Repertoárszemle VII.

2007. június 17.

Új szereplők az André Chénier-ben – Magyar Állami Operaház, 2007. június 3. – BÓKA GÁBOR kritikája

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla
(Fotó: Éder Vera)

Eddigi repertoárszemléim jóval nehezebb feladat elé állítottak, mint a mostani. Mivel nem bemutatókat tárgyaltam bennük, értelemszerűen kisebb teret kellett, hogy kapjon a műértelmezés, valamint a rendezés bírálata – ugyanakkor nem tekinthettem el ezektől, hiszen ezek is szorosan hozzátartoznak a repertoár-előadásokban felbukkanó problémákhoz, sőt sok esetben azok legfőbb hibái ezen két tényezőből eredeztethetők. Vagyis a napilapokban olvasható tömör értékelések és a szakmai lapok esszészerű, bővebben kifejtett elemzései között kellett egyensúlyoznom, hogy ne váljak unalmassá, de mégis átfogó képet tudjak adni az általam látottakról és hallottakról.

Az André Chénier esetében más a helyzet. A produkció egészen friss, premierje februárban volt, a művel kapcsolatos fenntartásaimról tehát részletesen beszámoltam a közelmúltban, csakúgy, mint a rendezésről. Mindezekről nincs új mondanivalóm: sem a darab, sem a szcenírozás nem lett jobb az elmúlt három hónapban – kérdés, hogy a produkció egésze mit nyert vagy vesztett az új szereplők beállásával.

Kiss B. Atilla szereplését egyértelműen a mérleg pozitív serpenyőjébe helyezhetjük. Ő persze nem új szereplő, a februári premieren is ő alakította a címszerepet. Akkor fenntartásokat fogalmaztam meg elsősorban vokális produkcióját illetően – most örömmel hallom, hogy a szerep immáron minden szempontból az övé, beérett, az alakítás mind színészileg, mind zeneileg élményt adó és meggyőző. S amellett, hogy kiemeljük az éneklés megbízhatóságát, új elemként karaktergazdagságát is rögzítenünk kell: Kiss B. Atilla most sokkal árnyaltabban, változatosabb dinamikával tolmácsolja a szólamot, mint februárban. Mindez nagy reményekre jogosít a közeljövőben rá váró új és nagy szerepekkel kapcsolatban is.

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter az új Madeleine. Hanganyaga talán a legjobban illik a szólamhoz a három Madeleine közül: a világos tónusú, fényes és tartalmas szoprán gond nélkül győzi a szerep buktatóit. Ami a szerepformálást illeti: Sümegi előadásában éppen azok a részletek ragadtak meg leginkább, amelyek eddig valahogy hidegen hagytak. Az első felvonás egészét például még sosem éreztem ennyire meggyőzőnek: mind Lukács Gyöngyi, mind Bátori Éva magas művészi színvonalon oldotta meg az alapproblémát, nevezetesen, hogy az itt szereplő karakter eléggé eltér a darab folytatásában szereplő Madeleine-étől. Sümegi alakításában azonban nem megoldást, hanem természetes magától értetődést tapasztalhattunk, s így egy percre sem kellett azon elgondolkodni, hogy fiatal lányt vagy érett nőt látunk-e a színpadon, mert magát Madeleine-t láttuk. Kevésbé győzött meg viszont a szerep csúcspontja, a „La mamma morta”-ária tolmácsolása. A zenei produkció kifogástalan, a probléma, úgy vélem, inkább a művésznő színpadi egyéniségével van összefüggésben, amiben van valami kifürkészhetetlen titokzatosság, emelkedettség, ami egyfajta távolságtartást is von maga után – ezért, hogy eddigi szerepei közül Elzaként és Toscaként volt számomra a legmeggyőzőbb, és hogy Violetta-alakítását minden csodálatom ellenére sem tudtam igazán átélni. Most Madeleine-nel kapcsolatban úgy érzem, a szerep egésze jól illik egyéniségéhez, Madeleine alakjának igenis adekvát megformálása lehet egy titokzatos nőalak megteremtése – ugyanakkor az a nagy, őszinte kitárulkozás, ami az ária lényege, kicsit kilóg ebből a szerepformálásból, és éppen ezért nem hat teljesen átéltnek. Mindez azonban nem kifogás, inkább csak a művészi alkat és a szerepek furcsa természete fölötti elmélkedés – és nem befolyásolja a tényt, hogy Sümegi Eszter szereplése is egyértelmű nyeresége az előadásnak és a közönségnek, amely idén sajnálatosan kevésszer találkozhatott e csodálatos énekesnővel.

Sümegi Eszter (Fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter (Fotó: Éder Vera)

Busa Tamás (Fotó: Éder Vera)

Busa Tamás (Fotó: Éder Vera)

Busa Tamás számára, úgy érzem, „egy számmal nagyobb” Gérard szerepe, mint ami alkatához illenék. A személyiség nem olyan súlyos és jelentőségteljes, mint amit a népvezér alakja megkívánna – Busa egyénisége sokkal líraibb, ha úgy tetszik, pasztellesebb. Ugyanakkor amit ezeken a korlátokon belül megvalósít, az nagyon becsületes, korrekt, színvonalas művészi teljesítmény: éneklésében akadnak gyönyörű pillanatok, színészi játéka fegyelmezett, bár nem túl invenciózus – összességében megbízható pontja az előadásnak.

Madelon szerepében szintén új énekesnőt láthattunk, Balatoni Évát – noha nem tudja olyan magasságba emelni rövid jelenetét, mint két kolléganője, az ő szereplése is korrekt, szolid, azaz jó színvonalú.
Pelle Erzsébet Coigny grófnéként jól hozza a rendező által kitalált sablonos figurát, a kottában foglaltakat azonban igen nagyvonalúan értelmezi.
Simon Krisztinát láthattuk Bersiként – a figura alapvetően itt is megvan, az énekesnő hangja azonban olykor kevésnek bizonyult a szólam vokális követelményeihez.

Az előadást Dénes István vezényelte. Produkciójának erénye, hogy a februári előadásokhoz képest visszaszorította a hangerőt, az énekesek szemmel láthatóan nem küzdöttek annyit, mint a premier környékén. Ugyanakkor a zenekari játék bántóan élettelen, fásult, s csak azért nem írom, hogy szürke, mert a hibák és pontatlanságok igen színes skáláját vonultatja fel. Dénes István egy pillanatra sem tudta átlelkesíteni a Magyar Állami Operaház Zenekarát, akik ennek következtében unottan lejátszották, ami a kottában áll, de ennél többel nem járultak hozzá az este sikeréhez. Feltűnő volt az is, hogy a karmester mennyire nem figyelt oda arra, ami a színpadon zajlott, az egyik oldalpáholyban ülve nem egyszer tapasztalhattunk kommunikációs zavarokat.

Busa Tamás és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Busa Tamás és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

Végül egy technikai jellegű probléma: a két közzene – az első felvonás balettzenéjének zenekari átirata és a Mese Mariano című Giordano-opera közjátéka – emlékeim szerint azért lett beillesztve a két színváltozás alá, hogy a közönség ne ücsörögjön a sötétben hosszú perceken át. A februári sorozatban ez a cél meg is valósult. Most azonban a két közjáték már nem volt elegendő a színpad átdíszletezéséhez, a zene véget ért, majd a közönség hosszú perceken át ült a sötétben. Jó lenne visszafordítani a technikai züllést, amíg még lehetséges.

Az André Chénier friss produkciója tehát a „harmadik” szereposztással is élvezhető, kellemes előadás, a szerepformálások egyike-másika jóvoltából pedig még magasrendű művészi élménnyel is megajándékoz. A mű persze ettől nem lesz jobb – de talán ilyen darabokat is meg kell ismernünk ahhoz, hogy a vitathatatlan remekműveket értékelni tudjuk.

Hasonló bejegyzések