Patyomkin-gála

2010. július 9.

Nyárköszöntő – Operacsillagok gálája – Magyar Állami Operaház, 2010. június 28. BÓKA GÁBOR kritikája

Nyárköszöntő Gála

Nyárköszöntő Gála (fotó: Éder Vera)

Az Operaház idei évadját záró Nyárköszöntő Gála nézői számára bő két órán át úgy tűnhetett, mintha az intézményben minden a legnagyobb rendben volna. Több sikeres premiert és néhány kiemelkedő színvonalú repertoár-előadást produkáló évad végén a színház egy világsztár meghívásának elegáns gesztusával vesz búcsút közönségétől a nyári szünet előtt. A nézőtéren hemzsegnek a celebritások és az újságírók, az igazgatói páholyban (ritka látomás) mosolyogva foglal helyet az Operaház főigazgatója és művészeti tanácsadó testületének vezetője. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve.

Persze aki nem csak nézett, de látott is az este folyamán, az konstatálhatta, hogy legalább akkora figyelem irányult egy jelen nem lévő személyre, mint a páholyban ülőkre. Az Operaház vezetésében pár nappal korábban beállt személyi változások, kár lenne tagadni, foglalkoztatják a közönséget, s a felszín alatt fortyogó indulatok, valamint a jövő bizonytalansága különös kontrasztot alkottak azzal a procc csillogással, ami a szokásos negédességgel celebrált gálaműsort beragyogta. Patyomkin herceg gálát varázsolt a cárnőnek, hogy elfedje az alsóbb néprétegek problémáit; például az olyanokat, hogy a csodagálákon túl lesznek-e a jövőben minőségi premierek is az Operaházban – olyanok, amilyenek az elmúlt három évadban jóval nagyobb sűrűséggel fordultak elő, mint korábban (rendezőnevek és darabcímek a szerkesztőségben).

Thomas Hampson, Polgár László

Thomas Hampson, Polgár László (fotó: Éder Vera)

Igazságtalanság persze a művészeti igazgató menesztése miatti nemes felindulásunkat a gála fellépőire vetíteni: ők semmiről sem tehetnek, s mindent elkövettek azért, hogy kellemesen szórakozzunk egy szép nyári hétfő este. A Magyar Állami Operaház Zenekara ünnepi színvonalon muzsikált Kovács János vezényletével – sokszor leírt mondat, s épp ezért súlytalanabbnak is hat a kelleténél. Mégis: a széphangzásnak és a plaszticitásnak az az elegye, amit Kovács legjobb pillanataiban képes elérni, a zenekarral való partneri kommunikáció, az énekesekkel való tökéletes együttlélegzés és nem utolsó sorban a kiragadott részletekben is megmutatkozó nagyvonalú forma-építkezés még egy gálán is demonstrálják, hogy Kovács János helye a karmesterek első vonalában van (nem csak idehaza: a világon), s keze alatt az operaházi együttes is joggal aspirálhatna efféle megtisztelő címekre. Az elmondottakat, ha tehetném, a Parasztbecsület-intermezzo bejátszásával illusztrálnám. Mascagni muzsikájának számos erénye van, ám ezek között, úgy hittem, nem szerepel az elegancia és a nemesség; őserő, lobbanékonyság, szenvedély – ez a Cavalleria rusticana kapcsán elménkbe toluló közhelyek sora. Kovács János jóvoltából most már tudom: tévedtem.

Angel Blue, Kovács János

Angel Blue, Kovács János (fotó: Éder Vera)

Az est első számú sztárvendége, Thomas Hampson elfogadta a mindig mindent jobban tudó budapesti operai bennfentesek kihívását, és szinte kizárólag Verdi-részleteket szólaltatott meg – olyasmit, amit állítólag nem tud megfelelő színvonalon elénekelni. Vártam hát a nagy fiaskót, de az valahogy csak nem akart megérkezni. Még leginkább a második részben hallott Macbeth-ária kapcsán mondható, hogy az egy árnyalatnyival sötétebb és magvasabb hangot kívánna Hampson kifejezetten világos és lírai színezetű baritonjánál; csakhogy nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy egyrészt a líraiság jelen esetben nem a csekély hangerő szinonimája, hanem valóban hangszínt és megközelítésmódot jelöl (az énekes minden egyes hangja átjött a zenekaron); másrészt hogy Hampson milyen ragyogóan kamatoztatja e részletben dalénekesi tapasztalatait, szinte shakespeare-i monológot formálva a Verdi-áriából. Ha kimondhatunk egy nevet is, úgy leginkább Dietrich Fischer-Dieskau Macbeth-interpretációját érzem a Hampson-féle megközelítés hátterében.

Lukács Gyöngyi, Thomas Hampson, Kovács János

Lukács Gyöngyi, Thomas Hampson,
Kovács János (fotó: Éder Vera)

Simon Boccanegraként még adekvátabbnak tűnt Hampson líraisága: hangszíne a magyar hallgató számára Miller Lajos rafináltan kikevert, a második felvonástól kezdődően tudatosan adagolt beteg hangszínét idézte fel, amit az egykori Erkel színházi előadás nyomán készült lemezfelvétel is megörökített. Az Amelia-Simon kettősben Lukács Gyöngyi személyesítette meg Amelia Grimaldit. Lukács és Hampson: tűz és víz, nehezen is alakult ki összhang kettejük vokális megformálása között. A lírai Boccanegra mellett egy velejéig drámai Ameliát hallottunk erős akcentusokkal, nagy drámai csúcspontokkal, aki szinte újra átélte mindazt a szörnyűséget, amit kislányként szenvedett el – szemben apjával, aki ködfátyolon keresztül emlékezett vissza rá. Mindkét megközelítés lehetséges, ám a kettő nem illik össze – így a szöveget nem ismerőknek olybá tűnhetett, mintha egy véres szerelmi dráma szemtanúi lennénk, nem pedig apa és lánya egymásra találásának. Lukács Gyöngyi szólószámként Lady Macbeth első felvonásbeli áriáját énekelte: perfekt, nagy formátumú, hangerővel és technikai bravúrokkal egyaránt bőkezűen bánó éneklést hallhattunk, egy nagyszerű művész egyik legjobb szerepének kiemelkedő momentumaként.

Polgár László volt Hampson másik partnere ezen az estén. Csak remélhetem, hogy pillanatnyi indiszpozíció okozta hangjának bizonyos magasság feletti befulladását; ez azonban mind Fiesco-megformálásának, mind az Anyegin Gremin-áriájának különös, az élettől búcsúzó színt kölcsönzött. A közönség kitüntető szeretete azonban nem csak Polgár múltját jutalmazta méltóképpen, de a még mindig tartalmasan, összehasonlíthatatlan bársonyossággal megszólaló mélységeket is.

Komlósi Ildikó, Kovács János

Komlósi Ildikó, Kovács János (fotó: Éder Vera)

Komlósi Ildikó a Carmen Habaneráját énekelte az első részben. Meglehet, színpadon már túl van ezen a szerepen, immáron a nagy Verdi-hősnők és a német repertoár bizonyos szerepei jelentik az ő igazi felségterületét; jó volt azonban hallani ezt a már-már elcsépelt, ámde remek számot ilyen intelligens előadásban: precíz és anyanyelvi szintű francia kiejtéssel, minuciózus vokális kidolgozottsággal, szinte dalként megformálva. A Víg özvegy Ajk az ajkon-kettősében Hampson partnereként Komlósi stílustudását és eleganciáját csodálhattuk – nem emlékszem, hogy találkoztam-e már vele hasonlóan bécsies szerepben, de úgy tűnik, ebben a stílusban is tökéletesen otthon van.

Julia Novikova, Kovács János

Julia Novikova, Kovács János (fotó: Éder Vera)

Miklósa Erika tette teljessé hazai világsztárjaink palettáját. Akik szeretik őt, hibátlan koloratúrkészségét becsülik elsősorban; akik nem, azok hangjának túlzott vibrátóját hánytorgatják fel hibaként. Magam az első táborba tartozom, ám a nyitószámként hallott Rosina-kavatinának sehogy sem tudtam örülni: a túlzottan kellemkedő előadásmód teljesen félrevitte Rossini valós élethelyzetben valós életproblémát megfogalmazó, igencsak vad és indulatos nőalakját. A Bernstein-szám (Kunigunda áriája a Candide-ból) előadása jóval meggyőzőbb volt, de itt is hiányoltam azt a többletet, ami megmutatta volna, mitől is emelkedik ki a Candide a musicalek sorából, az énektechnikai buktatókon kívül mi teszi igazán operává. Miklósa Erika mostani szereplése kétségeket ébresztett bennem: lehet, hogy a művésznő tényleg túl sokat áldoz a könnyű múzsának? Kétségeimet csak részben nyugtatja a karácsonykor hallott, pazar Varázsfuvolákra való visszaemlékezés.

Alekszej Kudrija, Kovács János

Alekszej Kudrija, Kovács János (fotó: Éder Vera)

A tavalyi Operalia-énekverseny három döntőse is fellépett ezen az estén; róluk kevés újat mondhatok a tavalyi tapasztalatokhoz képest. Vegyes benyomásokat hagyott bennem Alekszej Kudrija; Lenszkij áriáját most is lefegyverzően énekelte (közhely, de megint csak igaz: anyanyelvi természetességgel), és tetszett a Szerelmi bájital Adina-Nemorino kettősében előadott jókedvű mókázása is. Rossini-énekesként azonban nem győzött meg: Ramiro áriájában éppen az extrém magasságokkal maradt adós, amelyek a Rossini-zene sine qua non-ját jelentik. Kudrija hangja ebben a fekvésben befullad, színtelenné válik, és így is csak erőlködés árán szólal meg, aminek meg kell szólalnia. Az énekes jövőre Almaviva grófot énekli az Operaházban – meglátjuk.

Miklósa Erika, Kovács János

Miklósa Erika, Kovács János
(fotó: Éder Vera)

Julia Novikova, ahogy tavaly, úgy most is a Lakmé Csengettyűáriájával aratott nagy sikert. A technikai tudás most is lefegyverző, a hang most is szép, ám a magasságokban most is fényét veszti, és hiányzik az igazán légies könnyedség, ami valóban csengő-bongóvá tenné Delibes életművének eme gyöngyszemét. Adinaként felszabadultabban énekelt Novikova; lehetséges, hogy a Delibes-számban csak a kihívás okozta enyhe lámpaláz teszi újra és újra kicsit merevvé éneklését?

A magam részéről idén is Angel Blue-nak adtam volna az első helyezést hármójuk közül: az izgalmas hangszín megejtő személyiséggel párosulva megállította az időt Charpentier Louise-ának áriájában. A denevér Rosalindájaként, csárdásozó magyar grófnőként kevésbé volt otthonos Blue, ám a halványabb teljesítményt a műsorválasztás okán így is kitüntető tapsvihar fogadta.

A szépen sikerült gálaműsor végére el is feledkeztünk az égen gyülekező felhőkről. Hazafelé azonban leszakadt az ég, és majd’ félórát voltunk kénytelenek ácsorogni egy kapualjban, várva, hogy elcsituljon a vihar.

Kedves jövendőmondók – önöké a terep!

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések