Ruggiero Leoncavallo: Bajazzók – 2007. április 8., 13. – BÓKA GÁBOR kritikája
Vannak megunhatatlan darabjai a repertoárnak, melyek nélkül szinte elképzelhetetlen egy operaévad. Mascagni és Leoncavallo két egyfelvonásosát az utóbbi években már többször is levették műsorról, ők azonban szívósabbnak bizonyultak a döntéseket meghozó, egymást váltó, kérészéletű vezetőségeknél: idén, egy év szünet után, ismét visszatértek – hogy aztán jövőre újra eltűnjenek, ki tudja, ezúttal meddig. Nem állítom persze, hogy egyszerű helyzetben van az a vezetőség, aki a két előadás műsoron maradásáról dönt, a két darab szcenírozása között ugyanis csak fényévekkel mérhető a különbség. A Parasztbecsület problémáit bő egy hónapja már elemezte Fülöp Károly – nekem, jelentős késéssel, már csak a Bajazzók dicsérete jutott.
Nem kertelek: Galgóczy Judit rendezését a színházban látható egyik legjobb operarendezésnek tartom. Legnagyobb erénye kétségkívül az, hogy a darab verista vonásait nagyszerűen ellenpontozza a tudatosan vállalt teatralitással, s nem csak a commedia dell’arte-jelenetben, hanem az egész előadás folyamán következetesen – mintegy a mai befogadó számára megfelelő mértékűvé tompítva ezzel az olykor talán túláradóan szenvedélyes drámát. Nem mintha a durva, erőszakos cselekménymozzanatok háttérbe szorulnának – minden, aminek a darabban meg kell történnie, megtörténik, ráadásul magas szintű színészi kivitelezésben. Csakhogy az ellenpontok által a heves érzelemkitörések nem válnak hamissá, ellenkezőleg, nagyon is átélhetővé válnak – s talán épp itt ragadható meg, hogy mi az, amit a Parasztbecsületben nem sikerült létrehozni: ott ugyanis a teátrális díszletezés ellenére is alapvetően megrendezetlen maradt a produkció, ami a szokásos énekesi manírok túlburjánzását idézte elő már a bemutató idején is – és azóta a helyzet csak romlott.
A Bajazzók esetében további szerencse és előny a Parasztbecsülethez képest, hogy a produkció kezdettől fogva építhetett Bándi János lehengerlő erejű Canio-alakítására. Noha a darab legizgalmasabb szereplője kétségkívül Nedda, Bándi gondoskodik róla, hogy Canio kerüljön a középpontba – mindezt azonban mély művészi alázattal teszi. Ha van szerep, ahol fennáll a veszély, hogy túlsúlyba kerülnek a külsőséges eszközök, akkor ez az. Bándi azonban csak annyira él külsőséges eszközökkel, amennyire a szerep megkívánja: a komédiások érkezésekor kellően mórikálja magát, az esti előadáson a rendezés és a commedia dell’arte szellemének megfelelően pojácáskodik. Ugyanakkor ezt a Caniót kezdettől fogva hihetetlen szenvedély feszíti, mely azonban csak egy-egy pillanatra robban ki, hogy aztán Canio újra és újra visszafogja magát (ennek ragyogó példája a harangkórus előtti monológ, melyet egy dühkitörés provokál, s melynek során Canio mindvégig ingadozik a magára erőltetett nyugalom és a benne feszülő szenvedély között). A konfliktus kipattanásakor aztán előtör minden addigi rejtett indulat, hogy az első rész végére nem erőltetett nyugalom, hanem valódi kétségbeesés legyen úrrá Canión – s így lélektanilag motiváltan, valóban nagy zeneként szólalhasson meg a Kacagj, bajazzo. S hasonlóan megrázó az utolsó monológ tolmácsolása is, melyből aztán egyenesen következik az utolsó szenvedélykitörés – a gyilkosság. Bándi alakítása őszinte emberi érzelmeket visz az amúgy külsőségesen, nem túl árnyaltan megírt és megkomponált karakterbe – s éppen ezért nagyon jelentős művészi teljesítmény.
Gurbán Jánosnak kiemelkedően jó szerepe Tonio. Noha a nemzetközi előadói gyakorlatban ezt a szerepet sokszor a színház vezető hősbaritonjára osztják, Budapesten él egy hagyomány, mely nem annyira a Prológusban lehetőségként adódó hangprodukcióra, mint inkább a figura kicsiségére, torzlelkűségére összpontosít – ezt a vonalat képviselte korábban Radnai György vagy Bordás György, és ehhez kapcsolódik Gurbán alakítása is. Kiváló színészi eszközökkel kelti életre a torz testben lakó torz lelket – meglehet, vaskos és hamis sztereotípia a külső és a belső ilyetén összekapcsolása, de Gurbán színészi bravúrral hitelesíteni tudja. Hangi korlátait is képes az alakítás szolgálatába állítani: inkább karakterisztikus, mintsem szép éneklése ezúttal darabot és szerepet talált magának, teljesen a helyén van – vagyis szerep és énekes ritka szerencsés találkozását regisztrálhatjuk.
Herczenik Anna Neddája izgalmas alakítás – a művésznő megfelelően illeszkedett be egy már régebb óta együtt dolgozó csapatba. Alkatilag tökéletesen passzol a szerephez: vonzó nő, ugyanakkor hiányzik belőle az a nemesség és tisztaság, ami például a nagy Mozart– vagy Verdi-hősnők sajátja – eszményi szereplője tehát a verista operáknak. Ezt részben alátámasztja az is, hogy meglehetősen kevés gondot fordít a dallamformálásra, inkább hangokban, mintsem frázisokban gondolkodik. Ez az adott zenei közegben még nem annyira nagy baj (bár a Madárdal előadásának hatását némiképp korlátozza) – ugyanakkor némi magyarázat arra, hogy miért éreztem gyengének a művésznő márciusi Micaela-alakítását: a francia operában bizony nem elég kifejezőnek lenni – ott szépen kell énekelni.
Szappanos Tibor korrektül elénekli Beppó szerepét, ugyanakkor hangját kevéssé találom vonzó színűnek, és bizony a játékba sem igen tud beilleszkedni. Mindez ismét a Ház üzemelési problémáira világít rá: aligha hihető ugyanis, hogy ugyanaz az énekes, aki olyan színvonalú Don Ottaviót tud életre kelteni, mint Szappanos a Mozart-maratonban tette, a Don Pasquale után immáron a Bajazzókban is kívülállóként ácsorogjon a színpadon.
Káldi Kiss András alkatilag megfelelő Silvio lenne, vokális produkciója azonban a minimális elvárásokat sem elégíti ki. A februárban hallott nagyszerű Marcel után bizakodni kezdtem, hogy e tehetséges művész pályája végre jó irányba fordul – most ismét aggodalommal nézek a folytatás elé.
Nem okozott sok örömet Kesselyák Gergely vezénylése sem. A Magyar Állami Operaház Zenekara kidolgozatlanul, elkent vonósszólamokkal, külön életet élő és sokszor hamis rézfúvósokkal játszott keze alatt, Kesselyák pedig a kidolgozatlanságot azzal igyekezett pótolni, amivel mifelénk szokták: hangerővel. Ez nem egyszer az énekesek problémátlan teljesítményét is veszélyeztette. Sajnos ezúttal az Énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté) munkájáról sem örömmel számolok be: az általuk megteremtett hangzás minden volt, csak homogén nem, ráadásul az egyes szólamok nagyon sokszor szétmentek, kisebb káoszt idézve elő a darab két részét nyitó két kórusjelenetben.
Zeneileg kissé fésületlen, színpadilag azonban nagyon erős produkció benyomását keltette a búcsúzó Bajazzók. Megfelelő zenei irányítás mellett véleményem szerint továbbra is vállalható, sőt fontos produkciója lehetne az Operának – főképp, ha megfelelő párdarabot társítanának hozzá. Például a repertoárról sajnos szintén lekerült Mario és a varázslót.