Perzsa nyúlvásár

A Xerxész május 15-i szereposztásának nyilvános főpróbáján jártunk az Operaházban – 2009. április 29. FÜLÖP KÁROLY beszámolója

A Xerxész plakátja
A Xerxész plakátja

Xerxész: Várhelyi Éva
Arszamenész: Birta Gábor
Amasztrisz: Kovács Annamária
Romilda: Kertesi Ingrid
Atalanta: Bazsinka Zsuzsanna
Elviro: Hábetler András
Ariodatész: Hámori Szabolcs
Karmester: Oberfrank Péter

Szaporodnak a perzsa nyulak. Az előadás során egyre több tűnik fel belőlük a színskála különböző árnyalataiban, míg végül egy jól poentírozott jelenet során helyére kerül a tapsifüles rejtélye. Händel szórakoztatni akart, mondja Kovalik Balázs rendező. Kovalik is szórakoztatni akar, s a jelek szerint sikerül is neki. Vagy kettejüknek együtt. Vagy az egész társulatnak. Mindenesetre nevettünk sokat az előadáson – amely a rendező szerint nem hivatott mély értelmű politikai párhuzamok kifejtésére, de azért felveti a zsarnok uralkodó magánéletének nevetséges voltát –, de a látottak után a barokk opera jellegzetességeiről mindenképp szükséges lehet az amúgy nagy számban megjelent ifjúság felvilágosítását megejteni. A hallottak viszont jól szemléltették az iskolában tanultakat – már ahol az énekórán jut ilyesmire idő és energia. A diákokkal folytatott szüneti beszélgetés arról győzött meg, hogy érthető volt számukra, amit láttak, a karaktereket felismerték, s a köztük lévő konfliktusok is világosak voltak. Miután helyreállt az a kavalkád, hogy ki a férfi és ki a nő; ki az, aki nőnek látszik, de férfi; ki a férfi, aki annak látszik, de a hangja női, s mindezek mellett nadrágot vagy szoknyát hord, már gyerekjáték volt követni az eseményeket. Barokk jellegzetesség volt a színpad olykori túlzsúfoltsága, a színek orgiája. A jelmezek pompája szintén megidézte a barokkot – persze modern szabású, expresszív és díszes ruhaköltemények formájában (jelmez: Benedek Mari). Egyébként a látványvilág egyetlen hagyományos értelemben vett barokk eleme a tengervíz hullámzó habjainak megoldása és a sellők megjelenése. Már a nyitány megkoreografált jelenete is e kettősséget ötvözi: a barokk muzsikára reppelő-diszkózó szólisták csoportja (koreográfia: Venekei Marianna) lepi el a színpad előterét a ’60-as éveket idéző retró-, illetve mai baseballsapkás repper, deszkás vagy ki tudja miféle öltözékben. Ezt a világot idézi meg egyébként az Operaháznak az előadáshoz készült plakát- és szórólapterve.

Az operát olasz nyelven játsszák magyar recitatívókkal. A magyar szöveg a rendező és Csákovics Lajos Zsolt munkája. A mai nyelvhasználathoz igazodik, annak poénlehetőségeivel él, ahol lehet, csak hogy egyet említsek, Xerxész az egyik szituációban így ad hangot véleményének: „Király!”

Horesnyi Balázs színpadképe mintha a pár évvel ezelőtti Norma-előadás karikatúrája lenne: emelkedő út, kanyargó kétsávos autóút. Ennek aljában egy különleges fa: a Normánál a jelzőgong őrhelye, itt Xerxész groteszk szerelmének tárgya, a platánfa. Az autóútba belenőve. Az alapszituáció nagyjából körvonalazódik is: az autóval nekicsattanó testvér, Arszamenész ki is dönti királyostul-gyökerestül a szent fát… A szerelmi vetélkedés kezdetét veszi… A színpad jobb oldalán erősen légkondicionált, graffitis lakóház, melyet megforgatva jelzett perzsa birodalmi kaput kapunk. Akárcsak Norma szent oltár alatt elhelyezett lakóodva. Az egész terepasztalra emlékeztet: a nagy hadvezér most nem politikusi nagyságában, hanem szerelmi vetélkedéseiben mutatkozik meg, ennek megfelelően minden, ami a színpadon van, a terepasztal kelléke, Xerxész játékszerei: kisautók, tank, hajó és repülő. Sportrepülő és bombázó, melynek fedélzetéről a király játszi könnyedséggel hajigálja pusztító bombáit. De szerencsére senki nem hal meg, mindenki lábra áll, hisz a rendező is megígérte nekünk. S persze a szerelmi szálak is kibogozódnak, a vége hepiend lesz látványos fináléval, csillámhullással, öröménekléssel. Mi kell még?

Jó zenei megvalósítás természetesen. Oberfrank Péter karmestertől – aki végül mindkét premier dirigense lesz – és Szabó Sipos Máté karigazgatótól a megszokott jó színvonalat kapjuk: a zenekar és az énekkar magas színvonalon birkózik meg a számára – vagy legalább is az Operában – szokatlan feladattal.

Az énekes szólisták igazolták, hogy érdemes volt elővenni egy barokk darabot, s azt is, hogy a jókedvű mókázás nem áll távol a máskor súlyos drámai szerepeket játszó művészektől sem.
Várhelyi Éva a címszerepben királyi megjelenésű, s hangilag is magas színvonalú produkciót valósít meg. Hangja kiegyenlítetten szól, jól hallható, a zenekar mellett is elegendőnek, erőteljesnek hat.
Kovács Annamária markáns szerepformálása most is megérdemelten arat sikert, magvas hangja nem újdonság, s amit a szólam legmélyebb részeiben hoz, az döbbenetes, átütő erejű.
Kertesi Ingrid elbűvölő; nem csoda, hogy mindenki belé lesz szerelmes. Remek szerep találta meg őt, koloratúrái csodálatosan szólnak, s ezzel a zenekarral hangja kiválóan összeillik, a nézőtér legtávolabbi részein is jól hallható minden áriája és szerepének minden recitativós része is.
Bazsinka Zsuzsanna színészi produkciója zseniális, szerepének vokális megvalósításáról is csak felsőfokon lehet nyilatkozni, sötétebb tónusú hangjával elért művészi perfekciója Kertesiével azonos értékű.
A férfi férfihangon kategóriában sikerrel indult Hábetler András és Hámori Szabolcs, Hábetler felhőtlen bohóckodása sokszor csalt mosolyt a közönség arcára.

És akkor a legnehezebben értékelhető produkció… Ritkán kell hivatalos véleményt formálni kontratenor énekesről. Jelen sorok írója először teszi. Persze az ember hall-lát olykor Jarousskyt a tévében, ha szerencsésebb, akkor a Zeneakadémián is. Sőt mindenki látta a Farinelli, a kasztrált című filmet – bár ott több férfi és női hangból keverték ki az ideális változatot… Ma már persze nem kell brutális sebészi beavatkozás, énektechnikai képzéssel elérhető ez a hangszín, persze nyilván az adottságoktól függően. Nos, örülnünk kell, hogy az Operaház két kontratenort is talált a párhuzamos szereposztásra, így több előadást megfigyelve közelebb juthatunk a kérdés megválaszolásához. Ha poénnal kívánnám megfogalmazni – s remélem a művész nem neheztel meg rám érte –, ma délelőtt Birta Gábor bírta Xerxész öccsének nehéz szólamát. És jól bírta! Amiről váltótársa beszélt egy internetes interjúban, ti. a megszólalást követő nézőtéri mosoly ezúttal elmaradt. Vagy felkészült közönség volt, beleértve a karzat közép- és általános iskolásait is, vagy természetesnek hatott az első megszólalástól kezdve. Jómagam a recitativókban éreztem éneklését kiforratlanabbnak, ott fordult elő többször, hogy férfit hallok, aki női hangot akar kipréselni magából, de az áriákban, a koloratúrás részekben már biztos énekest hallottam, s a volumen megmutatására is sor került: kiderült, nem egyfajta mórikálásról van szó, hanem igenis magas művészi képzettségről, tudatos éneklésről, s a hangnak csengése és vivőereje is van. Egyes részletekben megrendítő is tudott lenni, s szerelmi epekedésében szánalmat is tudott ébreszteni a közönségben. A számomra érthetetlen művészi jelenség előtt csak fejet tudok hajtani.

Ennek az operának nincsenek hagyományai Magyarországon. A Fideliónak vannak. Az Anyeginnek meg a Lohengrinnek is. Azokat kibúzták kisebb-nagyobb csoportok. Hogy a Xerxésznek lesznek-e hagyományai, vagy ebből a produkcióból kiépül-e egyfajta barokk hagyomány az Operaházban, majd meglátjuk. Most csak remélhetjük, hogy a holnap estét megússzuk-e búzás nélkül. Az viszont biztos, hogy a mélyvízbe dobott nyúl megfullad…

Kapcsolódó link:

Birta Endre fotóriportja a MusiciansWho.hu-n