait. Ha a mű jelentőségét és nagyságrendjét tartjuk szem előtt, véleményünk voltképpen lesújtó kéne, hogy legyen – abból ugyanis vajmi kevés valósult meg. Ha azonban enyhítő körülményeket keresünk, és ezeket szokás szerint a repertoárszisztéma áldatlan működésében találjuk meg, akár pozitívumokat is fölfedezhetünk a produkcióban.

Fodor Beatrix, Molnár Levente és Cecília Lloyd (fotó: Éder Vera)
Fodor Beatrix, Molnár Levente és Cecília Lloyd (fotó: Éder Vera)

Pár éve egy reménytelenül halott és unalmas Figaro-előadás láttán megfogadtam: ezt a rendezést többet sosem nézem meg, Most megszegtem fogadalmamat egy fél szereposztásnyi új beálló kedvéért – az imént előrevetített pozitívumok jórészt nekik köszönhetők. Galgóczy Judit rendezése ugyanis nem lett jobb az elmúlt években: átgondolt koncepció, kidolgozott jellemek helyett ötletparádét látunk, melyek nem állnak össze darabértelmezéssé, hanem az olcsó szórakoztatás síkján maradnak. S a rendezői gondosság hiánya az alakítások eltérő színvonalán is rajta hagyja bélyegét: mindenki tehetsége, pillanatnyi felkészültsége és művészi érettsége szerint találja fel magát magára hagyatott helyzetében, több-kevesebb sikerrel.

Fodor Beatrix grófnéjáról kell elsőként beszélnünk – nem vitás, hogy ő nyújtotta a két este legkiemelkedőbb művészi teljesítményét. A bársonyosan szép hang, a példamutató énekkultúra, a kifogástalan vokális teljesítmény csak egyik – noha egyáltalán nem elhanyagolható – része alakításának; legalább ennyire fontosnak érzem, hogy Fodor azon kevés szereplők egyike, akik színészileg is értelmezik a megjelenítendő figurát. Lényéből sugárzik a nemesség, a melankólia, a nosztalgia és a csöndes remény – megannyi fontos tulajdonság, melyek közül ha csak egy is hiányzik, nem kaphatunk teljes képet Almaviva grófnéról. Az alakítás csúcspontja természetesen a harmadik felvonás áriája: Fodor Beatrix itt olyan töménységű személyes kisugárzással és élményszerű líraisággal lep meg, amilyenben nagyon kevés alkalommal volt részem eddigi operalátogatásaim során. Úgy hiszem, ezen a két estén az elkövetkező évek magyar operaszínpadának egyik kiemelkedő alakítása született meg.

Mester Viktória és Fodor Beatrix (fotó: Éder Vera)
Mester Viktória és Fodor Beatrix (fotó: Éder Vera)

Cherubinót az első estén Mester Viktória, a második estén Schöck Atala alakította. Szerepfelfogásuk eltérő, de mindketten egyértelmű erősségei a produkciónak. Mester Viktória kimagaslóan jó Carmenje és Dorabellája után várható volt, hogy Cherubino szerepében is nagy hangsúlyt helyez majd az érzékiség megjelenítésére. Ebben nem is csalódtunk; fontos azonban, hogy alakítása nem egysíkú, mert kiváló színészi eszközökkel érzékelteti Cherubino fejletlenségét, tapasztalatlanságát is, valamit azt, ahogy a serdülőfélben lévő fiú minden, számára eddig tiltott dologra rácsodálkozik. Kár, hogy a vokális megformálás ezúttal nem volt kifogástalan, különösen a magasabb regiszterben néhány szeplő árnyékolta be az egyébként kitűnő alakítást. Schöck Atala Cherubinója jóval kevésbé erotikus, viszont fiúsabb és magabiztosabb is: nála hiányoznak a nagy, gyermeki őszinteséggel átélt rácsodálkozások és felismerések – ő gyermeki naivsággal veszi tudomásul az élet kibogozhatatlannak tetsző kuszaságát és nem saját szándékából ugyan, de elszenvedi annak következményeit. Ami a vokális teljesítményt illeti: különösen a második felvonás ariettájának példás formaépítkezését ajánlanám néhány pályatárs figyelmébe…

Almaviva grófként újabb nagy és nehéz főszerepben mutatkozott be Molnár Levente. Akik nyomon követik e szemtelenül fiatal és nagyon tehetséges énekes pályafutását, két dolgot állapíthattak meg: egyrészt Molnár fiatalsága ellenére is meggyőzően abszolválja a nehezebbnél nehezebb szerepeket, másrészt azonban ezek a szerepformálások rendre eléggé egyformák, hogy ne mondjam: egysíkúak. A két állítás között (egyrészt meggyőző, másrészt egysíkú) látszólag ellentmondás van – és mégsem. Molnár Levente – figyelemre méltó hanganyaga és énektudása mellett – olyasvalamivel keltett feltűnést a magyar operaéletben, ami ritkaság volt az elmúlt tíz-húsz-harminc évben: átütő erejű egyéniség, igazi színházi „nagyvad”. Ha némán áll a színpadon, akkor is lehetetlen nem rá figyelni (jaj annak a Figarónak és Susannának, akik az ő némán álló grófja mellett próbálnak duettet énekelni); s ez az erős kisugárzás önmagában véve is olyan érték, ami hitelt ad az általa életre keltett szerepeknek, főképp, hogy azok nagyrészt illenek is egyéniségéhez. Ugyanakkor magam is többször szóvá tettem már bizonyos állandósulni látszó, zavaró jelenségeket: a bármennyire is lefegyverző, de néha túlzottan rámenős éneklést, valamint a három-négy jól körülhatárolható kézmozdulatból álló gesztusrendszert, melyek minden eddigi alakításában visszaköszönnek. Ezek most is megjelennek – mivel nem új produkcióról van szó, hanem újfent egy régi előadásba állították be Molnárt, szinte borítékolni lehetett, hogy így lesz. Az imént leírtak azonban nem vonják kétségbe Molnár Levente tehetségét, csupán azt támasztják alá, hogy még nem kiforrott művész, és hogy sok tapasztalatra, művészi érlelődésre van szüksége. Ennek biztosítása kiemelt feladata kell, hogy legyen az Operának, mivel Molnár Leventék nem teremnek minden bokorban. S hogy megérné a fáradságot, azt a Figaro-előadások előtt egy héttel látott, s a közeljövőben tárgyalandó Viktor Ullmann-operában játszott Overall császár is bizonyítja.

Ambrus Ákos, Szüle Tamás, Hábetler András, Molnár Levente, Cecília Lloyd és Fodor Beatrix (fotó: Éder Vera)
Ambrus Ákos, Szüle Tamás, Hábetler András, Molnár Levente, Cecília Lloyd
és Fodor Beatrix (fotó: Éder Vera)

A többi szereplőről csak annyit: alakításaik színvonala változó volt, a tisztes középszertől az elfogadhatatlanig terjedt. Néhányan régi, kipróbált alakításukat hozták magukkal, mások újonnan álltak be főszerepekbe – sajnos mind vokális, mind színészi tekintetben halvány teljesítményt nyújtva. Egy nevet mégis ide kell még írnom: Barbarinaként Ducza Dóra, ha nem is kifogástalan, de színvonalas énekléssel és magabiztos színpadi jelenléttel keltett feltűnést.

A Magyar Állami Operaház Zenekara összefogottan, nagyobb hiba nélkül, tisztes színvonalon játszott – ez most dicséret, nem fanyalgás, Mozart-előadásainkon ugyanis ez korántsem mindig jellemző. Kovács János jól szervezett, stílusos előadást dirigált, de nem varázsolt el annyira, mint az utóbbi évek Wagner-, Strauss-,  Janáček– és Sosztakovics-produkcióiban.

Noha az általam ideálisnak tekintett Mozart-interpretációtól jócskán elmaradtak ezek az előadások, mégsem bántam meg, hogy fogadalmamat megszegve ellátogattam rájuk. Számos tanulsággal szolgáltak – olyanok voltak, mint egy előtanulmány egy majdani Figaro-felújításhoz. Amire reményeim szerint már nem kell sokat várni.

(Fotók: Éder Vera)