A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának Puccini-estje – Magyar Állami Operaház, 2008. május 5. – BÓKA GÁBOR kritikája
Ha az ember Puccini-estre készül, az általában operagálát szokott jelenteni. Így volt ez néhány héttel ezelőtt, Roberto Alagna budapesti fellépésekor is, és nyilván hasonlóképpen lesz a jövőben még sokszor. Dicséret illeti a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát, hogy egy merész húzással a szokásostól eltérően rótta le tiszteletét a százötven éve született olasz mester előtt: Puccini zenekari és egyházi művei szerepeltek legutóbbi bérleti koncertjeinek műsorán.
A Messa di Gloria műsorra tűzése persze kevéssé meglepő: ez Puccini legnagyobb szabású nem színpadi kompozíciója – elhangzása nélkül aligha lehetne összeállítani egy teljes estére szóló Puccini-műsort. Az első részben elhangzó négy egytételes zenekari mű azonban ritkaság – még az utóbbi hetekben többször elhangzó Capriccio sinfonico is. Csak helyeselhetjük, hogy az eredetileg tervbe vett zenekari operarészletek helyett csupa lényegében ismeretlen művel barátkozhattunk. Már amikor volt ok a barátkozásra. Az elsőként elhangzott Preludio a orchestra ugyanis zavarba ejtő darab: nem rossz, hanem leginkább semmilyen. Egyetlen jellemzője, hogy nagyon ünnepélyes – Puccini rutinból ír indulót, és rutinból hangszereli meg. Nem tagadom, a kompozíció kétségtelen szakmai tudásról tesz tanúbizonyságot, de vajmi keveset árul el a későbbi zseniális komponistáról. Talán felül kellene vizsgálnunk a Bohémek és pillangók által sugallt képet Puccini csodagyerek voltáról…?
A Preludio sinfonico sokkal érettebb kompozíció, noha még mindig igen messze van a nagy operák világától. Itt azonban már feltűnnek jellegzetes puccinis hangszínek, zenekari effektusok, hallhatjuk a Puccini-féle „impresszionizmus” előfutárát – mely majd A köpenyben teljesedik ki a legemlékezetesebben. Gyökeresen más világba vezet a Krizantémok című rövid vonószenekari tétel. Az eredetileg vonósnégyesnek készült mű zenekari változatán is tetten érhető az eredeti megfogalmazás – ennél meglepőbb azonban szokatlanul és egysíkúan komor hangvétele. Puccini operái többségükben igazán nem vidám darabok, azonban a tragikum mindig kellő mennyiségű komikummal és lírával van kiegyensúlyozva – a Krizantémok esetében azonban valamiféle biedermeieres, egyszínű barna komorság üli meg a zenét.
Végül a Capriccio sinfonico már a vérbeli operaszerzőt állítja elénk: a témák élénken kergetőzve adják át egymásak a helyüket – ebben a legjobban sikerült zenekari darabban is megfigyelhető, hogy mennyire nem törekszik Puccini a szimfonikus fejlesztésre, annál inkább a drámai váltásokban rejlő lehetőségek kiaknázására. Ez a darab nem csak egyik scherzo-jellegű témájával, de teljes felépítésével a Bohéméletet előlegezi.
A Filharmóniai Társaság igen nagy közönségsikert arató produkciójának motorja kétségkívül a karmester, Nicola Luisotti volt. Tevékenysége tálcán kínálja mindazt a sztereotípiát, amit azt olasz karmesterekkel szemben számon tartunk. Ami a külsőségeket illeti, vezénylése nagyon látványos, show-elemektől sem mentes. Ami a megszólaló zenét, abban figyelemre méltó, hogy – a Puccini-zene esetében nagyon helyesen – Luisotti mindig elsősorban dallamokban, és nem hangszínekben gondolkodik (még a már emlegetett, impresszionista jellegű Preludio sinfonico-részletben is). A temperamentum sem hiányzott a produkcióból, mondhatni természetesen; ha valamit mégis hiányolhattunk, úgy az a valódi könnyedség volt – a Capriccio sinfonico önfeledt középső része talán nehézkesebb volt a kelleténél, de az interpretáció így is nagyságrendekkel élvezetesebb volt Eugene Kohn egy hónappal ezelőtti tolmácsolásánál az Alagna-koncerten.
A Messa di Gloria előadása nem kevésbé kiérlelt műismeretről és –értelmezésről tanúskodott. A misekompozíció az olasz, sőt a nemzetközi egyházi zene számos korábbi mesterének bélyegét viseli magán – és viszonylag keveset mutat meg Puccini saját arcából. (Nem véletlen, hogy később Puccini a Manon Lescaut madrigáljában lényegében parodizálja saját korábbi művét.) Luisotti biztos kézzel találta el a hol Donizettit és Bellinit, hol a Requiemet komponáló Verdit, hol a – kissé ügyetlenül bár, de – Bachot idéző Puccini-zene különböző hangvételeit. A kompozíció így természetesen nem tűnt egységesebbnek, mint valójában, sőt még kiélezettebben eklektikus volt – viszont a tolmácsolás rávilágított, hogy az eklektika is stílusok közül válogat, vagyis nem azonos a stílustalansággal. A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) megszokott jó színvonalán és megszokott hibáival (bizonyos fokig kásás szólamrajzzal és a különböző megszólalásmódok karaktereit kevéssé egyénítve) működött közre.
Brickner Szabolcs és Kálmán Péter jó vokális produkcióval járultak hozzá a sikerhez. Egyikük sem tűnik par excellance Puccini-énekesnek, de az inkább belcanto ihletettségű szólórészek adekvát megszólaltatóra találtak bennük.
Ha igazán megrendítő zenei élményt nem is hozott a koncert, a célját alapvetően elérte: megismerhettük Puccini ismeretlen arcát. S egyben tudatosíthattuk, hogy a Pucciniról való igazi megemlékezés mégiscsak az operaházak feladata.