Repertoárszemle VI.

Giacomo Puccini: Tosca – Magyar Állami Operaház, 2007. május 19., 23., június 1. BÓKA GÁBOR kritikája

Rálik Szilvia (Fotó: Rózsa Zsuzsanna)
Rálik Szilvia (Fotó: Rózsa Zsuzsanna)

Tosca elnyűhetetlen repertoárdarab, s népszerűsége szerencsésen társul az előadásakor felmerülő viszonylag kevés akadállyal. Egyrészt „csak” három főszereplőre épül – szemben például a Bohémélettel, a Carmennel, az Aidával, A trubadúrral. Másrészt a rendező kezét eléggé megköti a realista cselekmény és a valós, mai napig azonosítható helyeken játszódó cselekmény: ha a színpadra állítás csupán az alapszituációk megfelelő és pontos beállítására szorítkozik, vagyis nem vállalkozik többre egy minimálprogram megvalósításánál, a Tosca önerejénél fogva akkor is hatásos és magával ragadó mű – amely hatásosságot nem mellesleg (és ezt Chénier-premier után külön is hangsúlyozni kell) kikezdhetetlen minőségű, nagy zene biztosítja.

A Magyar Állami Operaház immáron húszéves Tosca-produkciója (rendező: Nagy Viktor) nem is vállalkozik többre a minimálprogramnál. Rendezés nyomait nem lehet felfedezni, néhány pillanatban gyanús ugyan, hogy a különböző szereplők többnyire ugyanoda állnak és ugyanúgy mozognak, de ez még nem operarendezés. A színpadon általános operajátszás zajlik, amelynek következtében semmi eredetit, újszerűt nem fedezhetünk fel a műből, de ugyanakkor semmi annak ellentmondót, hamisat sem kapunk – és ez is valami. A jelmezek (Vágó Nelly munkái) stílusosak, de – nagyon szubjektív leszek – nekem nem tetszenek, elsősorban színvilágukat nem találom eléggé vonzónak. A szcenika alapvetően a hagyományos illúziószínpad hagyományait követi, vagyis a szövegkönyvben szereplő helyszíneket próbálja elhitetni a nézővel. A probléma csak ott van, hogy – bizonyára praktikussági és olcsósági szempontokból – a Sant’Andrea Della Valle templom oldalhajója kísértetiesen hasonlít mind a Farnese-palotára, mind az Angyalvárra. A harmadik felvonás díszlete ennek következtében rendkívül szűk, Cavaradossit meglehetősen közelről kénytelen lelőni a kivégzőosztag. És zenei szempontok sem túlságosan befolyásolták Vayer Tamás díszlettervezőt az első felvonás színpadképének kialakításakor: a hatalmas épített díszletek mögül szóló énekkart ugyanis (korábbi tapasztalataim alapján) egyáltalán nem hallani a Te Deum-jelenetben.

Lukács Gyöngyi (Fotó: Éder Vera)
Lukács Gyöngyi (Fotó: Éder Vera)

Mindez azonban már átvezet a zenei megvalósítás problémáihoz. Május 19-én és 23-án Kesselyák Gergely vezényelt, aki a fent vázolt problémát elektronikus erősítéssel próbálta orvosolni. A kezdeményezés visszhangja meglehetősen rossz volt a közönség körében, ráadásul a hangszórókból harsogó énekkari szólamok további nehéz helyzetbe hozták Scarpia alakítóit, akik a mértéktelenül hangos zenekari játék miatt eleve kiabálásra voltak kényszerítve. Rövid időn belül másodszor vagyok kénytelen határozott bírálatot megfogalmazni Kesselyák karmesteri ténykedésével kapcsolatban, mégsem tehetek másként: míg a Chénier esetében a hangorkánt némileg ellensúlyozta a zenekari játék kidolgozottsága, addig az azóta látott Bajazzók– és Nabucco-előadásokon csak a hangerő maradt meg, a kidolgozottság valahol útközben elveszett. Sajnos a Tosca esetében sem volt ez másként: a vonósszólamok szürkén szóltak, rengeteg volt a pontatlan belépés, a rézfúvósok részéről is számos gikszert lehetett hallani, 23-án pedig csaknem sikerült elúszni a Te Deum-jelenet kezdetén.

Lukács Gyöngyi (Fotó: Éder Vera)
Lukács Gyöngyi (Fotó: Éder Vera)

Június 1-jén aztán Török Géza állt a pulpitusra, és egyszeriben minden a helyére került: a zenekari játék sokkal precízebb, kidolgozottabb lett, a pontatlanságok száma jelentősen csökkent, a hangerő a kívánatos mértékre szorult vissza. Noha revelatív karmesteri-zenekari munkáról ezúttal sem beszélhetünk, amit hallottunk, az szolid, megbízható repertoár-színvonal – és ennek jelenlétét őszinte örömmel és elismeréssel regisztráljuk.

Fölösleges tagadni, hogy a Tosca sikere elsősorban a három főszereplőn múlik – s ebben a tekintetben a kritikusnak semmi oka sem lehet a panaszra. A címszerepben Lukács Gyöngyi – ez már önmagában véve is eseménnyé avat egy előadást. Hát még az a tény, hogy művészi alkatához ennyire tökéletesen illő szerepben láthatjuk-hallhatjuk! Neki nem kell eljátszania, hogy Díva, ő valóban az, s ennek megfelelően is van jelen a színpadon. Igazán az a lenyűgöző benne, hogy nem keresi a közönség kegyét, nem próbálja szimpatikusabbnak ábrázolni Toscát, mint amilyen az a darab szerint – és mégis szeretjük, és mégis szánjuk, és mégis együtt érzünk vele. Nagy formátumú, vokális szempontból is lenyűgöző alakítás, méltó a közönség csodálatára és rajongására.

Mellette is fel kell azonban figyelni Rálik Szilvia Toscájára. Rálik alakítása nem annyira árnyalt és sokoldalú, mint Lukácsé, kevesebb benne a mélység, de a figura alapvetően megvan, jól hozza a kötelezőt, s emellett még a tőle eddig hallott egyik legegységesebben magas színvonalú énekprodukcióval is megörvendeztet. Rálik Szilvia Toscája nagyon fontos a repertoáron sűrűn szereplő mű előadásai szempontjából egy olyan színházban, amely nem engedheti meg magának, hogy minden este Lukács Gyöngyit léptesse fel ebben a szerepben.

Lukács Gyöngyi és Kelen Péter (Fotó: Éder Vera)
Lukács Gyöngyi és Kelen Péter
(Fotó: Éder Vera)

Kelen Péter Cavaradossija interpretációtörténeti jelentőségű alakítás. Amit ebben a szerepben (különösen az utolsó felvonásban) nyújt: a folyamat, amíg a kétségbeeséstől a reménykedésen, a boldogságon, a visszafogott örömön keresztül eljut a felismerésig, hogy Toscát becsapták, majd a halálba való beletörődésig, s aztán ahogy Tosca kedvéért eljátssza az utolsó komédiát – az a magyar színjátszás aranykönyvébe tartozó teljesítmény. Éneklése ma már nem olyan üzembiztos, mint pár évvel ezelőtt, de a kiemelkedő részletek: a Képária, a Levélária, az „O dolci mani” kezdetű arioso ma is tanulnivaló fegyelemmel szólalnak meg, és emellett egy-két gyönyörű csúcshanggal is megajándékoz.

Kovácsházi Istvánról az utóbbi időben sok dicsérő szót írtam már – most kénytelen vagyok folytatni ezt a sorozatot. Az ő Cavaradossija nem olyan rafinált, mint Kelené: nála (mint minden szerepében) alapvető tulajdonság a már-már naivitással társuló belső tisztaság, valamint az élet szépségei iránt való fogékonyság, illetve az azok megragadására való készség – lehet, hogy Cavaradossi a szöveg szerint festő, azonban a darab két döntő pontján is költőként fogalmazza meg saját legbensőbb érzelmeit egy-egy áriában, és Kovácsházi (Stolzingi Walthere és Rodolphe-ja után ismét) valódi költészetet képes sűríteni ezekbe a megnyilatkozásokba. De ebből következik az is, hogy ő bizony elhiszi az utoljára felkínálkozó lehetőséget a menekülésre, naiv, szinte gyermeki örömmel megy a kivégzőosztag elé – annál nagyobb utána a döbbenet, amikor Tosca halott szerelme fölé borul. Mindezekhez képest disszonánsnak érzem viszont a kínzási jelenet előtt Scarpia leköpését – egy lovag és egy költő nem tesz ilyet, a mozzanat nagyon kilóg a Kovácsházi által megteremtett karakterből.

Rálik Szilvia és Kovácsházi István (Fotó: Mezey Béla)
Rálik Szilvia és Kovácsházi István
(Fotó: Mezey Béla)

A vokális teljesítmény is magas színvonalú, noha egy-két exponált csúcshang nem szól azzal az átütő fénnyel, mint amihez ebben a szerepben hozzászoktunk, de ezt a minimális hiányt sokszorosan ellensúlyozza a szokatlanul érzékeny és intelligens dallamformálás – Kovácsházi Mozarton nevelkedett tenorja ma már rengeteget tud a Puccini-dallamok mibenlétéről.

Fokanov Anatolij vokálisan lefegyverző Scarpia, s bár játéka olykor nem mentes bizonyos közhelyes fordulatoktól, meggyőzően jeleníti meg az élvhajhász zsarnokot, akit elsősorban az örömszerzés indít aljas cselekedetekre.

Perencz Béla Scarpiája bonyolultabb, jágóibb lény, sokkal intellektuálisabb gonosztevő, nem annyira ösztönből, mintsem előre megfontolt szándékkal cselekszik – ennek következtében valamivel félelmetesebb is, mint Fokanov.

A kisebb szereplők közül meg kell említeni Fried Péter és Kováts Kolos egyaránt megbízható színvonalú Angelottiját, valamint Beöthy-Kiss László Spolettáját, aki az Operaházban ritkán látható példáját nyújtja a pár mondatos szerepben nyújtható kiváló kabinetalakításnak. Az a Scarpia iránt megnyilvánuló félelemmel vegyes csodálat, melyből látható: ő is szeretne Scarpia lenni, de ugyanakkor tisztában van ennek lehetetlenségével, s ennek külsőséges megnyilatkozása, az állandóan felfelé szegett fej, mely mintegy szimbolizálja Spoletta Scarpia melletti kisebbrendűségét – a főszereplőkéhez méltó színészi teljesítmény.

Rálik Szilvia és Kovácsházi István (Fotó: Mezey Béla)
Rálik Szilvia és Kovácsházi István (Fotó: Mezey Béla)

Az általam látott három Tosca-előadás  megbízható repertoárdarabként tüntette fel a produkciót, ugyanakkor ez elsősorban a kiváló énekes-színészi teljesítményeknek volt köszönhető. Noha a színrevitel jelen állapotában még vállalható, hosszú távon érdemes lenne elgondolkodni egy új Tosca-szcenírozáson – hogy e kiváló teljesítmények méltóbb keretben kerülhessenek a közönség elé.

Fotók: Éder Vera, Mezey Béla