Repertoárszemle II.

2007. február 13.

Verdi: Otello – Magyar Állami Operaház, 2007. január 25., február 4., 6. – BÓKA GÁBOR kritikája

Csoportkép előadás után (Fotó: Konyha Katalin)

Csoportkép előadás után (Fotó: Konyha Katalin)

Január végén – február elején hat alkalommal került színre az Otello a Magyar Állami Operaházban. Aki tisztában van a színház lehetőségeivel vagy inkább lehetőségeinek hiányával, az némi aggodalommal tekinthetett a hat este elé. Az Otello hasonlíthatatlanul összetettebb Verdi korábbi műveinél, ily módon előadása is jóval magasabb követelményeket támaszt az előadókkal szemben. Ezeket még felújítások vagy új betanulások esetén sem mindig sikerül teljesíteni, nemhogy egy tizenkét éve folyamatosan műsoron lévő repertoárprodukció „hétköznapi” előadásai alkalmával (amennyiben az Otello színre kerülésével kapcsolatban a „hétköznap” szó egyáltalán megengedhető). De ezen túlmenően, az Otello nem csak azért problematikus, mert Operaházunk lehetőségei korlátozottak a nála egyszerűbb darabok megvalósításával kapcsolatban is. A helyzet ennél súlyosabb: a darab ma már a világ vezető dalszínházai számára is jórészt megoldhatatlan probléma – aki ismeri a Plácido Domingo főszereplésével az elmúlt tizenöt év során készült videofelvételeket, tudhatja, hogy lényegében e nagy tenorista az utolsó, aki minden szempontból képes felnőni a mű nagyságrendjéhez – partnerei azonban már neki sem igen akadnak az egyetlen Kiri Te Kanawa kivételével a Covent Garden előadásán. És mit szóljunk azon előadásokról, ahol még Domingót is nélkülöznünk kell? Számomra mindennél beszédesebb az a tény, hogy a Metropolitan-rádióközvetítések sorozatában, melyek többnyire egy-egy évad teljes repertoárját felölelik, az elmúlt tíz évben mindössze egyszer hallhattuk az Otellót…

Tokody Ilona (Fotó: Mezey Béla)

Tokody Ilona (Fotó: Mezey Béla)

Mindezek után meglepő, de igaz: a Magyar Állami Operaházban nem csupán kielégítően, elfogadhatóan, de élményt adóan, valóban magas színvonalon szólalt meg Verdi Otellója. Mindez persze számos körülmény együttállásának köszönhető. Mindenekelőtt: a repertoáron lévő produkció, Vámos László rendezése – Csikós Attila díszleteivel és Vágó Nelly jelmezeivel – kivételesen jól sikerült munka; hagyományos előadásaink közül azon kevesek közé tartozik, mely nem csupán a mű színpadra állítása, hanem annak mély átgondolásán és megértésén alapul. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az átgondolás nem jelent egyúttal átformálást is: Vámos László nem kérdőjelezte meg Verdi remekművét – ellenkezőleg, hű maradt hozzá és annak lényegét, elsődleges olvasatát tolmácsolta. Hogy részletesebb elemzésre most nem térek ki, annak egyik oka az, hogy novemberi Jenůfa-recenziómban már megkíséreltem bemutatni: az ilyesfajta előadások nemhogy nem szokásosak, hanem igenis ritkák operaéletünkben, s elfogadásuk–befogadásuk éppen ezért okoz zavart a kritika számára; másrészt pedig az ilyesfajta előadásokban a rendezői munka jórészt nem különféle trouvaille-okban, hanem az egyes alakításokban realizálódik. Annyit azonban feltétlenül rögzíteni kell, hogy a rendezés ma is eleven és hatásos – egyáltalán nem kelti tizenkét éves produkció benyomását.

Mindez részben annak is köszönhető, hogy két főszereplő, Tokody Ilona és Bándi János már az 1994-es premier óta részt vesznek a produkcióban. Mi több: Tokody már az előző, Mikó András-féle rendezés 1983-as új betanulásában is közreműködött. Mivel ismerem annak az előadásnak a hangfelvételét, némi fogalmat alkothatok róla, miben és hogyan változott Tokody Desdemonája az elmúlt huszonnégy évben. Mindenekelőtt feltűnő a hangszín valamelyes kivilágosodása – a régi felvételen egy sötétebb szopránhang szól hozzánk, mint a mai előadásokon. A huszonnégy év persze más tekintetben sem múlt el nyomtalanul – ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy Tokody ma sokkal jobb hangi állapotban énekel, mint három-négy évvel ezelőtt, és bámulatos technikai biztonsággal lesz úrrá a szerep buktatóin (talán csak a III. felvonás Otello–Desdemona-jelenetének néhány kényes fekvésű részletében bizonyul kevésnek a hangja).

Bándi János (Fotó: Mezey Béla)

Bándi János (Fotó: Mezey Béla)

És mennyi mindent tud még erről a szerepről a vokális kidolgozottságon túl is! Nem kísérletezik azzal, hogy angyali, ártatlan leánykát állítson elénk – nem, ez a Desdemona bizony asszony; tekintetéből, gesztusaiból, mozdulataiból nem naivság, hanem érettség sugárzik. Hogy emellett mégis képes megőrizni ártatlan, angyali lényét? Nos, ez már Tokody Ilona varázslata… Felejthetetlen az a meghajlás, amivel Otellót üdvözli a III. felvonás duettjének kezdetén: : az eleganciának és az asszonyi mindentudásnak, a nem sokkal korábbi, vele szemben goromba viselkedés miatti elnéző magatartásnak és egyben az indulatosságában is szeretetreméltónak vélt Otello iránti odaadásnak csodálatos elegye ez pár másodpercbe sűrítve. És ez csupán egyetlen rövid pillanat a kétórás darabból – de számomra már ennyi is elég lenne, hogy Tokody Ilona Desdemonájának önálló fejezetet követeljek a magyar operajátszás történetében.

Bándi Jánost intenzív, szenvedélyes színpadi jelenléte és pompás hőstenorja predesztinálja Otello szerepére – ő pedig él is adottságaival. Nem árt azonban megjegyezni, hogy Bándi Otellója egyáltalán nem egysíkú szerepformálás, nem épít a Mario Del Monaco óta sokak által kötelezőnek vélt, egyoldalúan indulatos Otello-képre, amit Abody Béla a csak rá jellemző tömörséggel így foglalt össze: „nagy temperamentum, de nem nagy lélek”. Nem, Bándi Otellója valahol félúton helyezkedik el Del Monacóé és az itthon Simándy és Ilosfalvy által képviselt líraibb szereptolmácsolások között: a drámai csúcspontok kirobbanó erővel szólalnak meg (a Bosszúkettős valóban félelmetes, és nem csak Jago jóvoltából), ugyanakkor Bándi a lírával sem marad adósunk. Feltűnő, hogy ez a kiváló énekes ebben a szerepben milyen gyakran és milyen eredményesen feszegeti saját hangi korlátait – Bándit korántsem pianókultúrájáért szokás szeretni, most mégis magvas pianókat hallunk tőle, ha szükséges. Igenis nagy lélek – és nem csak nagy lélek, de még esze is van: nagyszerű az a játék, hogy Otello nemhogy felhúzná magát, de inkább megnyugszik az Álomelbeszéléstől – Jago „bizonyítékai” lényegében semmitmondóak, ezt ekkor még maga is észleli. Csak a kendő Cassio kezében – csak ennek említésére robban ki belőle az indulat, és torkollik a Bosszúkettősbe. Mennyivel hitelesebb így ez a hirtelen dühkitörés, mintha végig elhinné, amit Jago mond! S ha némi kritikai fenntartással mégis élnem kell, az csupán a Bándi által beállított magas színvonalhoz képest lehet jogos. De éppen ezért kell megjegyeznem, hogy a január 25-i és február 4-i harmonikus, szépen formált Otellók után február 6-án már kicsit túl sok volt a szenvedély, az alakítás sokszor delmonacósodott, és a korábban kidolgozott színészi játék olykor túljátszásba csapott át. A közönség persze ezt az Otellót is ovációval fogadja – én mégis inkább az első két estén látott-hallott Otellót szeretném viszontlátni jövőre.

Perencz Béla (Fotó: Éder Vera)

Perencz Béla (Fotó: Éder Vera)

Perencz Béla számomra az első Jago, aki valóban démoni tud lenni. Mivel oly sok énekes kényszerül Jagót énekelni, akiben démoniságnak nyoma sincs, a szerepnek különféle olvasatai alakultak ki az idők során: az egzisztenciális félelemtől gyötört Jago (persze a Credóból kiindulva), a bunkó Jago – és a leghagyományosabb, a mindenkit leéneklő Jago. Perencz azonban – ősgonosz, aki számára ez nem felvett szerep, hanem magától értetődő tény; az ő szájából a Credo nem kétkedések sorozata, mint ahogy gyakran értelmezik – hanem valódi hitvallás, egy (vélt vagy valós? – a darab egyik legégetőbb kérdése!) isteni kinyilatkoztatás tolmácsolása. Hangilag is jobban magára talál ebben a Verdi-szerepben, mint Nabuccóéban – talán mégsem egyértelmű, hogy Verdi nem az ő világa…

Mindehhez egy olyan karmesteri teljesítmény társult, ami előtt csak a legnagyobb tisztelettel tudok meghajolni: Lukács Ervin produkciója – az Otello felsőfokú interpretációja. Vezénylését hallgatva mindinkább előtérbe tolakodott bennem egy mondat, amit Fodor Géza huszonhat évvel ezelőtt írt le vele kapcsolatban: „Nem annyira a részletek hatásosságára törekvő, mint inkább formáló karmester”. Valóban: a Viharkórus, a Bosszúkettős, a Credo nem szól olyan nagyot Lukács pálcája alatt, mint máskor szokott – a dirigens nem törekszik arra, hogy hangerővel fedje el a kidolgozatlanságot, mert nincs kidolgozatlanság; ellenben van nagyvonalú, a részletekben nem elvesző, de semmi fontos felett át nem rohanó formálás, mely a zenekari szólamok alapos kitisztításával párosult. Az utóbbi időben egyre többször lehet jó teljesítményeket hallani az Operaház zenekarától, olykor egészen magas színvonalú játékot is – de ez az Otello még ezen előadásokon belül is ritkaság, mert – nem győzöm hangsúlyozni – repertoárprodukcióról van szó. Ha eddig nem tudtuk volna, most bebizonyosodott: Lukács Ervin nem csak karmestereink doyenje – de nagy karmester is.
A zenekar mellett az énekkar is kimagaslóan teljesít, pedig az Otello kórusainak nehézségi foka csak a zenekari anyagéhoz hasonlítható – köszönet Szabó Sipos Máténak, ismét.

Bándi János, Tokody Ilona, Perencz Béla, Gál Erika (Fotó: Konyha Katalin)

Bándi János, Tokody Ilona, Perencz Béla, Gál Erika
(Fotó: Konyha Katalin)

Végül nem hagyhatok szó nélkül egy aggasztó jelenséget. Kritikámat azzal szerettem volna zárni, hogy az általam eddig legjobbnak tartott Jenůfa-produkcióhoz hasonlítom a mostani Otellókat. Sajnos a színvonalon kívül más hasonlóság is mutatkozik a két előadás között: a közönség nemigen kíváncsi rájuk – az általam látott három Otello egyikén sem volt telt ház. Nem tudom, mi lehet az oka, de gyanítom, hogy valami nem működhet rendesen a közönségszervezés háza táján – Verdi-operán félházat látni több mint kellemetlen. De az Operaház értékrendjét is rossz fényben tünteti fel az a tény, hogy miközben nagy felhajtást csap a közelgő Chénier-bemutató körül (aminek persze örülünk, hiszen legalább beszélnek az Operáról, és nem csak botrányairól, hanem előadásairól is), addig az olyan, a Chénier-nél sokkal fontosabb operák előadásai mellett, mint a Jenůfa, az Otello vagy a Kisvárosi Lady Macbeth, még egy figyelemfelhívó plakát erejéig sem áll ki…

Hasonló bejegyzések