Őrségváltás

2006. december 23.

Sólyom-Nagy Sándor újra Nabucco szerepében – Erkel Színház, 2006. december 22. FÜLÖP KÁROLY beszámolója

Sólyom-Nagy Sándor a jubileumi esten

Sólyom-Nagy Sándor a jubileumi esten

Ünnepi estére készült az Erkel Színház, csak ezt a nézőkkel elfelejtették tudatni: Sólyom-Nagy Sándor pályafutásának 40. jubileumát és 65. születésnapját ünnepelte a ma esti Nabucco-előadással. A sors sajnos nem volt kegyes hozzá: betegen vállalta a fellépést, s bár három felvonást még győzött énekkel és megrendítő színészi játékkal, az utolsó felvonásra már nem vállalkozhatott, így Perencz Béla mentette meg az előadást. Kettejük kézfogása és közös meghajlása az előadás végén nagyon megható, szép pillanata volt a magyar színháztörténetnek, példamutatás kollegialitásból, emberségből, művészi alázatból és a közönség iránti tiszteletből. Már ezért a pillanatért érdemes volt ma este elmenni az Erkel Színházba.

A művész tisztelői, barátai és a közönség egy része persze tudta jól a mai előadás jelentőségét, s utólag hálás volt, hogy Sólyom-Nagy Sándor betegsége ellenére sem mondta le a jubileumi előadást. Az első felvonásban nyoma sem látszott semmi problémának, a másodikban is csupán annyi, hogy szemmel láthatóan fárasztotta a színpadi jelenlét. Abigéllel való kettőse alatt lehetett látni, hogy a köhögéssel küzd, s Zakariás jóslata után jelentették be a változást, miszerint a 4. felvonásban már nem őt láthatjuk.

Sólyom-Nagy minden igyekezetével a szerepre koncentrált: megmutatta ismét, hogy nagy formátumú művész, a szerepnek abszolút birtokosa. Hangjának kifejezőerején túl színészileg is kiforrott alakítása: az első felvonás magabiztos hódítóját a másodikban cinikus vonásokkal is gazdagította, aki gúnyos fölénnyel gázol át mindenkin; nem ismer sem istent, sem kegyelmet, a leigázottakat kacagva tapossa sárba. Ugyanakkor megtört, síró apaként is hiteles és megrendítő, amint lánya életéért könyörög a kegyetlen Abigélnek. Minden mozdulatán látszik, hogy több mint egy évtizedig énekelte ezt a szerepet, gyakorlatilag ugyanebben a rendezésben. A sors fintora, hogy most a megújult produkcióban is betegsége miatt nem tud száz százalékosan részt venni, mint annak idején, 1987-ben a premieren, igaz, azután ő vált a szerep első számú birtokosává. Szorítottunk neki, hogy ez a kettős ünnep most jól sikerüljön; nem jött össze maximálisan, de kedélyét nem veszítette, és rajongói is méltó módon kifejezhették tiszteletüket tapsukkal. De nem adjuk fel: reméljük, a színház kitűzi majd valamelyik későbbi előadásra, s akkor egészsége teljében megmutathatja újra, hogy „a nagy király ma harcba száll…”

Az előadásban nagyszerű partnerek vették körül Sólyom-Nagy Sándort: Zakariásként Kováts Kolos – a 87-es produkció erőssége – jelenlegi, erősen megfogyatkozott hangjával és kulturált előadásmódjával idézte fel a színpadon közösen töltött szép időket, s képes volt egy-egy áriában megidézni egykori, teljes fényében tündöklő robusztus basszusát, s különösen nagy tapsot kapott a 2. felvonásbeli áriájáért, melyben káprázatos levegőtartalékairól is bizonyságot kaphattunk.

Abigél megszemélyesítője Lukács Gyöngyi volt, aki remek hangi diszpozícióban, kiváló énekesi teljesítménnyel ajándékozott meg minket karácsonyra. És e tablószerű rendezésben az ikonszerű figurák közt hús-vér figurát keltett életre: szeretni, gyűlölni és szenvedni képes nőt alakított, akinek álmai s az egész élete összeomlott egy írás titkának megismerésével. Abigél halála az előadás egyik legszebb pillanata, szinte megsiratjuk ezt a szörnyeteg nőt.

Ulbrich Andrea Fenénája erőteljes mezzohang, biztos pillére az előadásnak mind a magánszámokban, mind a kórusfinálékká alakuló együttes jelenetekben. Fekete Attila az első felvonásban jól győzte szerepét, a kiátkozási jelenetben már a magasságokkal meg kellett küzdenie, és játéka is modorossá vált.

A zenekar és Kovács János, illetve az énekkar igen magas színvonalon teljesített, az általam látott előadásokon legjobban, most a nyitány tempóit is tökéletesnek éreztem. A Szabadságkórus igazi ovációt kapott; egyfajta forradalommá kezd válni a dolog: Török Géza vasárnap megismételte a kórust, Kovács János nem tette a premieren. Érdekes ki bírja tovább-játék kezdődött a tapssal, de Kovács nem ment bele a játékba: nem a közönségigényt, hanem a művet és a zeneszerzőt szolgálta. Úgy érzem, nem ítélhetjük el ezért.

Hasonló bejegyzések