Oresztész vagy akit akartok

2007. november 29.

Medenceparti gondolatok az Élektra kapcsán – ÁDÁM TÜNDE írása

Színpadkép fürdővel (Fotó: Éder Vera)

Színpadkép fürdővel (Fotó: Éder Vera)

Címszereplő Szophoklésznál, Euripidésznél, az lett Hofmannsthalnál és Straussnál, le sem megy a színről (ami azt illeti, itt be sem jön: oda születik a színpadra), jelen van végig, az egész darab mégis arról szól, aki nincs jelen. Akit várnak. És akit várnak, az megérkezik – operaszínpadon mindenképp. Vagy nem ő érkezik, csak annak mondja magát…

Néhány éve Elza hívta lovagját segítségül, megváltásképpen – és a lovag megérkezett. Hattyú és – mint hamarosan kiderült – lovagi erények nélkül. Katharina Wagner Lohengrinje távolról sem volt Grál-lovag, másnak adta ki magát, mint ami volt: dörzsölt politikus, kalandor, ha úgy tetszik; egyetlen céllal: a hatalom megszerzésével.
A hazai közönség ekkor találkozott először a hagyományokkal – és talán a művel is – szembemenő, de maximálisan végigvitt koncepcióval – az élményt azóta sem tudta feldolgozni.
Most, jó három évvel később megint érkezett valaki, aki nem az, aminek mondja magát. És a publikum ismét hasonlóan reagál: megnemért és elutasít. Azonban már jóval kisebb százalékban, tehát van remény.

„Ki ez a hazatérő fiatalember? Tényleg Orestes?” – olvasom Kovalik Balázs kérdéseit, de csak a premier után, mert nehogy már a rendező útbaigazítására legyen szükség az előadás feldolgozásához…. Akkor hol maradna az élvezet? És felfedezem a kérdőjeleket a műsorfüzetben is. Aztán ezeket elhajítom, és felidézem az előadást: csak az létezik, ami abból felfejthető, a magyarázatok-magyarázkodások nem érdekesek.

Agnes Baltsa és Nadine Secunde - és a lépcső (Fotó: Éder Vera)

Agnes Baltsa és Nadine Secunde – és a lépcső
(Fotó: Éder Vera)

Pusztán racionális alapon: mennyi az esélye, hogy a gyerekként látott fiútestvért bármelyik nővér felismeri? Nyilván nulla. Messziről jött ember azt mond, amit akar, és Oresztész (vagy akárki) messziről jött. Halálhírt hozott. Tényleg látta meghalni Oresztészt és helyébe lépett? Vagy mégis ő lenne? Ezért a rejtőzködés, napszemüveg, gépfegyveres testőr (azelőtt nevelő)?

A megfejtés két kulcsa: a felismerési jelenet és a finálé. Élektra nagyon várta a testvérét. Illetve dehogy a testvérét: a bosszú eszközét várta. Megkapja halálhírét. Nem hiszi. Majd kétségbeesik és határoz: megteszi egymaga, ha már húgára nem számíthat. És ekkor érkezik VALAKI. Az esély, a lehetőség. Muszáj, hogy Oresztész legyen, és a jövevény hajlik is erre. Erotikus játékuk, ölelkezésük végén hangzik fel a NÉV, mint egy kérés: légy Oresztész, légy a bosszúálló! És lőn.
De ha mégis ő volna, miért a kettős gyilkosság? Ámokfutó sorozatgyilkos? Vagy így undorodik saját vérétől? Nem akar osztozni a testvéreivel?
Vagy mégsem ő? Trónbitorló? Élektra már legitimizálta felismerésével, Khrüszothemisz pedig nyilvánvalóan arra készül, hogy új Klütaimnésztra legyen az új Aigiszthosz mellett: meggyilkolt anyja bundájában. Ez is egyfajta biztosíték, ám a jövevény nem kér belőle. A trón az övé, a nővérekre nincs többé szüksége, mi több: feleslegesek, zavarnak. Megszabadul tőlük.
A két momentum nemcsak sugallja, hogy az érkező fiútestvér nem Oresztész, hanem az egyetlen igazi ÉS nagyszabású megoldása is a jelen rendezésnek, amely egy pszichopata Oresztésszel sokat veszítene az addig gondosan felépített hatásából, azonban így a finálé megkoronázza az estét. Pestiesen szólva: nagyot szólt – és nem csak a fegyver…

A fináléból fejthető fel a darab, de érdemes érinteni azt odáig tartó utat is, hogy érzékeltessük a rendezés kidolgozottságát.
Három nő – három igazság. Jó: részigazság. A legyilkolt apa két lánya merőben más válaszokat ad a helyzetre – miért? Személyiségük olyannyira különböző, hogy csak egy dologban hasonlítanak: mindketten pszichiátriai esetek.
Mindhárman, hisz itt az anya is: hidegvérű gyilkos vagy megalázott feleség és megkínzott anya?
És a középpontban A FÉRFI. Agamemnón, aki asszonyának Iphigénia gyilkosát és a hitvesi ágyukba szeretőt cipelő férjet jelenti; Agamemnón, akit Élektra szentté avatott, hibáit feledve totemként imádja; és Agamemnón, aki halálával akadályozza Khrüszothemisz boldogságát. Három elvakult és önző nő egy gondolatkörben mozogva, egy helyben toporog: legyen ez medence, kripta vagy palota – mindegy.

Bátori Éva és Nadine Secunde - fent és lent (Fotó:Éder Vera)

Bátori Éva és Nadine Secunde – fent és lent (Fotó:Éder Vera)

Igenis önzők: Klütaimnésztra legyilkolta gyermekei apját önnön sértettségében, most álmatlanul forgolódik, lelkiismeret-furdalása nem hagyja nyugodni, önző módon saját boldogságával akar törődni: trónjával, szeretőjével, de közben frusztrált és boldogtalan. Naphosszat szemlélheti gyászruhás leányát, aki élő emlékezetként jár-kel az udvarban, minden percben fejére olvasva vétkeit. Vagy kereshetné másik lánya társaságát, akinek egyetlen gondolata önmaga, önzésében sem az apja, sem más családtagja sorsa nem érdekli, pusztán egyéni boldogsága. Frusztrált ő is, mert a körből nem szabadulhat, a többiek félelmei és gyűlölete őt is fogva tartják.

Élektra lázadó-típus, a mindenáron-igazságot képviseli, látásmódja fekete-fehér, mint a ruhái. Az apa halálának megtorlását lehetetlenné teszi, hogy az elkövető a tulajdon anyja. Ugyan mondja és kívánja, élvezettel ecseteli anyja halálát, de tenni érte nem képes, jobb híján eleven lelkiismeretként bolyong körülötte, nehéz éjszakákat okozva neki. Saját emlékezetében apja olyan tökéletessé, már nem is emberivé változik, hogy hibáit nem látja, másik húgának feláldozását eszében sincs számon kérni rajta, holott nem kisebb vétek az sem, mint anyjáé.

Khrüszothemisz a megalkuvó. Az örök túlélő – itt csak lehetne, ha nem így alakul a vége –, akinek egyetlen ember fontos: önmaga. Minden gondolatát és cselekedetét saját sorsának jobbítása vezérli, még akkor is önmagára gondol, amikor Élektrát győzködi bosszújának feladásáról, amely mindkettejük érdeke lenne, valójában neki jelentené a szabadságot. Ha egyszer is kilátna a saját kis világából, akkor megértené, hogy Élektra alkatával, szemléletével teljességgel összeegyeztethetetlen a megbékélés és felejtés, ez önmaga feladását jelentené. Az Élektra-típus nem köt kompromisszumot: inkább egész életét leéli a medence alján, de nem békél meg. És még azt sem lehet állítani, hogy ez neki jó, vagy hogy bármilyen örömet okozhat: egyszerűen a jelleméből fakadó szükségszerűség, mely őt éppoly boldogtalanná teszi, mint ő a körülötte élőket.

Ez a háromszög színszimbolikában így fest: fekete, fehér és fekete-fehér, két menyasszony és egy asszony, aki mindkét lánya színét magán viseli. Később ez változik: a lányok halott anyjuk nyomdokába lépnek: ahogyan Khrüszothemisz magára ölti a bundát, úgy bújik Élektra a fekete öltözet fölött fehérbe, ahogyan Klütaimnésztra is tette, és mindkét lány igyekszik anyjuk kihűlt ágyába, miután tetteit már elkövették: Khrüszothemisz a gyilkos mellett akar királyné lenni, Élektra pedig felbujtóként maga is segédkezett a gyilkosságokban, sőt Aigiszthoszt ő terelte a gyilkosok kezei közé. A kör bezárult? Legyen bárki is Oresztész, a lányok biztosan az anyjuk lányai…

Nadine Secunde és Perencz Béla - testvérek? (Fotó: Éder Vera)

Nadine Secunde és Perencz Béla – testvérek? (Fotó: Éder Vera)

Kié az igazság? Mindenkié. Senkié. A rossz álmokat nem lehet elűzni, de a bosszú és a megalkuvás eredménye is ugyanaz: halál.
Ugyanez térben ábrázolva: Klütaimnésztra hiába zárkózik a palotába, a sorsát nem kerülheti el, a külvilágot és (ál-)Oresztészt nem tudja kizárni. Khrüszothemisz épp ellenkezőleg: kifelé igyekezne innen, de számára nincsen kivezető út: élve nem jut ki a palotából. Ahogyan Élektra sem hagyhatja el a medencét: azon kívül nincs számára élet, amikor mégis elhagyja, élete is véget ér.
A lépcső összeköti és elválasztja a fönti és lenti világot, a rendezés Élektra világát helyezi a fókuszba, de ha nem is látjuk, pillanatnyi kétségünk sem lehet, hogy a színfalak mögött a palota rejtőzik.

Oresztész vagy akinek akarjuk, felforgatja ezt a világot, ahogy annak idején Lohengrin is tette. Ő azonban nem távozik, hanem megszerzi és megtartja a hatalmat, na és alaposan feladja a leckét a nézőnek: lehet gondolkodni.
Fontos ez az előadás – értékítéletünktől függetlenül –, mert gondolkodtat. És végre valaki (aki biztosan nem Oresztész, de legalábbis Kovalik Balázs) ismét felkavarta az állóvizet, de nemcsak a medencében, hanem a hazai operaéletben is.
Ideje volt már.

Hasonló bejegyzések