Donizetti: Lammermoori Lucia, a Debreceni Csokonai Színház előadása, Budafest, 2009. augusztus 11. ÁDÁM TÜNDE kritikája
Lucia: Ji Hye Son
Edgardo: Domenico Menini
Enrico: Bátki Fazekas Zoltán
Arturo: Urbán-Nagy Róbert
Raimondo: Cseh Antal
Alisa: Gaál-Wéber Ildikó
Normanno: Böjte Sándor
Debreceni Filharmonikus Zenekar
A Csokonai Színház Énekkara
Karmester: Kocsár Balázs
Rendező: Marco Spada
Díszlet: Michélle della Cioppa
Jelmez: Simona Morresi
Kellenek ilyen előadások. Az énekescentrikus operakedvelők (magamat is beleértve) olykor hajlamosak elfelejteni, hogy az operában nemcsak énekelnek, hanem zenélnek is, és hogy a zenekar nem pusztán aláfestés, hanem egyenrangú partnere a színpadnak. Vagy az kellene, hogy legyen. Ezen az estén arra láttunk példát, amikor a zenekar viszi el a hátán az előadást – egyfelől azért, mert kiemelkedőt nyújtottak, másfelől azért, mert ehhez a teljesítményhez a színpadon alig találtak partnert.
Kocsár Balázs darabválasztásait nemegyszer fogadtuk már buzgó helyesléssel: a Csokonai Színház repertoárja bővült már olyan ritkaságokkal, mint Az eladott menyasszony, vagy egyenesen hazai ősbemutatóval, mint a Ruszalka, de nemzeti operánk eredetijét is sikerült feltámasztania sok évtizedes tetszhalálából (nem lehet elégszer kiemelni a Bánk bán rehabilitációjának jelentőségét, amelyben a karmesternek és egyben a debreceni színház zenei vezetőjének szerepe tagadhatatlan). És most itt a Lucia, amelyet Debrecenben lényegében a húzások nélküli, eredeti verzióban mutattak be, majd vitték később lengyelországi turnéra, és hozták most Budapestre.
Itt kell leszögeznem: örülök, hogy élőben is láthattam egy teljes Luciát, mert az örömnek itt nagyjából vége is szakad, ha megvalósítást tekintjük.
Essünk túl gyorsan a kínos dolgokon: az Edgardót alakító olasz tenor, Domenico Menini sajnálatosan fojtott, préselt hangadását vagyunk kénytelenek hallgatni, és a zenekarral a hallhatóságért folytatott küzdelméből arra következtethetünk, hogy alapvetően nem ehhez a szerephez való a hang volumene – de hogy valójában mihez, azt nem tudom. Anyanyelvén éneklő művész esetében kedvelt kritikusi fordulat, hogy milyen természetességgel és jó kiejtéssel, frazírozással énekel az illető, de most éppen az ellenkezőjét tapasztaltuk. Menini szinte az előadás végéig nem tud meggyőzni arról, hogy egyáltalán érti, amit énekel, először és utoljára a slágeráriában hangzik úgy, mintha nem az időjárás-jelentést olvasná fel. Csakhogy ez nagyon kevés és nagyon későn. Ráadásul szövegejtése sem kielégítő, jobbára csak akkor értem, ha tudom a szöveget. Mennyire más volt két hete honfitársnője, Francesca Provvisionato Amneris szerepében, akinél plusz élvezetet okozott a tökéletes frazeálás, az érthető szövegmondás – ráadásul mindezek nem a jó vokális produkció helyett, hanem annak kiegészítéseként szerepeltek. Ennek a Luciában nyoma sincs. Ami pedig Edgardo karakterének ábrázolását illeti: az Edgardo elkergetését célzó rövid kórusjelenetben több szenvedély volt az énekkar részéről, mint a tenor egész estés produkciójában.
A hazai szereplők között ismét vaskos csalódásokról számolhatunk be. Értetlenül állok a jelenség előtt: Bátki Fazekas Zoltán korábban sokkal kedvezőbb benyomást gyakorolt rám, kulturált énekesnek ismertem meg, így most azt kell hinnem, Enrico szerepe egész egyszerűen túl nagy falat a számára: az este jelentős részében betemeti őt a zenekar (pedig nem hangosak egyáltalán), amikor halljuk, akkor is inkább küszködést hallunk, nem tud kellő drámai erővel szólni a csúcspontokon, és mivel az éneklés teljesen leköti, nem láthatunk tőle színészileg kiemelkedőt sem. Persze ez már a rendező mulasztása is, de erről később.
A másik kellemetlen meglepetés Cseh Antal Raimondója, akinek kollégájával ellentétben minden adottsága megvolna a szerep megszólaltatásához, legfeljebb az életkora nem passzol a karakterhez, de a legkönnyebben ezen lehet segíteni a színpadon. Hangerőproblémát itt nem tapasztalunk, inkább a belcanto énekléssel marad adósunk, különösen a Luciával énekelt (többnyire húzás áldozatául eső) kettősében, annak is tempósabb részeiben.
Azonban az itt vázolt probléma messzire vezet. Gyakran hangoztatott elmélet, hogy Magyarországon nem tudnak belcantót énekelni. Ezzel nem értek egyet, illetve más oldalról közelíteném meg a kérdést: honnan tudnának, ha nincs belcanto repertoár Magyarországon? Hiszem, hogy a kereslet hamar megteremtené a kínálatot, de várhatjuk-e, hogy pályakezdő, fiatal énekesek a belcanto repertoárra specializálódjanak, amikor itthon ebből nyilvánvalóan nem tudnak megélni?
Ha valamiért mégis kitartottunk az előadás végéig, az a zenekar és az énekkar mellett a címszereplő, Ji Hye Son volt. Szép lírai hang, kellő vivőerővel, igazán olaszos hangzással (Milánóban tanult, olvasom később, de a hangszín kevéssé tanulható, azzal születnie kellett). Nem mondom, hogy sosem hallottam ihletettebb Lucia-tolmácsolást (akár élőben is), de ez volt az este egyetlen magas – és egyenletesen magas – színvonalú produkciója – egy-két szeplőtől eltekintve, amit ebben az előadásban igazán nem ildomos felemlegetni, nem is teszem.
Amiben hiányérzetünk maradhatott – egyébként az összes szereplőnél –, az a színpadi mozgás vagy bármiféle létező rendezésre utaló jel. A színrevitelben sajnos éppen olyan félmegoldást látunk, mint a zenei megvalósításban: ahogyan zenekarnak és az énekkarnak jóformán nincs partnere a szólisták között, úgy az egyébként tetszetős díszletek között sem történik semmi színháznak nevezhető. Pedig jól indul: puritán, lekerekített, komor hangulatot árasztó díszleteket látunk, amelyek könnyen variálhatók, és sokféle játéktér kialakítható belőlük, legyen az forrás, szobabelső vagy éppen bálterem. Különösen jó volt a fényekkel és a néhány ablakos díszletelemmel megoldott bálterem, de tetszett a viharjelenet is, ehhez sem volt szükség másra, mint egy fehér vászonra és fényekre. Ugyanakkor a jó díszlet kiötlése senkit nem mentesít a darab megrendezése alól. Márpedig itt nem látszik elmozdulás a bejön-megáll-énekel minimumáról… Legfeljebb komikus hatású jelenetekkel gazdagodunk: például amikor Edgardo Luciához beszél, de épp az ellenkező irányba, mint ahol a lány áll, és az is szép pillanat, amikor az esküvőre érkező Edgardo kard híján köpenyével hadonászik, bár ez a megoldás egészében is nagyon béna; nem lehet egy főszereplőt úgy színre hozni, hogy jóformán észre se vegyük, mikor jön be.
A jelmezekkel sem tudok mit kezdeni: ha a tervező nem akar konkrét korra utalni, ám jó, de ha a násznépet estélyibe és szmokingba öltözteti, az már meghatároz egy kort, amelybe innentől nem illeszkedik Lucia esküvői ruhája, és lényegében egyetlen szólista jelmeze sem.
Bár színházba indultunk, végül leginkább zenehallgatás lett belőle, mert a legpozitívabb élmény a zenekari árokból ért minket, és most már a gyönyörű Ruszalka, a hatásos Aida és a most hallott Lucia után kijelenthetjük: a Debreceni Filharmonikusok kvalitásos zenekar. Kocsár Balázs keze alatt jó tempókkal, szép színekkel, kidolgozottan szóltak – egyáltalán: jó volt hallgatni őket. Szépen kiemelt csúcspontokat hallottunk, a gyors részek különösen frissnek tűntek, az énekkarral való összhang is rendben volt. Mindezt azért is fontos kiemelni, mert ebben az előadásban kódolva volt, hogy elvérzik a szólisták teljesítményén, és hogy mégsem így történt, abban oroszlánrésze volt a zenei irányításnak.
Ha muszáj lenne mérleget vonni, azt mondanám: nem bánom, hogy ott voltam, de másodszor nehezen szánnám rá magam.