Puccini: Bohémélet – Magyar Állami Operaház, december 26., február 2. – BÓKA GÁBOR kritikája
Idén májusban lesz hetvenéves a Magyar Állami Operaház Bohémélet-produkciója. Nem mostani rövid értékelésem feladata, hogy érveket sorakoztasson fel műsoron tartása mellett vagy ellen – annyit azonban hangsúlyozni kell: önáltatás azt gondolni, hogy amit látunk, az Nádasdy Kálmán rendezése. Függetlenül attól, hogy egy előadás nemhogy hetven, de már tíz év alatt törvényszerűen elkopik, Huszár Klára Operarendezés című könyvéből tudhatjuk, hogy egy alkalommal maga Nádasdy is átrendezte a darabot eredeti interpretációjához képest: 1957-ben, Házy Erzsébet és Ilosfalvy Róbert beállásakor. Ez volt a szerzői ultima manus, ennek is már ötven éve. De közel sem ez volt az utolsó beavatkozás: Fodor Géza 1994-es Muzsika-beli cikkéből értesülünk róla, hogy egy későbbi felfrissítéskor az akkori főrendező, Mikó András eszközölt változtatásokat. Aztán jött két újabb színpadra állítás, ifj. Palcsó Sándor, majd legutóbb Ionel Pantea nevével fémjelezve, akikről tudható, hogy nem éppen Nádasdy Kálmán-i, de még csak nem is Mikó András-i rendezőegyéniségek. A mai előadásokon több énekesnemzedék is képviselteti magát, s ők mind hozzák magukkal hajdani rendezőiktől tanult vagy saját maguk számára kitalált játékaikat. A színpadi káosz tehát olykor totális.
Most jönne a következtetés: a produkció már régen vállalhatatlan, le vele. De mégsem így áll a dolog. Oláh Gusztáv díszletei és Márk Tivadar jelmezei ugyanis megunhatatlanok és elnyűhetetlenek. Nem csupán a tervezés és a kivitelezés nálunk ma jószerivel ismeretlen minősége miatt: Oláh és Márk minden munkája az igényesség és átgondoltság mintapéldánya volt – ez azonban nem változtat azon, hogy stílusuk felett elszállt az idő. Ugyanakkor látványviláguk olyan rétegét ragadja meg Puccini művének, amit egyetlen más, általam látott Bohémélet-szcenírozás sem volt képes látvánnyá fogalmazni.
Közhely, hogy a Bohémélet és a Tosca Puccini formailag legtökéletesebb operái, amelyek beteljesültségükben elkülönülnek a szerző korábbi és későbbi műveitől. Magam azonban e két darab között is érzek egy fontos különbséget. Nem tudom, hogy a budapesti Bohémélet és Tosca szcenikájának csak fényévekben mérhető különbsége vagy Bókay János Puccini-regényének (Bohémek és pillangók) állítása (miszerint „Giacomino” nem szerette a Toscát) szuggerálja-e belém, de tény, hogy a Toscát mindig egy fokkal hidegebbnek, kiszámítottabbnak éreztem a Bohéméletnél. A Toscában csak epizodikusan (főleg Cavaradossi két áriájában) van meg az a költőiség, ami a Bohémélet egészét áthatja, s amit Oláh az alapvetően realista (s ily módon már eleve Puccini stílusához alkalmazkodó) színpadképek impresszionista (Monet és Degas stílusát követő) elrajzolásával látvánnyá tudott fogalmazni. A Bohéméletet meg lehet csinálni elsődleges megközelítésben, egy az egyben, teljesen realista módon – de meg lehet csinálni mintegy visszatekintésként, Huszár Klára elemzésének kulcsszavát használva: mitizálva is. Magam az utóbbi megközelítést érzem adekvátabbnak a műhöz – ne feledjük: bár a Bohémélet a fiatalságról szól, de nem fiatalkori mű, Puccini csaknem negyvenéves, amikor bemutatják. Oláh és Márk vizuális megközelítése (a leírások szerint harmonizálva Nádasdy egykori rendezésével) pontosan ezt a mitizálást jeleníti meg, költőivé oldja a valóságot, tehát a mű (és jobb napjain a műfaj) lényegére reflektál. Ezért feledtet minden színpadi következetlenséget és kidolgozatlanságot, ezért lehetetlen felülmúlni is. Legfeljebb utánozni lehet – vagy radikálisan szakítani vele.
A retrospektív hangulatot támasztja alá az a körülmény is, hogy a karácsonyi előadásokon hagyományosan Tokody Ilona és Kelen Péter éneklik a főszerepeket. Több mint húsz éve alakítják Rodolphe-ot és Mimit: életkoruk szerint nem ideálisak már fiatal bohémeknek – mégis: szereptudásuk és szólamismeretük, mindaz, amit e darabról közvetíteni tudnak, felülmúlhatatlan. Elkerülik a darab veszélyes buktatóit, soha nem esnek a szentimentalizmus csapdájába – de nem is élnek (mert egy ilyen előadás közegében nem is élhetnek) elidegenítő effektusokkal: olyanok, amilyennek lenniük kell. Ráadásul szereplésük a közönség számos tagjában nosztalgiát ébreszt saját ifjúsága iránt – ezúttal nem csak maga a darab, de e két nagyszerű, a magyar színháztörténetben önálló fejezetet érdemlő művész megjelenése is fokozza a mitizálást.
Mellettük halványabbnak tűnt a hajdan erőteljes egyéniségével berobbanó, mára egyre pasztellesebb Massányi Viktor Marcelja – az alakítás színvonalához nem fér kétség, csak valahogy a vitalitás hiányzik belőle. Mitilineou Cleótól aztán azt is megkapjuk. Előre tudható volt, hogy Musette-et neki írták, mégis meglepő, hogy milyen jó a negyedik felvonásban is: a közönségesség és a megrendültség olyan elegyét teremti meg, és olyan fokú átéltséggel, amit az utóbbi években egyetlen hazai Musette-től sem hallottam. Ambrus Ákos korrekt Schaunard, Palerdi András meggyőző Colline, szépen megformált Kabát-áriával.
A február 2-i előadáson ismét fellépett Mitilineou és Palerdi, mellettük Molnár Zsolt több mint korrekt Schaunard-t alakított. Végre valaki, aki ebben a legtöbbször háttérbe szoruló szerepben valamilyen: könnyed, szellemes – és szépen énekel.
Külön öröm Káldi Kiss András szereplése. Ez a hajdan nagyon tehetséges művész az utóbbi időben egyre lehangolóbb teljesítményekkel szembesített minket – most végre rácáfol ezek alapján kialakított véleményünkre, és kiváló Marcelt formál: a szép lírai részletek mellett nála megvan az a vitalitás is, amit Massányi Marceljéből hiányolok. Ez a Marcel egyben figyelmeztetés is: egyrészt a művésznek, hogy ennél a színvonalnál nem szabadna alább adnia – másrészt a színháznak, hogy ha lehetséges, a továbbiakban alkatának megfelelő szerepekkel bízza meg Káldi Kiss Andrást, és ne terhelje olyasmivel, amit bizonyosan nem tud megoldani.
Ezen az estén a főhősöket a fiatal generáció két reprezentánsa személyesítette meg. Kovácsházi István már régen nem tehetség, nem ígéret, hanem megvalósulás. Először öt éve, egy Rigoletto-előadáson tűnt fel, hogy ez az addig általam alig-alig észrevett énekes milyen műgonddal igyekszik meghódítani az alkatától távol álló szerepet – attól kezdve egyre-másra szerez örömet az alkatának jobban megfelelő szerepek kiváló tolmácsolásával. Don Ottavio, Pinkerton, Alfréd és Walther után Rodolphe ismét telitalálat. Ezen a februári estén Kovácsházi érezhetően indiszponált volt, de a hangi alakítás így is csaknem makulátlanra sikerült – nem is beszélve arról a tényről, hogy alakításából sugárzik a szólam alapos ismerete, de ami ennél több: szeretete. Számos e szerepben meggyökeresedett sémával szakít, a darab végén például „Mimi! Mimi!” felkiáltásai sokkal inkább hatnak beletörődésként, mintsem kétségbeesett kitörésként – és gyönyörű, ahogy a záróakkordokra egyszerűen Mimi takarójába hajtja fejét, mintegy beletörődve a sorsba. Ahogy Walthere is igazi költő volt, úgy ez a Rodolphe sem méltatlanul dicsekszik az első felvonásban foglalkozásával: Kovácsházinak valóban elhisszük, hogy a mindennapok apróságait egyik pillanatról a másikra képes műalkotássá stilizálni – interpretációjában az ária nem mutatós betét, hanem a költő lényéből fakadó szükségszerű megnyilvánulás. Csodálatos Rodolphe ez, szeretnénk még sokáig tapsolni neki.
Akárcsak Létay Kiss Gabriella Mimijének. Ez az alakítás még nem annyira kiforrott, nem annyira átgondolt, de szintén nagyon magas színvonalú.
Mindenekelőtt: hangilag tökéletes, az elmúlt években nemigen hallottam ezt a szólamot pusztán énektechnikai szempontból ilyen beteljesültséggel megszólalni. De ezen túlmenően: Létay Kiss alkatilag is igen közel áll ahhoz, ahogy az ember Mimit elképzeli, s ehhez színészi játéka is mentes minden sallangtól, érzelgősségtől. Izgatottan várjuk a további fejlődést – remélem, egy új Bohémélet-páros születésénél asszisztálhattunk ezen az estén.
Két nagyszerű Bohémélet-karmestere is van a színháznak. A karácsonyi előadást Lukács Ervin, a februárit Medveczky Ádám vezényelte. Lukács felfogásában több a retrospektivitás: a lassabb tempók, a levegősebb hangzáskép mintha egy hajdan volt előadás emlékét idéznék fel. Szinte szellemidézés ez, mindenesetre tömény költészet. Medveczky produkciója frissebb, fiatalosabb, de nem kevésbé nagyszerű. A zenekari hangzás nála kompaktabb, transzparensebb, a hangszínek jobban kibontakoznak – felfogása közelebb áll egy elsődleges fogalmazású Bohémélet-interpretációhóz, mint Lukácsé. Mindkét előadással kapcsolatban hangsúlyozni kell: több mint dicséretes, hogy egy soha rendesen fel nem újított produkcióban ilyen színvonalú zenekari (és Szabó Sipos Máténak hála, énekkari) produkciót hallhattunk – ez sajnos közel sem nevezhető általánosnak az Operaházban.
Mint ahogy azt sem ártana tudatosítani: kivételesen szerencsés helyzet, hogy a színház saját erőire támaszkodva két adekvát Bohémélet-szereposztást is ki tud állítani – ez sokszor a világ vezető dalszínházaiban sem sikerül, amint azt február 3-án a Metropolitanből sugárzott lehangoló színvonalú Bohémélet is bizonyította…