Questo è il fin

Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni – Művészetek Palotája, 2010. február 24., 26. BÓKA GÁBOR kritikája

Két sorozat is folytatódott a Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar február végi Don Giovanni-előadásaival. Ha jól számolom, a Müpa ötéves története alatt immáron az ötödik Don Giovanni-produkciót kínálta a nézőknek, ilyen formában ez az intézmény legtöbbször és legtöbbféleképpen előadott operája. Másrészt folytatódott a Budapesti Fesztiválzenekar másfél éve kezdődött MozartDa Ponte-sorozata is: a 2008 őszi Così fan tutte és a 2009 tavaszi Figaro házassága után logikus befejezés a mostani Don Giovanni. Az előadás tanulságai mindkét szériába illesztve levonhatók.

Ha a Müpában hallott Don Giovannik között próbálom értékelni a mostanit, úgy egyértelműen a mérleg pozitív oldalát erősítik a hallottak – a látottakról majd később. A darab szerepeit megfelelően kiosztani embert próbáló feladat, s ez még az intézményben hallott alkalmi produkciók esetében sem sikerült mindig tökéletesen. Előrebocsátom: most sem – a mérleg ezúttal (ellentétben a Bécsi Állami Opera tavalyi vendégjátékán tapasztaltakkal) az urak javára billent. Ha csak annyit mondhatnánk el az egész produkcióról, hogy végre igazán jelentős hang szólaltatta meg a kormányzó szólamát, máris megindokoltuk volna létrejöttét. Kristinn Sigmundsson basszusa hatalmas volumenű, súlyos és sötét voce, minek jóvoltából a Komtur már az első jelenetben is formátumos, a darab végén pedig egyenesen félelmetes, természetfölötti jelenség.

Masetto szerepe szintén könnyen válik súlytalanná a nem kielégítő szereposztások jóvoltából: hogy most nem így történt, arról Molnár Levente gondoskodott. A még mindig nagyon fiatal énekes immár évek óta alakítja Don Giovannit is, s bár erős színpadi jelenléte, vonzó hanganyaga és énekkultúrája jóvoltából a címszerepben is a hazai mezőny élvonalába tartozik, a realitás az, hogy az ő szerepe egyelőre inkább Masetto. Az állandó önsajnálatba menekülő parasztlegény karakteréhez jól illik az énekes néha eltúlzott színpadi gesztusrendszere – olykor mintha az önirónia is meg-megcsillant volna Molnár Levente alakításában. A vokális megformálás megosztotta a közönséget, s bár tény, hogy a recitativókban olykor talán túl messzire ment a beszédszerű effektusok alkalmazásában, azt is regisztrálnunk kell, hogy áriájában és az együttesekben Molnár Levente mindvégig énekelt.

Büszkeségtől dagadt a nemzeti kebel Megyesi Zoltán Don Ottavióját hallgatva is. A szerep megformálásának helyes irányán bő két évszázada vitatkoznak énekesek, karmesterek, esztéták és kritikusok – meggyőződésem azonban, hogy ha egy énekes helyes technikával és a szerephez szükséges éthosszal alakítja Don Ottaviót, úgy eltűnnek a figura ellentmondásai, és magától értetődővé válik Don Giovannival szembeni erkölcsi fölénye, problematikusságában is igazolhatóbb életfelfogása. Megyesi Zolán megvalósítja a gyakorlatban szinte lehetetlent: telibe találja Ottavio karakterét. Éneklése mindvégig megőrzi a stílusosság kényes egyensúlyát, sosem válik durvává vagy (az ellenkező végleten) finomkodóvá. A szép színű lírai tenor könnyedén győzi a koloratúrás futamokat is (ez persze Almaviva gróf megformálása után elvárható); ha lehet bármi hiányérzetünk az alakítással kapcsolatban, úgy arról nem az énekes tehet. Az előadásból ugyanis (lévén az 1788-as prágai bemutatón elhangzott változat került ezúttal színre) kimaradt Ottavio első felvonásbeli Dalla sua pace áriája, ez a mozarti mércével is kiemelkedően tiszta és átszellemült szólószám. Kár; ezzel Don Ottavio karaktere és Megyesi Zoltán énekesi portréja is gazdagabb lehetett volna.

Szerep és énekes nagy találkozásáról kell beszélnünk José Fardilha Leporellójával kapcsolatban. Leporello karakterének értelmezése nem provokál olyan mértékű elméleti vitákat, mint Ottavióé, ám megformálását illetően több hagyomány él egymás mellett. Vannak, akik Don Giovannihoz közelítik a figurát; mások, éppen ellenkezőleg, gazdájától való gyökeres különbözőségét és kisszerűségét hangsúlyozzák; s végül nem feledkezhetünk meg a szolgafigurát egyenesen démonikus alakká növesztő szerepformálásokról sem. Fardilha alakítása leginkább a második csoportba sorolható: nincsen benne semmi don giovannis, lecsúszott értelmiségi inkább, ugyanakkor a démonikus vonások is hiányoznak belőle. A figurát lezserség és bölcs belenyugvással vegyes pesszimizmus jellemzi. Ha úgy tűnne, hogy ezzel a jellemzéssel hiányérzetemnek adok hangot, hangsúlyozom: az alakítás így is teljes, mert koherens, és mert az énekes következetesen végigviszi elképzelését. Fardilha éneklése is emlékezetes: világos színű, magas basszus az övé, éneklése árnyalatokban és karakterekben gazdag, szövegartikulációja anyanyelvi természetességű.

A címszerepet a tavalyelőtti Così fan tuttéban Guglielmóként megismert Tasszisz Khrisztoiannisz (Tassis Chystoiannis) alakította. Aki Don Giovanni szerepének megformálására vállalkozik, kihívja maga ellen a sorsot: nagy elődökkel fogják összehasonlítani, s nagy egyéniséget fognak rajta számon kérni. Khrisztoianniszt nem érzem nagy egyéniségnek: hitelesebbnek tűnt Guglielmo szerepében madzagon rángatott bábként, mint most madzagot rángató Don Giovanniként. Másrészt a vokális megformálás igényessége kulturált Mozart-énekesként tüntette föl (egyedül az inkább elsuttogott, mintsem elénekelt szerenádot éreztem stílustörőnek), s végső soron nem dúskálunk olyannyira a kongeniális Don Giovannikban, hogy fanyalognunk kéne egy minden tekintetben magas színvonalú, jóllehet nem felsőfokú Don Giovanni-alakítást látva és hallva.

A hölgyek közül a Donna Annát éneklő Laura Aikin vitte a prímet. A pattanásig feszült drámaiságtól a nagy lírai kiteljesedésig (Non mi dir…) ívelő szerepet vokálisan és figurálisan is egységbe fogta, emellett szinten tudta tartani Anna mindvégig izzó szenvedélyességét, drámai intenzitását. Az énekesi teljesítmény pazar: minden regiszterben kiegyenlített, világos, a technikai buktatókat fölényesen győző szopránt hallottunk – reméljük, sokszor hallhatjuk még.

Juliane Banse nagyszerű Fiordiligije után ezúttal csalódást okozott Donna Elviraként. Éneklése nem volt makulátlan: a hang fáradtnak, fakónak tűnt, az énekesnő intonációja sem volt mindig tiszta, s ez nyilván rányomta a bélyegét a szerepformálás egészére, amit inkább éreztem korrektnek, mintsem magával ragadónak.
Im Szun-he (Sunhae Im) Zerlinája hagyta bennem a legkevesebb emléket: éneklése makulátlan volt, a színpadon bájos egyéniség, de hiányzik belőle az a fűszer, ami felkeltheti egy Don Giovanni érdeklődését.

A rendezés a produkció talán legproblematikusabb összetevője. Ahogy a Figaro házasságát, úgy a mostani Don Giovannit is Fischer Iván jegyzi rendezőként, a színpadra állítás mikéntje azonban jelentően eltér amazétól. Nem elveiben: a cél most sem a rendezői színház koncertpódiumra való adaptálása volt, csupán a zenedrámai szituációk megsegítése. A lebonyolítás módja lényegesen meggyőzőbb, mint a Figaro esetében volt: a zenekar visszakerült az árokba, a színpadot két emelvény foglalja el, s emellett szürkére festett színművészeti egyetemisták alkotják a statisztériát és a díszletet egyszerre. Ez olykor nagyszerű színi hatásokra ad alkalmat: tetszetős például a szobor megjelenítése, amint egy embertömeg tetején magasodik Don Giovanni fölé – majd ez az embertömeg nyeli el és viszi pokolra a bűnöst. Szép az is, ahogy a második felvonás első jelenetsorában fontos szerepet játszó ablakot egymásba kapaszkodó emberalakok formálják meg, s kiváló, mert valóban színházi pillanat az, amikor Masetto és társai megjelenésekor az ablak darabjaira esik, s az egy pillanattal korábban még ablakkeretként működő statiszták egyszerre Masetto társaivá válnak. Éppen az ilyen hatásokból kellett volna sokkal több, hogy a rendezést minden ízében végiggondoltnak mondhassuk. Mert el lehet fogadni, ha egy rendezőnek deklaráltan nem célja a mű színpadi értelmezése, de akkor a választott kereteken belül kell koherens színi formát alkalmaznia. Fischer Iván színpadra állításában nagyszerű pillanatok váltakoztak kitöltetlen jelenetekkel és ügyetlen, „kimegyünk-bejövünk” típusú színváltozásokkal.

Ám az előadás elsősorban a zenében élt, és a zenéért jött létre, márpedig ilyen tekintetben az élmény megkérdőjelezhetetlenül magasrendű. A Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván érett Mozart-tolmácsolásait már bőségesen méltattuk az előző két operaprodukció kapcsán. A zenekar most is kifogástalan teljesítményt nyújtott, olykor eufonikus széphangzással kápráztatva el a hallgatót. Fischer Iván felfogását most is klasszikus arányérzék és harmónia jellemezte, a Mozart-zene napsugaras, szép oldalát állította előtérbe, ahogy tette azt a Così- és Figaro-előadások során is. Ha volt az este után némi hiányérzetünk, azt éppen ez okozta: míg a másik két Da Ponte-opera esetében adekvátnak érzem ezt a karmesteri megközelítést, addig a Don Giovanni kapcsán szívesebben vettem volna némileg kevésbé problémátlan világképet, több sötét árnyalatot. Mindez azonban csak szőrszálhasogatás, és leginkább ízlés kérdése – mit sem változtat zenekar és karmestere kiváló produkcióján.

A Mozart–Da Ponte-sorozat végén csak reményünket fejezhetjük ki, hogy jövőre is meglep minket egy operaprodukcióval a Fesztiválzenekar.