Rehabilitálva

2008. május 13.

Puccini: Bohémélet – Művészetek Palotája, 2008. május 10. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Szvetla Vasziljeva és Alfred Kim (Fotó: Csibi Szilvia)

Szvetla Vasziljeva és Alfred Kim (Fotó: Csibi Szilvia)

Mimi: Szvetla Vasziljeva
Musette: Wierdl Eszter
Rodolphe: Alfred Kim
Marcel: Borisz Sztacenko
Schaunard: Horváth Ádám
Colline: Palerdi András
Benoît: Martin János
Alcindor: Szüle Tamás
Parpignol: Csiki Gábor
Karmester: Nicola Luisotti
A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté) és
Gyermekkara (karigazgató: Gupcsó Gyöngyvér)
Rendező: Káel Csaba
 

Ha egy Bohémélet-előadásban Musette az igazi reveláció, akkor az az előadás vagy rossz volt, vagy Musette volt kiemelkedő. Most az utóbbi, ezért vele kell kezdeni: Wierdl Eszter (tudomásom szerint először) úgy énekli Musette szólamát, hogy igazán érthetetlen, miként kerülhette el őt idáig ez a szerep. Jó, hogy most gondoltak rá, és hogy láthatjuk: az operaházi produkcióban rendszeresen szereplő művészeken kívül is vannak tartalékai a honi operaéletnek. Lényegében ez vonatkozik a Schaunard-t alakító Horváth Ádámra, aki az Operában évek óta megoldatlan karaktert hozott korrekt szinten.

Az utolsó hazai szereplő a bohémek között Palerdi András, aki szintén hozza a Nádasdy-rendezésből ismert formáját.

Szvetla Vasziljeva és Alfred Kim (Fotó: Csibi Szilvia)

Szvetla Vasziljeva és Alfred Kim (Fotó: Csibi Szilvia)

A Művészetek Palotája 4 nappal ezelőtti hírleveléből értesülhettünk a tenor és a karmester személyében bekövetkezett változásról, aki meg nem (hír)levelezik velük, az a helyszínen osztogatott papírról tudhatta meg, hogy (a hét eleji Filharmónia-koncerten megis-mert) Nicola Luisotti vezényli az előadást, Rodolphe pedig a tavalyi müpás Trubadúrból emlékezetes Alfred Kim lesz.

Ez utóbbi hírtől minden lelkesedésemet elveszítettem az előadás iránt, végül aztán rászántam magam, hátha csoda történik. Ezen a ponton kénytelen vagyok rehabilitálni Kimet: a tavalyi, végigharsogott Manrico után most egészen más Rodolphe-ot kaptunk tőle, és itt nemcsak a jóval árnyaltabb hangadásra, de a szerep színészi megjelenítésére is gondolok. A hanganyag továbbra sem szép, inkább éles és kemény, de volumenben még mindig átütő – szerencsére már nem állandóan az. A nem ideális színpadi körülmények között igyekszik természetesen mozogni – ennél többet nemigen várhatunk a félszcenírnak nevezett valamitől. Próbálkozása összességében sikeres, mégis egy árnyalattal halványabb a siker, mint legutóbb, ami csak azt az elméletemet igazolja ismét, hogy a siker mértéke gyakran a hangerővel egyenesen arányos. Mindazonáltal ebben a produkcióban több volt a művészet, így megérte beáldozni néhány ovációt.

Jelenet a II. felvonásból (Fotó: Csibi Szilvia)

Jelenet a II. felvonásból (Fotó: Csibi Szilvia)

Káel Csaba müpás színpadra állításait annyit bíráltuk már ezen oldalakon, hogy számát sem tudom, de valami ezen a fronton is történt a boldogtalan emlékezetű januári Pillangó-előadás óta. (Például Kovalik Balázs márciusban Pfitzner Palestrinája kapcsán bemutatkozott félszcenírozóként is, ezzel bemutatva, hogy milyen – eddig fel nem tárt – lehetőségek rejlenek a Hangversenyteremben, valamint hogyan lehet ízlésesen alkalmazni a háttérvetítést, használni a fényeket, etc.) Mindenesetre most a szokványos szájbarágásokat nagyrészt sikerült elkerülni – itt főleg a vetített háttérképekre gondolok. (Jó, hát az vicces, amikor a kezdőképben Marcel hógolyókat dobál a kivetítőre, és azokból rajzolódik ki a kép, és mire a fáraóig jut a szövegben, láthatóvá is válik – az Eiffel-torony…)

Hóesés nélkül persze nincs Bohémélet, ez is volt a harmadik felvonásban, de a mai tapasztalat szerint Oláh Gusztáv díszletei nélkül azért meg tud szólalni a mű, még ha szeretünk is ragaszkodni hozzájuk.

Szvetla Vasziljeva és Alfred Kim (Fotó: Csibi Szilvia)

Szvetla Vasziljeva és Alfred Kim (Fotó: Csibi Szilvia)

Az első felvonás alatt a néző kénytelen belátni, hogy ehhez az operához rengeteg kellék kell. Díszlet is: asztal, székek, ágy, de még több apróság: toll, papír, ecset, gyertya, kulcs, pénzérmék, borosüveg, poharak stb. Viszont ha nem teljes színrevitelben gondolkodunk, nyilván nem lehet behurcolni mindent a színpadra, valahol meg kell húzni a határt, így például nem lesz Miminek főkötője, de lesz muffja, valamint Colline-nak kabátja. Ám nincs kályha, se ágy, csak székek, így nehezebb megoldani Mimi haldoklását. Vitathatót is találnék: minek a sorompó, ha a sötétben csak szerencsétlenkedve tudják kivinni a felvonás végén – ezzel együtt is, a produkció nem fáj, vállalható, ami ebben a műfajban oly ritka.
A záróképet sikerült eltalálni: az utolsó vetített festmény fentről indulva hullik pixelekre, ha akarjuk, minden összeomlik, de akinek ez túl direkt, azt is gondolhatja, hogy egyszerűen csak a függöny megy le az utolsó akkordokra.

Régóta gondolom már, hogy a ruhatár mellé jó lenne egy fogas, ahová felakaszthatjuk előítéleteinket és előzetes tapasztalatainkat, mielőtt a terembe lépünk. Ha Alfred Kim nem is vált most ezek áldozatává, nem mondható el ugyanez a Mimit alakító Szvetla Vasziljeváról, akiről legfeljebb annyi jutott eszembe, hogy korrekt és semmi különös. Talán túl sok a kiváló Mimi jelenleg is az Operaházban, vagy ő nem elég átütő személyiség, de valahogy nem fogott meg.

A Marcelt éneklő Borisz Sztacenko viszont nem tetszett. Sem a hanganyag, sem a kifejezés módja. A figura kissé túl bohém lett, körülbelül ilyenek a filmekben az idősödő bohém festők, de ebben a négyesben kakukktojásnak tűnt inkább.

Finálé (Fotó: Csibi Szilvia)

Finálé (Fotó: Csibi Szilvia)

Tetszett azonban a zenekar. Már a hétfői Puccini-koncerten is figyeltem Luisottit: igazi olasz temperamentummal vezényelt, aminek nagy része látványos show-elem, de kit érdekel, amikor a zene megszólal a keze alatt? Ez történt a Bohémélettel is: friss, élénk produkció volt – bár legalább így szólna mindig az Andrássy úton is. 

Az Énekkarok is a szokott magas színvonalon teljesítenek, azonban a Bohémélet tipikusan az az opera, ahol még félig szcenírozva sem szabadna őket egyenruhába öltöztetni: igazán furcsán festettek az estélyis kofák, de a fehér inges-ünneplős gyerekek is. Civilben tarkább lett volna a tabló, de természetesebb is. Továbbá a gyerekkart libasorban elrendezni a színpad teljes szélességében csak arra jó, hogy takarja a szólistákat, valamint értelmetlen is, hogy a mögöttük álló Parpignolnak beszélnek – előre.

A szombati produkció mérlege egy jó hangulatú előadás – legalább egy zenekari produkció és egy Musette erejéig kiemelkedő is –, mindenképpen előrelépés a Müpa Puccini-sorozatának első darabjához képest. A következő a szeptemberi Turandot lesz, szívesen reménykednék egy összességében is kiemelkedő előadásban. 

Fotók: Művészetek Palotája, Csibi Szilvia

Hasonló bejegyzések