Recapitulatio

2009. július 14.

Budapesti Wagner-napok 2009 – Művészetek Palotája, 2009. június 18-28. BÓKA GÁBOR kritikája

Hiány itt, többlet ott – A nibelung gyűrűje (június 18–21.)

Ring 2009

Ring 2009

Wagner-napok idei Ring-ciklusa nehéz helyzetbe hozza a kritikust, aki immár harmadszor vállalkozik rá, hogy véleményt formáljon a produkcióról. Második alkalommal még fogódzót jelentett, hogy csak akkorra vált teljessé a ciklus, s addigra vált világossá Hartmut Schörghofer szánt szándékkal koncepciótlan koncepciójának összes erénye és hibája. Ám azok után, hogy tavaly az összes keresztvizet leszedtük a rendezésről (elismerve az elismerendőket, nevezetesen a vizualitás adott keretek közötti magas színvonalát, valamint az egész rendezői módszer végiggondoltságát), mi marad idénre? Nyújtott-e bármiben is újat az idei Ring a tavalyihoz képest?

Nyújtott. Kézenfekvő persze, hogy az újabb és újabb szereplők más-más oldalról világítják meg a mű egy-egy részletét – néhány emlékezetes példára ki is térünk majd. Ám ahogy mindig, úgy most is Christian Franzcal kell kezdenünk a méltatást, az ő Alkony-beli Siegfriedje ugyanis nem csak a művet helyezte teljesen más megvilágításba Stig Andersen tavalyi, teljesen más irányú alakítása után, de az egész rendezői és karmesteri felfogást is mintegy megkérdőjelezte.

Christian Franz és Hartmut Welker

Christian Franz és Hartmut Welker

Franzot láttuk már Logeként és Siegmundként (idén mindkét alakítását megismételte, ha lehet, még teljesebben, mint a korábbi években), s tavaly fiatal Siegfriedként is bemutatkozott – az elementáris alakítás színészi kidolgozottsága akkor felvetette a kérdést, mennyire dolgozott hozott anyagból e kiváló énekes, és mennyiben volt mindaz, amit láttunk, rendezői beavatkozás eredménye. Idén a kérdés másként merült fel: volna-e értelme egyáltalán rendezői beállításoknak, ha az előadás jellegéből adódóan úgyis lehetetlen egy-egy figura következetes végig vitele? Wagner ugyanis megoldhatatlan feladat elé állította a Ring előadására vállalkozó művészeket: míg egyfelől a színházi élmény folyamatossága megkívánná, hogy egy szerepet egy énekes vigyen végig, addig ez a Wagner által előírt négy nap–négy opera módon fizikailag lehetetlen. A színházi gyakorlat a következetességet megőrzendő szünnapokat iktat be a teljes ciklus előadásába – ez a módszer gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált, még Bayreuthban is ezt követik.
Ezzel szemben Fischer Ádám tavaly gyakorlatban demonstrálta: a négy egymást követő napon történő előadástól teljesebbé válik az élmény – a nézőnek-hallgatónak egyszerűen nincs ideje kiszakadni a tetralógiából, mert mire hazaér ez egyik darabról, jóformán indulhat is vissza a következőre. Akkor és ott annyira lenyűgözött a szinte megszakítás nélküli zenedráma, hogy noha eszemmel tudtam az így bekövetkező hiányról, vagyis a színházi logika csorbulásáról, az mégsem vált számomra érzékletessé.

Linda Watson és Tomasz Konieczny

Linda Watson és Tomasz Konieczny

Annál inkább azzá vált most, amikor Franz folytatta tavaly megkezdett nagyszerű Siegfriedjét. Az érett Siegfried viselkedésében szinte minden mozdulat, minden megszólalás rímelt a fiatal Siegfried egy-egy emlékezetes pillanatára. Példaként elég csak harmadik felvonásbeli elbeszélését említenünk. Franz tavaly nagyon érzékeny színészi játékkal ellenpontozta Mime iránti utálatát – a fröcsögő indulat a számára is érthetetlen ragaszkodás kompenzálásaként lepleződött le, ami a törpe holttestétől vett búcsúval vált teljessé.  Mikor Az istenek alkonyában felidézi, hogyan is ölte meg Mimét, Franz arcán most is kiütközött a rémület és a kétségbeesés, mintegy újra átélte akkori lelkiállapotát. A baj az, hogy a felindulást csak az érthette, aki tavaly is látta a Siegfriedet – egy nappal korábban ugyanis John Treleaven teljesen más, sokkal hetykébb, magabiztosabb, és Mime iránt valóban semmiféle szeretetet nem tápláló Siegfriedet alakított. Hogy akkor mi a jó megoldás: négy nap alatt vagy szünetekkel? A tanulság az, tökéletes megoldás nincs: mindkét változat mellett szólnak lényeges érvek. Jó, hogy az általánosnak tekinthető szünnapos megoldás mellett most a másikat is megismerhettük, még ha az örömmel szinte egy időben kellett regisztrálnunk annak problematikusságát is.

Ám ha már problémákat emlegetünk: azt sem hagyhatjuk említetlenül, hogy Treleaven Siegfriedje nemcsak megközelítésben, de minőségben is eltért Franzétól – és nem pozitív irányba. Franzot sem elsősorban énektechnikai bravúrjaiért és hangszépségéért szeretjük, hanem kifejező énekléséért és átlényegülő készségéért – Treleaven azonban ezekben sem mutat többet az átlagosnál. A szólam nemcsak nehézségi fokát illetően, de terjedelmében is érezhetően az énekes teljesítőképességének határait feszegeti, Treleaven kénytelen spórolni az első két felvonásban, hogy maradjon valami a harmadikra – marad is, de az addig szerethető lezser, mackós, sokszor szigorú, Franzénál sokkal egyszerűbb érzelmi világú férfi itt nem tud felemelkedni arra az érzelmi magaslatra, ahol Brünnhilde fogadja őt.

Kovács Annamária

Kovács Annamária

Brünnhildét a Siegfriedben Iréne Theorin, a másik két darabban Linda Watson játszotta. Előbbi világos, karcsú hangon énekelte szerepét, alapvetően meggyőzően, s csak néhány élesebb magasság figyelmeztetett arra: a szerep talán egy számmal nagyobb, mint az énekesnő hangi kvalitásai. Watson alakítása mintha kiteljesedett volna a két évvel ezelőttihez képest: most már Walkür-beli színrelépésének első pillanatától benne volt a játékban, a szereplés intenzitása nem csökkent egészen Az istenek alkonya nagyszerűen megoldott zárójelenetéig. Ha ehhez hozzávesszük a szinte makulátlan éneklést is, ki merem jelenteni: Linda Watson ideális Brünnhilde.

Sieglinde szerepében az általam látott második ciklusban korunk egyik legnagyobb énekesnője tűnt fel először budapesti operaszínpadon. Waltraud Meier a nőiség és az átlényegülés iskolapéldáját demonstrálta nem csak ideális, de egyenesen kongeniális szerepformálásával, melyben minden egyes hangnak, mozdulatnak, pillantásnak jelentése és jelentősége volt. Az alakítást pontról pontra, jelenetről jelenetre kellene elemezni – ennek hiányában csak közhelyekre szorítkozhatok, s rögzíthetem, hogy a Meier–Franz páros kiegészülve Walter Fink továbbra is lehengerlően robusztus Hundingjával a tavalyihoz hasonló ünneppé avatta A walkür első felvonását.

Hogy ezúttal a folytatás sem maradt el, arról Németh Judit és Tomasz Konieczny gondoskodott Frickaként és Wotanként. Tavaly ez a jelenet megfelelő Wotan híján nem jelentőségéhez méltóan hangzott el – idén az összecsapás megint világok harcává változott, melyből senki sem kerülhetett ki győztesen. Konieczny igazi nagy pillanatai azonban nem is itt, hanem a monológban érkeznek el, ahol Brünnhilde előtt legrejtettebb titkait tárja fel. A sokszor unalomba fulladó részletet a lengyel énekes valódi drámává változtatja. Kiváló Wotant hallottunk A Rajna kincsében és a Siegfriedben is: Johann Reuter alkatából adódóan inkább a fiatal főistent hozza meggyőzően, világos színű, nagy vivőerejű baritonja és énekkultúrája jóvoltából azonban Vándorként is megállja a helyét.

Eric F. Halvarson és Christian Franz

Eric F. Halvarson és Christian Franz

Eric F. Halvarson régi birtokosa Hagen szerepének – s joggal. A kormos, nagy vivőerejű basszus, a robusztus alkat, a koncentráltan félelmetes színészi játék a szerep alakítóinak legjobbjai közé sorolja. Kovács Annamária Erdája is világszínvonalú: végre igazi alt hangon hallhattuk megszólalni az ősidők ködéből, a Föld mélységes mélyéből megjelenő istenanyát. Rácz István, ha nem is ennyire telitalálatként, de a nemzetközi szereplőgárdából cseppet sem kilógva adta a Siegfried Fafner sárkányát, bizonyítva, hogy hangi adottságai nem csak az olasz repertoárban figyelemre méltóak. Három nagyszerű rajnai sellő – Korondi Anna, Fodor Gabriella és Schöck Atala – valamint három kiváló Norna – Gál Erika, Németh Judit és Szabóki Tünde – összecsiszolt, harmonikus éneklésének örülhettünk még. (Jegyezzük fel Gál Erika bravúrját is: Az istenek alkonya délelőttjén Carment énekelt – a két előadás között nagyjából két óra telhetett el.)

Az idei vázlatos áttekintés végén csak egészen röviden említhetem meg azokat a szereplőket, akik már nem újak, de akik alakítása idén is a produkció erősségei közé tartozott: Michael Roider Miméjét, Hartmut Welker Alberichjét és Cornelia Kallisch Waltrautéját.

S ahogy az eddigi években, úgy most is egyenrangú partnerként társult az énekes gárda mellé az MR Szimfonikusok együttese, akik ismét érettebben, összeszokottabban játszották végig a ciklust, mint tavaly. Fischer Ádám teljesítményére minden pozitív jelzőt elkoptattak már, ezúttal magam sem kísérletezem újabbak keresgélésével. Az elért eredmény és a többiek sikere az ő sikerét is igazolja.

Bizonyos pontokon tehát halványabb, más pontokon azonban erősebb volt az idei Ring, mint a tavalyi. A színvonal összességében továbbra is igen magas: nem tökéletes, „csak” nagyon jó. S mivel a jóhoz könnyű hozzászokni, ezt jövőre is elvárjuk.

Minden csoda három évig tart – Parsifal (június 28.)

Nikolai Schukoff

Nikolai Schukoff

A nibelung gyűrűjével szemben a Parsifal három évvel ezelőtti előadása már maga is a legendák ködébe vész: a Wagner-napok körül lassan kialakuló vallásos áhítat teremtésmítoszának funkcióját tölti be. Ha némi iróniát vélnek felfedezni az iménti mondatban, úgy sietve teszem hozzá: a mítoszépítésben, a legenda életben tartásában magam is részt vállaltam a két előadás nagyjából háromezer nézőjének egyikeként. A három évvel ezelőtti Parsifal valóban fenséges volt – annál nagyobb kockázatot jelentett most újbóli műsorra tűzése. Mindenki, aki hallotta a három évvel ezelőtti csodát, óhatatlanul is az akkori élményt szerette volna ismét átélni. És ahogy az lenni szokott, ez nem történhetett meg újból.

Szögezzük le: ez szinte kizárólag annak köszönhető, hogy ezúttal a szereposztás nem volt tökéletes – sőt, egyetlen esetben inkább az elfogadhatóság vagy elfogadhatatlanság kérdését kellett mérlegelnünk a produkciót hallgatva. A címszerepet éneklő Nikolai Schukoff meghívása rejtély: az a kisebbik baj, hogy az énekes tenorja meglehetősen baritonális, és nem is különösebben szép színű, de az énektechnikai és hangvolumenbeli fogyatékosságai olyan mértékűek, hogy az előadás élvezhetőségét veszélyeztetik. Ezen nem nagyon segít az oldott színpadi viselkedés és az előnyös megjelenés sem. Persze minden relatív: a Ring szereposztásából (Donnerként és Guntherként) kilógó Oskar Hillebrandt Schukoff mellett valódi klasszisnak tűnt – nyers és darabos éneklése ráadásul Klingsor szerepében még jellemző erővel is bír.

Ám a többi szereplő egyértelműen a mérleg pozitív részét erősíti, s ez megmenti az előadást: Németh Judit (Kundry), Tomasz Konieczny (Amfortas) és Kováts Kolos (Titurel) megismétlik három évvel ezelőtti nagy alakításukat. Kováts Kolos ahogy akkor, úgy most is jelentőséget tud adni a szereposztási nehézségek miatt nem mindig első osztályú hangokra kiosztott figurának – rövid jelenléte is bizonyítja: ennek a szerepnek csak így van értelme. Tomasz Konieczny hangszépségén lehet vitatkozni, atmoszférateremtő készségén azonban aligha. Ha Wotan-alakításában a főisten mélylélektanába engedett bepillantást, úgy Amfortasként a végsőkig felfokozott szenvedés megjelenítésével vált ki csodálatot. Igen, amit hangjával és gesztusaival csinál, az néha már-már túlzás, ám mindez a szerep lényegéből fakad, s érzésem szerint belül marad a jó ízlés kényesen kijelölhető határán. S ha Koniecznynél egyfajta érzelmi alapállás felokozott és végsőkig következetes megjelenítése nyűgöz le, úgy Németh Judit alakításának éppen komplexitása döbbenetes: tanítani való, milyen finom eszközökkel egyensúlyoz a megváltás iránti vágy és a bűnbe való tragikus belefeledkezés között. A Kundry-figura bonyolultsági fokát ismerve elmondhatjuk, Németh Judit a Parsifal-előadásokon ismét több volt, mint kiváló Wagner-énekesnő: ez nagy művészet.

Eric F. Halvarson, Megyesi Zoltán, Nyári Zoltán

Eric F. Halvarson, Megyesi Zoltán, Nyári Zoltán

Gurnemanz szerepében két kínzóan nagy alakítással kellett megmérkőznie Eric F. Halvarsonnak: egyrészt Polgár László huszonhat éve csodált, s pár hónapja újra látott humánus Gurnemanzával, másrészt Matti Salminen három évvel ezelőtti, a múlt mitikus ködéből regét mondó sámán-Gurnemanzával. Halvarson művészi egyénisége szerencsére elég erős ahhoz, hogy önerejénél fogva is értékes színekkel gazdagítsa a szerepet, melyet habitusából adódóan inkább Salminen irányából közelít meg – ha mélységében és eredetiségében még nem is érhet fel hozzá. Ez a Gurnemanz határozott, keménykötésű, öntörvényű, ám őszinte hitben élő lovag, akinek zordsága az ügy iránti elkötelezettségéből következik. A pompás basszus hang áradása önmagában is fizikai gyönyörűség, ám mindez csak a fentiekkel együtt válik élményszerűvé. De mivel azzá válik, elmondhatjuk: Halvarson az egyetlen új szereplő, aki méltóképp vett részt a fennkölt ünnepi színjáték celebrálásában.

Ám az igazi csodát mégis régi szereplőknek köszönhetjük: a most is nagyszerű formában játszó MR Szimfonikusoknak, és elsősorban az énekkaroknak: az MR Énekkarnak (karigazgató: Somos Csaba), aNemzeti Énekkarnak (karigazgató: Antal Mátyás), a Budapesti Stúdió Kórusnak (karigazgató: Strausz Kálmán) és a lenyűgöző MR Gyermekkórusnak (karigazgató: Thész Gabriella). A hosszú felsorolás azt sugallja, alkalmi társulásról van szó. Meglehet, ám a színvonal, amit nyújtottak, minden volt, csak nem alkalmi – hacsak a kivételes hangzásminőséget és ihletettséget nem tekintjük annak. Ilyen nagyságrendű kórusprodukció önmagában is párját ritkítja, hát még megfejelve a különböző emeleteken elhelyezett kóruscsoportok nyújtotta akusztikai gyönyörűséggel! Mindez persze nem csak a gyerekkórus alkalmazását megálmodó, és az egész előadás magasrendűségét szavatoló Fischer Ádám érdeme, de legalább ennyire a rendezésért felelős Parditka Magdolnáé és Szemerédy Alexandráé is. Színpadra állításuk kétévnyi Ring-élmény után is bizonyítja: az elragadtatott kritikák jogosak, az emlékek őrizte elismerés pedig nem a megszépítő messzeség következménye. Nem, amit látunk, az a Parsifal legbelsőbb lényegéből, a szerző által meghatározott műfajából fakadó adekvát és egyszerűségében mély interpretáció.

Németh Judit

Németh Judit

Elégedetlenkedéssel kezdtük, mélység és csoda emlegetésével zártuk. Mi történt? Lejjebb adtuk volna szigorú követelményeinket, elillant volna a három évvel ezelőtti előadás emléke? Szó sincs erről: a gyengébben sikerült momentumok számos részletre rányomták bélyegüket, mindenekelőtt a második felvonásra, amelynek nagy férfi-nő párharcát megfelelő partner híján Németh Judit sem tudta megmenteni. Ám az első felvonásban, ami elsősorban Gurnemanzé és Amfortasé, no meg a kórusé, most is megtörtént ugyanaz a csoda, ami három éve. Márpedig ha egy előadás ennyi idő elteltével nemcsak működőképes, de katartikus is tud lenni, az mindennél ékesebben bizonyítja igazságát és életképességét.

(Fotók: Művészetek Palotája)

Hasonló bejegyzések