Repertoárszemle IV.

2007. május 20.

Richard Wagner: Parsifal – Magyar Állami Operaház, 2007. április 9. BÓKA GÁBOR kritikája

Félelemmel vegyes várakozással tekintettem a húsvét hétfői Parsifal-előadás elé. Bevallom, eddig csak egyetlen alkalommal láttam az operaházi produkciót, akkor azonban – főképp a rendkívül szerencsétlen szereposztási konstelláció miatt – nagyon rossz benyomást keltett, olyannyira, hogy azóta az 1983-as felújítás szereplőinek fel-feltűnedezése sem tudott rávenni, hogy újra megnézzem. A szereposztástól eltekintve ugyanis Mikó András rendezése, pontosabban annak maradéka is olyannyira elégtelennek tűnt akkor számomra, hogy szinte lehetetlenné tette a műélvezetet. De más oka is volt félelmeimnek: mégpedig a tavaly júniusi Parsifal-előadások a Művészetek Palotájában, melyek olyan magasra tették a lécet, hogy amellett a puszta helytállás is meglehetősen lehetetlennek tűnt egy huszonnégy éves, lestrapált repertoár-produkció részéről.  Ugyanakkor nem tagadhatom, részben a tavalyi emlék is vonzott most az Operába: a kíváncsiság mellett még inkább az a tény, hogy Fischer Ádám interpretációja jóvoltából végleg és visszavonhatatlanul megszerettem a művet, vágytam a vele való újabb találkozásra – tehát megragadtam az első kínálkozó lehetőséget.

Molnár András és Friedemann Kunder (Fotó: Éder Vera)

Molnár András és Friedemann Kunder (Fotó: Éder Vera)

A közönség persze itt is ünnepélyesebb a szokásosnál, az izgalom kitapintható – hiába repertoár-előadás, az évi mindössze két előadás, valamint a mű „áhítatos ünnepi színjáték” volta mégis csak kiemeli azt a hétköznapi előadások sorából. De kiemeli az első hangok felcsendülése is: Kovács János pálcája alatt hihetetlen koncentráltsággal szólalt meg az előjáték, azon nyomban egy másik világba ragadva a hallgatóságot. Furcsa paradoxon: miközben én is hagytam magam elsodorni a zene által, a szokásosnál sokkal inkább jelen voltam a konkrét helyen és időben is, egyre-másra csodálkozva rá az Opera nézőterének építészeti csodáira – a zenei szépség és az építészeti esztétikum kapcsolódott bennem össze egy szempillantás alatt, mint még talán sosem. És óhatatlanul eszembe jutott Ingmar Bergman Varázsfuvolája, ahol a nyitány alatt a nézőtéren helyet foglaló közönség arcait pásztázza a kamera – milyen érdekes lenne egy Parsifal-film, mely a az előjáték alatt szintén a közönséget és a nézőtér építészeti megoldásait vizsgálná!

Az előadás az előjátékban beállított hangulatban folytatódik, a varázslat egy percre sem foszlik szét, s éppen ezért most a régen oly zavaró hiperrealista díszletek (Forray Gábor) és fantáziátlan jelmezek (Makai Péter) sem tudnak zavarni – elfogadom őket mint megváltoztathatatlan adottságokat, melyek azonban ezúttal nem állnak a műélvezet útjában – s egyben elismerem saját impotenciámat is, amennyiben képtelen vagyok megmagyarázni, hogy régen miért zavartak, most meg, egy gyökeresen más vizuális világú előadás erős emlékével gazdagodva miért nem. Ami megragadható különbség a régi előadáshoz képest: a színészi játék, a szereplők mozgatása ezúttal határozottan azt a benyomást kelti, hogy dolgoztak az előadáson, s ha műértelmező rendezésről nem is beszélhetünk, de szabatos, az alapszituációkat megteremtő, valamint a leírásokból kikövetkeztethetően Mikó eredeti instrukcióit megközelítőleg rekonstruáló színpadra állításról igen – ezért Boschán Daisyt illeti köszönet.

Kovács János és a nagyszerű formában játszó zenekar mellett dicséret illeti az énekkart (karigazgató: Szabó Sipos Máté), mely ha nem is kiemelkedő, de jó színvonalon oldotta meg a Parsifal rendkívül kényes szólamait. Annyit azért még sem hallgathatok el: a Grál-jelenetekben ezúttal nagyon hiányzott a gyerekkórus – de hát azt még Bayreuthban is nélkülözniük kell az oda eljutó szerencséseknek… És szóvá kell tenni egy konstans hiányosságot is, a monsalvati harangzúgás nem kielégítő megoldását – a tavalyi Fischer-féle előadáshoz hasonlóan az Operaházban is szintetizátorral pótolták az eredetileg megkomponált hanghatást, ami elég kiábrándító.

A szereplőgárda élén Molnár Andrást kell említeni, aki immáron huszonnégy éve alakítja a címszerepet – még mindig lenyűgözően. Lényéből sugárzik az a tisztaság, ami Parsifal sajátja; az ő megjelenésekor egyetlen percre sem lehet kétséges a néző számára, hogy ő lesz a „balga szent”, akiről a jövendölés szól. Meglehet, a műnek elképzelhető olyan olvasata is, amely szerint Parsifal nem eredendően tiszta és nemes (magam is ezen a véleményen vagyok) – Molnár azonban hitelesíteni tudja, hogy igenis az, csupán a felismerés hiánya akadályozza meg már kezdetben is, hogy teljesítse hivatalát, és megváltsa a szenvedő Amfortast.

Friedemann Kunder és Perencz Béla (Fotó: Éder Vera)

Friedemann Kunder és Perencz Béla (Fotó: Éder Vera)

Gurnemanz szerepében az elmúlt évek számos vendégművésze után ezúttal Friedemann Kunder mutatkozott be. Sachs-alakításából tudtuk, hogy nem hangfenomén, de anyanyelvi szinten beszéli Wagnert – ez az erénye most is nyilvánvaló volt, akárcsak az a lényéből fakadó humánum, ami Sachsának legszebb pillanatait is jellemezte, s ami most Gurnemanzát is emlékezetessé tette.

Németh Judit Kundryjáról már a tavalyi előadás kapcsán volt szó – most egy másik, hagyományos előadás keretei között is képes volt megőrizni az általa teremtett figura izgalmasságát, kiszámíthatatlanságát. Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy vokálisan tavaly mintha egy árnyalatnyival meggyőzőbb lett volna – ezt azonban csak a maximalizmus mondatja velem, hiszen énekesi teljesítménye még így is klasszisokkal múlta fölül a Budapesten átlagosnak tekinthető, és sajnos oly kevesek által meghaladott Wagner-éneklési normákat.

Perencz Bélának alighanem egyik legjobb szerepe Amfortas – Telramund után ismét bebizonyosodik, hogy noha e kiváló énekes az olasz szerepeket is jól megoldja, igazi világa mégis Wagner. Bárha egyszer Wotanként, Sachsként is tapsolhatnánk neki az operaház színpadán!

Klingsorként Egri Sándor, Titurelként Valter Ferenc egészítette ki a szereposztást – érzésem szerint egyikük sem tudott felnőni a mű és a szerepek által támasztott követelményekhez.

Viráglányok: González Mónika és Wierdl Eszter (Fotó: Éder Vera)

Viráglányok: González Mónika és Wierdl Eszter (Fotó: Éder Vera)

A Parsifal-produkció alighanem megérett a felújításra, a darab új szcenírozása feltétlenül kívánatos lenne. Ugyanakkor nem lehet kellőképpen értékelni a tényt, hogy minden szcenikai elégtelenség, és olykor szereposztási nehézség mellett is a hatalmas repertoárját bizony egyenetlen színvonalon megvalósító Operaház a műhöz mégiscsak felnövő előadást képes produkálni ebből az embert próbáló remekműből. S hogy mindezt immáron huszonnégy éve teszi, az egyenesen a csodák kategóriájába tartozik – tán nagypéntek varázsa ez…

Utóirat helyett pedig álljon itt pár gondolat egy régi Parsifal-előadás kritikájából, Fodor Géza tollából:„Előadók és közönség között olyan kontaktus jön létre, amilyen semelyik más előadáson sem, s olyan hangulat uralkodik a színházban, amilyet csak Bergman Varázsfuvola-filmjénél tapasztaltam néhány évvel ezelőtt a Filmmúzeumban.” Lám, nincs új a nap alatt. 

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések