Repertoárszemle III.

2007. április 8.

A Carmen új szereposztása – Erkel Színház, 2007. február 25., március 1. – BÓKA GÁBOR kritikája

Vizin Viktória és Molnár Levente (Fotó: Éder Vera)

Vizin Viktória és Molnár Levente (Fotó: Éder Vera)

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a Carmen egyike a legnépszerűbb operáknak – előadásaira még olyan közönségrétegek is kíváncsiak, akiknek életéhez amúgy nem tartozik hozzá a rendszeres operába járás. Ebből következően a Carment gyakran kell játszani – a nézői igényeket bizony ki kell szolgálni. Másrészt a Carmen egyike az operairodalom legnagyobb – és megkérdőjelezhetetlen nagyságú – remekműveinek, ami legalábbis nehézzé teszi az imént felvázolt helyzetet – mert biztosítható-e a mű által támasztott igényeknek megfelelő magas színvonal egy sorozatban játszott repertoárdarab esetén? Ráadásul a Carmen olyan darab is, amelyhez megcsontosodott konvenciók egész sora társul, melyek nagy része ráadásul masszív félreértésen alapul. Carmen a femme fatale, Don José a hősszerelmes, Ecamillo a macsó – hányan és hányféleképpen próbálták már felhívni a figyelmet arra, hogy a darab nem erről szól, a szereplők távol állnak ezektől a karakterektől – és mégis, az előadások újra meg újra ezt a hagyományos (-an rossz) értelmezést reprodukálják.

Gárday Gábor, Schöck Atala, Vizin Viktória, Mitilineou Cleo és Derecskei Zsolt (Fotó: Éder Vera)

Gárday Gábor, Schöck Atala, Vizin Viktória, Mitilineou Cleo és Derecskei Zsolt (Fotó: Éder Vera)

Szinetár Miklós immáron hétéves rendezése is alapvetően a hagyományos keretek között mozog, illetve annak olcsó változatát prezentálja. A négy felvonás azonos színpadi keretben zajlik, ami azonban egyik jelenet valódi megjelenítésére sem igazán alkalmas. Az első és az utolsó felvonásban a monumentális díszletelemek irgalmatlanul leszűkítik a játékteret, így alapvető fontosságú jelenetek – Micaela lassú, bizonytalan közeledése, majd hirtelen menekülése, illetve Carmen szökése a fináléban – nem tudnak megszületni, helyettük ügyetlen téblábolást látunk. Ezekben a képekben azonban még legalább minimálisan bejátszható a bal oldali építmény mint dohánygyár, illetve aréna – a két középső felvonásban viszont már teljesen diszfunkcionális a díszlet, ráadásul a harmadik felvonásban azt is el kell fogadnunk, hogy épített városi környezet helyettesíti a természetet.

Gárday Gábor, Schöck Atala, Vizin Viktória, Mitilineou Cleo, Derecskei Zsolt és Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Gárday Gábor, Schöck Atala, Vizin Viktória, Mitilineou Cleo, Derecskei Zsolt és Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Elismerem, a harmadik felvonás díszletének kialakítása kritikus pontja az előadásoknak, mert a természet egy az egyben való megjelenítése ma már hiteltelenül hatna – akkor azonban ki kell találni valamit, olyasmit például, amit maga Csikós Attila, a Carmen díszlettervezője még meg tudott alkotni 1993-ban a Bánk bán Tisza-parti jelenetéhez. Itt azonban rendezői jelzésekkel próbálják elterelni a figyelmünket: a csempészek valójában csak a turistáknak mórikálják magukat, akik fizetnek a látványos etno-show-ért. Nem vagyok biztos benne, hogy az egész, turistacsoportra épülő rendezői koncepció nem innen ered-e – más értelmét ugyanis nemigen látom. Nem zavarna, hogy végig városban járunk, nem zavarna a maci sem (Tallián Tibor emlékezetes szavaival a „Nemes Nagy Macijáték”), ha szervesülne az előadásba, ha volna igazi értelme, jelentése, funkciója. De nincs. Az örökké változatlan Carmen-előadás zajlik – ócsítva. Marad a szokásos vigasz: majd a zene megold mindent.

Vizin Viktória és Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Vizin Viktória és Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Egy ponton azonban mégis felmutat valamit a rendezés – ha nem is eredetit, de legalább korszerűt, olyasmit, ami gondolkodást tükröz: s ez Don José alakjának beállítása. Ez a Don José nem amorózó, sokkal inkább egy szerencsétlen flótás, aki balszerencséjére megtetszik Carmennek, s ez aztán mindkettejük sorsát megpecsételi. Carmen hamar belátja, hogy nem illenek össze, ezért igyekszik szabadulni a terhessé vált kapcsolattól; José azonban egyre kétségbeesettebben ragaszkodik Carmenhez, monomániásan, szinte az őrületig fokozva saját szenvedélyét, s kielégítetlensége végül tragikus módon a benne szunnyadó erőszak kipattanásához vezet – ennek előzményei már a harmadik felvonáson is végigvonulnak. Nos, ez a José van jelen az előadásban – s most Kovácsházi Istvánban újabb nagyszerű megszemélyesítőre talált. Szerepről szerepre, előadásról előadásra növekvő csodálattal nézem-hallgatom Kovácsházi művészi fejlődését, de még mindig tud meglepetést okozni: két igazán kiegyensúlyozott egyéniséget bemutató szerepformálás (Rodolphe, Walther) után most hibátlanul jeleníti meg a bomlott lelkű Don Josét – de nemcsak azt, hanem a folyamatot is, ami eddig az állapotig elvezet. Igen, papírforma szerint az első két felvonás, különösképpen pedig a Micaelával énekelt kettős és a Virágária az ő igazi területe – a nagyszerű éppen az, hogy ezek a részletek nem ugranak ki az előadásból, mert az egész szerepépítés átgondolt és egyenletesen magas színvonalú. Mindehhez még egy apró, ámde korántsem elhanyagolható, történeti jellegű tény is társul: Budapesten Don José hagyományosan a hőstenorok szerepe – noha a világ színpadain nem egy nagyszerű, alapvetően lírai repertoárt éneklő művész is megformálta már (elég talán a legragyogóbb példára, Nicolai Geddára emlékeztetni). Nos, Kovácsházi István most az igazi lírai hang élményével is megajándékoz minket Joséként – kívánhatunk-e még többet? Naná. Azt, hogy még sokszor lássuk őt ebben a szerepben.

Herczenik Anna, Vizin Viktória és Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Herczenik Anna, Vizin Viktória és Kovácsházi István
(Fotó: Éder Vera)

Carmen alakjával már nemigen tudott mit kezdeni a rendező, s ez bizonyos szempontból Vizin Viktória lehetőségeit is korlátozta. Alapvetően a hagyományos Carmen-típust látjuk viszont, a Végzet asszonyát (avagy Horváth Ádám-i szakkifejezéssel: a démont), a férfifaló szörnyeteget, tánclépések-kel, „kasztanyettát rágcsál-va” (ahogy Karinthy mondaná). Igen, nem tudom elfelejteni, hogy a szerep az én értelmezésemben nem elsősorban erről szól – de ugyanakkor nem tudom nem észrevenni, hogy mindaz, amit Vizin ezen kereteken belül megvalósít, az maximálisan profi, érett, kidolgozott, egyszóval: jó. Mindehhez hibátlan vokális produkció is társul; különösen figyelemreméltó, hogy Vizin előadásában sosem válik nehézkessé a szólam, a chanson-jellegű részekben nagyszerűen megtalálja a komoly, ámde mégis könnyed hangvételt, ugyanakkor a Kártyaária mélységeit is teljességében megjeleníti. És a példás francia kiejtésről sem feledkezhetünk el – sajnos mifelénk ez sem számít evidenciának. Ha tehát van is hiányérzetünk, az csak a maximalizmus felől jogos, végkövetkeztetésünk pedig egyértelmű: a most látott szerepformálás alapján Vizin Viktória nem érdemtelenül lett a nemzetközi színpadok elismert Carmenje – remélhetőleg itthon is láthatjuk még.

Vizin Viktória és Molnár Levente (Fotó: Éder Vera)

Vizin Viktória és Molnár Levente (Fotó: Éder Vera)

Molnár Levente valamivel halványabb teljesítményt nyújt, mint amit Don Giovannija vagy Malatestája után várhattunk tőle. Vannak azonban momentumok, melyek árnyalják ezen sommás megállapítást. Egyrészt: nincs belelátásom az operaházi szereposztások útvesztőibe, csak arra támaszkodhatok, amit az interneten közzétesznek – azok alapján azonban úgy tűnik, hogy Molnár később kapcsolódott be a produkcióba egy másik kolléga helyett. Másrészt: ha észleljük is, hogy a szólam számos ponton valószínűleg mély neki, hangsúlyozni kell, hogy Fokanov óta és mellett ő az egyetlen énekes, aki tisztességesen el tudja énekelni a szerepet, még ha nem is olyan kirobbanó erővel. Annál kirobbanóbb viszont Molnár Levente színpadi személyisége (és ennek fényében jogos csak énekléséből ugyanezt az erőt hiányolni): amikor színpadon van, nem lehet nem rá figyelni, modorosságaival együtt is született Escamillo – csak talán kicsit túl korán kapta meg a szerepet. Nyilván el kell telnie egy kis időnek, amíg minden szempontból magára talál a szerepben – szerintem érdemes lesz kivárni.

Herczenik Anna és Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Herczenik Anna és Kovácsházi István (Fotó: Éder Vera)

Herczenik Annánál ideálisabb Micaelát el sem tudtam volna képzelni az előadást megelőzően – annál nagyobb csalódás volt az a minden szempontból halvány alakítás, amit végül kaptunk. Talán majd legközelebb.

Szennai Kálmán vezénylése sajnos nem csak a mű nagyságrendjéhez nem nő fel, de összességében nem képvisel olyan színvonalat, ami egy magát európai színvonalúnak álmodó dalszínházban megengedhető lenne. A zenekari hangzás szegényes, differenciálatlan (az Operaház Zenekara annyi szép produkció után ismét nem áll helyzete magaslatán), igazán csak a gyors és hangos részekben érezhető némi lendület, ami azonban rögtön harsányságba csap át. A tempók kidolgozatlanok, a Cigánytánc például már az elejétől kezdve fokozhatatlanul gyorsnak tűnik – ki is fullad az egész, mielőtt a végére érnénk. A harmadik felvonás előjátékát sem hallottam még ilyen hatástalanul megszólalni, mint ezen a két előadáson, a Csempészötösben történtekről pedig talán jobb lenne hallgatni – hogy mégsem teszem, annak pusztán az az oka, hogy meg kell említenem: mindehhez azért Remendado és Dancairo alakítóira is szükség volt…

Összességében a felfrissített Carmen élvezhető produkció, értékeit (melyeknek fontosságát hangsúlyozandó, ha nagy késéssel is, de csak tető alá hoztam ezt az írást) elsősorban két kiemelkedő és egy ígéretes alakításban kell keresnünk. A többi tényező, úgy vélem, megérett a változtatásra – ezek közül talán a zenei irányítás problémája könnyebben és gyorsabban orvosolható.

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések