„Ouvrez la fenêtre”

Claude Debussy: Pelléas és Mélisande – koncertszerű előadás a Művészetek Palotájában, 2007. június 16. BÓKA GÁBOR kritikája

„Nyissatok ablakot!” – mondja Mélisande Debussy operájának utolsó felvonásában, miközben haldoklik. A Pelléas állítólag szimbolista mű, ezért mindenben, ami vele kapcsolatos, hajlamosak vagyunk szimbólumokat keresni. Akár jelképesnek is gondolhatnánk tehát, hogy Kocsis Zoltán sajnálatosan ritka operavezényléseinek legutóbbi alkalmával olyan művet dirigált, melyben elhangzik ez a mondat – s amely egyben ablakot nyit a nemzetközi operavilág felé a sokak által haldoklónak vélt magyar operaélet számára. Mindez persze nem jöhetett volna létre, ha a három koprodukciós partner, a honi operaélet felpezsdítésén évek óta kitartó munkával szorgoskodó Miskolci Operafesztivál, a Művészetek Palotája, valamint az operai berkekben kevéssé járatos, ám Kocsis vezetésével annál izgalmasabb műsorpolitikát megvalósító Nemzeti Filharmonikusok nem ismerik fel a – sajnos – negatív jelentőségét annak a szomorú ténynek, hogy Debussy egyetlen befejezett operája, a múlt század egyik alapműve több mint harminc éve nem hangzott el hazánkban, s két operaházi előadás-sorozata nyomán sem vált operakultúránk szerves részévé. Legalábbis a közönség számára; az ugyanis, hogy a Pelléas milyen mélyen hatott Bartók művészetére, ezen belül is A kékszakállú herceg vára című operára, közismert tény – vagyis a mű, noha búvópatakként, de mégiscsak jelen volt az elmúlt százöt év folyamán, ha ritkán bukkant is felszínre. Személyes benyomások nélkül pedig maradt számunkra a kotta, a hanglemez, és persze a több könyvnyi szakirodalom, mely Debussy zenéjének és operadramaturgiájának modernségére hívja föl a figyelmet, és hosszasan magyarázza, miért is lehetetlen, hogy a Pelléas valaha is sikeres darab legyen Magyarországon. Ezen eszmefuttatásokat pedig rendre Kodály sokat idézett megállapítása zárja: „Debussy zenéje még soká, vagy mindig a keveseké lesz”.

Juliette Galstian
Juliette Galstian

Ha azonban egy pillanatra félretesszük mind Debussy, mind az eredeti színmű szerzője, Maurice Maeterlinck elképzeléseit a szimbolista drámáról és operáról, s a jelképektől elvonatkoztatva csak a cselekményre figyelünk, felfedezhetjük, hogy abban a romantikus opera alapképlete ismétlődik meg: a szoprán és a tenor szerelmesek egymásba, de a bariton megakadályozza boldogságukat. Ebből a szempontból Debussy darabja szinte konzervatívnak tűnik, főként ha számba vesszük, hogy a századforduló operaszerzői milyen változatos módokon próbáltak eltérni ettől a dramaturgiai sémától. Puccini műveiben időről időre feltűnik ugyan ez a háromszereplős alapszerkezet (ToscaA Nyugat lányaA köpeny), ám megjelenik fordítottja is, a két nő–egy férfi felállás (EdgarTurandot), illetve az az operatípus, ahol a szerelmespárt nem egy harmadik személy választja szét, hanem kapcsolatuk belső szükségszerűségek miatt válik lehetetlenné – ilyen a Manon Lescaut és a Bohémélet. Ha pusztán a dramaturgiai problémafelvetést vizsgáljuk, azt mondhatjuk, hogy a Kékszakállú a Manon Lescaut és a Bohémélet alapkérdését emeli szimbolikus síkra – férfi és nő kapcsolatának eleve elrendelt lehetetlenségét tárgyalja minden realista külsőség mellőzésével.
Másrészt a századforduló legnagyobb hatású német operaszerzője, Richard Strauss mintha meg sem próbálná a kapcsolatok milyenségét, miértjeit és hogyanjai vizsgálni – eleve magányos nők tragédiáit állítja elénk, akik a magányukat különböző módokon próbálják meg enyhíteni: Salome erotikus perverzióval, Élektra a gyilkolás és a halál utáni monomániás vágyakozással, A rózsalovag Tábornagynéja és a Capriccio Madeleine grófnője esztétizálással, a művészetek és a pillanatnyi szépségek iránti odaadással, Ariadné pedig (kérdéses módon megakadályozott) öngyilkossággal. Ezt az irányzatot Schönberg Várakozása emelte szimbolikus síkra, egyetlen magányos asszony történetét monodrámaként feldolgozva (később ennek folytatása lesz Poulenc operája, Az emberi hang).

Vincent Le Téxier
Vincent Le Téxier

Vagyis Debussy, ha pusztán a cselekményből indulunk ki, járt utat követ, nem kalandozik új problematika felé, megmarad a hagyományos szerelmi háromszög-történetnél. Ha azonban feldolgozásmódját vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy iskolateremtőnek bizonyult. Schönberg és Bartók, noha más-más aspektusból vizsgálják az emberi kapcsolatokat, annyiban mégis Debussy követik, hogy operáik alapvetően szimbolista művek. De miben áll pontosan ez a szimbolizmus? Mint oly sok stílusirányzatot, ezt sem lehet egyértelműen, minden jellegzetességet egyetlen definícióba sűrítve meghatározni. Maeterlick úgy vélte, drámája azért szimbolista mű, mert valódi cselekménye nem az, ami a szemünk előtt játszódik, hanem az valójában láthatatlan; valamint szereplői nem igazi emberek, csupán marionettfigurák, az igazi főszereplő egy láthatatlan és meghatározhatatlan lény, aki meghatározza bábjainak életét. Megkockáztathatjuk, hogy Debussy szimbolizmusa máshonnan ered, számára Pelléas, Mélisande és Golaud igenis hús-vér emberek, akiket nagyon is mindennapi érzelmek hajtanak – szerelem, féltékenység, gyűlölet. Mindez a hangsúlyeltolódás elsősorban a zenei ábrázolás jóvoltából megy végbe, hiszen Maeterlinck szövegén csupán jelentéktelen módosítások történtek – Debussy zsenialitását bizonyítja, hogy a bábfigurák mégis életre keltek munkája nyomán. Az életre kelt bábok tragédiája pedig abból ered, hogy hármójuk érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez szükségszerűen katasztrófához vezet – akár a görög sorstragédiákban. De akkor miben nyilvánul meg a szimbolizmus Debussynél? Elsősorban abban, hogy az amúgy hétköznapinak látszó történetet a realista staffázs eltávolításával (mely körülmény persze már Maeterlinck drámájában is adott volt) kiemeli a hétköznapiságból, s egyfajta példabeszédként mutatja be, mely első megközelítésben a szerelem, második megközelítésben az élet lehetetlenségéről szól – mint azt a sötétségből (vagyis a halálból) a fénylő középponton (III. felvonás közepe!) át újból a sötétségbe ívelő, később a Kékszakállúban reprodukált zenei szerkezet, valamint Arkel utolsó szavai („Élnie kell Mélisande helyett… Most szegény kislányon a sor…”) is megerősítik.

A június 16-i budapesti előadás múlhatatlan érdeme, hogy a mű imént vázolt nagyságrendjét nemcsak megéreztette, de közvetíteni is tudta. A Nemzeti Filharmonikusok kifogástalanul játszottak, produkciójuk bebizonyította, hogy nem érdemtelenül jegyzik őket az abszolút élvonalban. Kocsis Zoltán vezénylése, mint azt várni lehetett, mentes volt minden finomkodástól, nem ragadt le az izgalmas Debussy-harmóniák kikeverésénél, hanem igazi drámaként interpretálta a terjedelmes operát., melyben a szépség és a drámaiság nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak. A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) hibátlanul látta el hálátlanul kis feladatát.

Jérôme Varnier
Jérôme Varnier

Vincent Le Téxier Golaud-alakítása telitalálat: magvas baritonja (alighanem az est legszebb hanganyaga) eleve megfelel az alapvetően jóindulatú, ám indulatait kontrollálni képtelen férfiről alkotott képzeteinknek – emellett azonban használni is tudja pompás orgánumát, a szerelemtől a gyűlöletig minden érzelemre van egy megfelelő és kifejező árnyalata.
Juliette Galstian Mélisande-ja kifogástalan énekesi teljesítmény, és alapvetően jól hozza a figurát is, noha kicsit hiányzik belőle annak titokzatossága, megrontott ártatlansága – Galstian inkább naiva, mint rejtélyes, ám ugyanakkor gyermeki nőalak.
Gérard Théruel alakításának értékelésekor mindenekelőtt köszönetet kell mondani, amiért beugrásával megmentette az előadást, s értékelni  kell a pasztelles árnyalatú, lágyan szóló lírai tenort, valamint a kulturált szövegmondást és dallamformálást – s csak ezek után, mintegy zárójelben jegyezhetjük meg, hogy ha Pelléas-megformálása mégsem volt teljesen adekvát, az elsősorban a művész korának köszönhető, mely oratorikus körülmények között, a színházi masinéria működése nélkül bizony elidegenítő hatású volt.
Az érem másik oldala: Jérôme Varnier basszusa, noha alighanem Le Téxier-é mellett a másik legkifogástalanabb orgánum az előadás szereplőié között, még kicsit nyers, éretlen – szintén a művész korából adódóan. Miközben Varnier a legnagyobb komolysággal, és átéltséggel interpretálta Arkel szólamát, és eszmeileg teljesen felnőtt a szerephez, addig a hang még fiatalnak bizonyult – de mindez csak a nagyon magas színvonalú művészi teljesítmény hangsúlyozása mellett lehet reális kifogás.
Nagyon tetszett Meláth Andrea Genevieve szerepében: plasztikus deklamációja és szövegmondása példaszerű volt. Sáfár Orsolya a kis Yniold, valamint Bundovics István az orvos szerepében korrekt teljesítménnyel járult hozzá az előadás sikeréhez.

Noha a szereposztásban adódtak apróbb pontatlanságok, az előadás egésze az éved kiemelkedően fontos eseménye volt. Csak remélhetjük, hogy nem kell újabb harminchét évet várni a következő budapesti előadásra, hogy ezúttal valóban sikerült kinyitni az ablakot – mely nem is zárul be többé.

Fotók: Művészetek Palotája