Otello fu

2011. május 12.

Verdi Otellója a Májusünnepen, Magyar Állami Operaház, 2011. május 8. – ÁDÁM TÜNDE kritikája

Vlagyimir Galuzin

Vlagyimir Galuzin

Otello volt: nem a legjobb, nem a legrosszabb, amit megértünk az Ybl-palota kupolája alatt, de Otello volt. A Májusünnep három produkciója közül az Otellót láttuk legrégebben, így ez a tény és a beígért sztárok a főszerepekben érthető érdeklődést keltettek az előadások iránt. Hogy ezek a várakozások végül nem igazolódtak be, annak okai több tényezőben keresendők.
Az Operaház jelenlegi Verdi-repertoárjának legfrissebb, legnézhetőbb darabja az Otello. Vámos László rendezése 1994-ből való, és ezen a ponton az olvasóra bíznám az esetleges következtetések levonását. Nyilvánvaló, hogy rendezői kéznek már nyoma sincs az előadásban, különösen akkor, ha a Májusünnep keretében pár napra érkező szereplőket kell rohamtempóban beállítani a produkcióba. Ilyenkor csak a hozott anyagból dolgozó énekesek munkáját tudjuk értékelni, és reménykedünk, hogy ezek az egyéni alakítások együtt is valamilyen eredményt hoznak. (Ahogyan ez történt például a tavalyi Toscában Lukács Gyöngyi és Lado Ataneli második felvonásában.)

Ataneli visszatért, hiszen a magyar közönség kezdettől szívébe zárta és visszavárja. Ezúttal újabb szerepben, Jagóként mutatkozott be. Lehet úgy fogalmazni, hogy Jagója egydimenziós, és pusztán gonoszság motiválta figura, ám alakítása szerintem ennél összetettebb. Először is sosem jön be a színpadra, mindig megjelenik a színen. Ennek kulcsa az a magabiztosság, felszabadultság, ami lehet éppen civil egyéniségének is sajátja – ezt nem tudhatjuk – , ám ezt a tulajdonságot nagyon jól állítja a szerepformálás szolgálatába. Mert Jago személyiségén és annak mozgatórugóin lehet gondolkodni, de a figura legalapvetőbb jellemzője, hogy ő irányít mindent a színpadon, ez pedig lehetetlen, ha nem tud teljesen fesztelen és végtelenül tudatos lenni. Ataneli Jagója pedig ilyen – ha néha sokalljuk is a szuperhős-szökelléseket, de alapvetően sugározza ezt az összhatást, és elhisszük neki Jagót. Már csak azért is, mert a szólamot is elénekli hozzá – e nélkül hiábavaló volna minden színjátszás. A korábbi évekhez képest most már inkább él a kivételes hangi adottságaival, és nem visszaél vele. Ebben az előadásban ő volt az egyetlen, aki képes volt meggyőző és komplex alakítást nyújtani – rendezés nélkül ennél többet nemigen várhatunk senkitől.

Lado Ataneli és Fekete Attila

Lado Ataneli és Fekete Attila

Pontosítok, volt még egy szereplőnk, aki lefedte a karakterét vokálisan és színészileg, ám őt nem a vendégművészek és főszereplők között találjuk. Fekete Attila pont az Otellóban került egyszer olyan helyzetbe, hogy simán leénekelte-lejátszotta a címszereplőt (boldogtalan emlékű előadás ez a budafestes produkció, címszerepben egy amerikai tenorral). Most ennél azért jobb volt a helyzet, Galuzin alakításának voltak értékelhető elemei, ám ez nem von le Fekete Cassiójának értékéből: az első felvonásban ügyesen oldja meg a részeg-jelenetét (színpadon hiteles részeget alakítani igen nehéz), a bordalban partnere lesz Atanelinek, és egészében véve őt is észre lehet venni a színpadon. Itt ismételnem kellene, hogy rendező nélkül ez szép teljesítmény, de inkább megkérdezem: miért ítéljük énekeseinket rendszeresen arra, hogy jobb híján önmagukat találják fel a színpadon, miközben egy külön szakma foglalkozik ezzel (boldogabb helyeken)?

Vlagyimir Galuzin szereplését övezhette a legnagyobb várakozás, részint, mert még nem hallottuk Budapesten, részint mert Otello rendkívül összetett szerepében mutatkozott be. Nehéz feladat elé állítja kritikusait, mert a hallgató először azzal szembesül, hogy hanganyaga voltaképpen bariton (vagy baritenor?), ám ezzel a hanggal az egyik legnagyobb tenorszerepet énekli. Ha baritonként tekintünk rá, és Otello szerepére olyan szólamként, amely inkább középhangokat igényel, akkor elégedettek is lehetünk azzal, ahogyan a tenor magasságokkal boldogul (nem mindegyikkel persze), ám ha a tenorságot kérjük számon (mert azért Otello mégiscsak tenor szólam), akkor kevésbé leszünk elégedettek. Ez már szubjektív dolog, de a hanganyag nekem alapvetően tetszene, legalábbis középfekvésben, ám amikor tenor tartományba lép, megfakul, kiélesedik, és ez már nem kellemes a fülnek. Színészi játékát visszafogottnak minősítenénk, ha nem vezeti elő a harmadik felvonásban többször is a pánikroham és/vagy szívinfarktus tüneteit mutató rosszullétét. Hiányoltuk továbbá a fokozatosságot: ha már az első „Non ora!”-felkiáltásnál teljes intenzitással lép fel, akkor később nem lesz hová fokozni a dühét és féltékenységét. Legjobb pillanatának a harmadik felvonás monológját éreztem, illetve végső búcsúját. Szereplése leginkább félsikerként regisztrálható.

Rost Andrea és Vlagyimir Galuzin

Rost Andrea és Vlagyimir Galuzin

Szoprán partnere Rost Andrea volt, aki a fachváltás következő lépcsőjeként Desdemonát vette repertoárjára (Liu és Mimi után). Produkciója jelentős közönségsikert aratott, amit elvitatni nem lehet, de miért is akarnánk? – ám hozzátesszük, hogy korábban megszokott, perfekt vokális produkciója új szerepében nem volt makulátlan, a hang az erőteljesebb megszólalásoknál sajnos kiélesedik. Ahogy a többieknél, úgy esetében sem fair számon kérni a kidolgozott alakítást, sőt még kevésbé lenne jogos, hiszen a kollégák régi szerepüket játszották, míg Rost Andrea korábban csak pár alkalommal énekelte Desdemonát, és az is évekkel ezelőtt volt. Mindezek elismerése mellett azt kell mondanom, hogy alakítása éppen olyan hatással volt rám, mint bármely korábbi szerepében – vagyis semmilyen hatással. Talán ezzel kisebbségben vagyok, de ez csekély vigasz számomra, miközben a Fűzfadalt és Ave Mariát csak a különösen szép zenekari játék mentette meg a totális unalomtól.

A zenekar Kovács János vezetésével sok szép pillanatot könyvelhet el, a kevésbé sikeres részleteket pedig betudhatjuk a régen játszott és keveset próbált darabbal járó hibaszázaléknak. Mindezekkel együtt is örültünk volna, ha a premierként tálalt Macbeth ilyen színvonalon szólal meg márciusban akár csak egyetlen egyszer is.
Már nem először kell feljegyeznünk, hogy az Énekkar teljesítményén nem érezhető olyan mértékben a több év szünet vagy a kevesebb próba, mint az előadás más részein. Jó emlékezetünkben marad meg tehát akár a Vihar-kórus, akár a Tűz-kórus.

Rost Andrea és Vlagyimir Galuzin

Rost Andrea és Vlagyimir Galuzin

A fentiek után nem nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy a főszereplők összjátéka eredményezett-e igazán jó és emlékezetes előadást? Nem is eredményezhetett, hiszen az esetlegesen kidolgozott egyéni produkciókat nem fogta össze senki és semmi, lógtak a levegőben, ráadásul a szereplők egymással sem hoztak létre olyan kölcsönhatást, amitől egy-egy jelenet kiemelkedett volna az előadásból.

Két Májusünnep-produkció után úgy állunk, hogy a legtöbb dicséretet a Zenekar és Énekkar részére könyvelhetjük el, így aztán könnyen lehet, hogy ebből a sorozatból majd a karmesterek, valamint ének- és zenekarunk teljesítményére gondolunk vissza szívesen. Kíváncsian várjuk, mit tesz ehhez hozzá a soron következő Rigoletto.

(Fotók: Magyar Állami Operaház – Juhász Attila)

Hasonló bejegyzések