Operettszínházi esték VI.

Tenorvásár az Operettben, 2009. december 1-2. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Dolhai Attila
Dolhai Attila

Az Operettszínházban a hagyományos operett- és musicalrepertoár mellett időről időre felbukkannak rendhagyó gálaestek, különleges közönségcsalogató programok: egyszer közönségtalálkozó, máskor jegyárusítás művészek bevonásával vagy utcabál a pesti Broadway-n… Most éppen játékos tenorvásárra került sor a nagyszínpadon, s bár a primadonnák nem vették meg partnereiket, a közönség vevő volt a komédiázásra.

„2009. december 1-jén és 2-án este tenorjaink mutatják be újra, bizony a világ bármelyik zenés színházában, akár egy operaházban is megállnák helyüket! Primadonnáink a színpadon nyújtott teljesítményük alapján is licitálnak rájuk.”

Így szólt az Operettszínház beharangozója a különleges gálaestre, melynek címét Jacobi Leányvásár c. operettje ihlette. Offenbach Orpheusz-nyitánya után meg is kezdődött az árverés: a primadonnák licitáltak, melyik tenor legyen a partnerük az est során, továbbá húztak egy-egy operaáriát „választottjuknak”. A szemfüles néző persze tudhatta: le van vajazva a sorsolás, hiszen annak végeredménye műsorismertető formájában már jó előre ott figyelt a jegyszedők kezében, s bárki beszerezhette az előadás előtt. Ráadásul mindkét este azonosan alakult a „véletlen” szerencse folytán, azaz csak eljátszották a licitálást, ami esetleg a színfalak mögött előzőleg valóban lezajlott. Ezt már nem tudjuk meg, de aligha lényeges. Bevallom, előre töprengtem, hogy vajon mindkét nap ugyanazt a tenoristát veszik meg a szopránok? Nem lesz szomorú, akit nem vesznek meg? És ha megveszik, másnap is ott lesz? Nem okoz-e majd feszültséget, hogy teljesítményük alapján szavaznak rájuk kolléganőik? Nos, a megrendezett licit-ceremónia mindezekre a kérdésekre egyszerre adott választ és megoldást, csak kicsit voltam csalódott, hogy egy tenort sem vehettem meg. Vagy két szopránt.

Lukács Anita
Lukács Anita

Az eredetileg tervezett szereplőgárda is módosult kissé, s ennek következtében a műsor is. Az előzetes információkkal ellentétben hiába vártuk Kalocsai Zsuzsát, és Vadász Dániel is megbetegedett sajnos. Így az estén fellépő hat tenor Dolhai AttilaVadász ZsoltCselóczki TamásHomonnay ZsoltRivadeneira Xavier és Domoszlai Sándor volt, primadonnáik pedig Farkasréti MáriaFischl MónikaLukács AnitaGeszthy VeronikaBordás Barbara és Bucsi Annamária. Közülük többen megfordultak már operaszínpadon is, így kinek-kinek kisebb vagy épp nagyobb volt a kihívás, amit a gálaesten előadott operarészlet jelentett. A műsorvezető Peller AnnaSzabó Dávid és Peller Károly volt, utóbbi egy kettős erejéig be is ugrott énekelni Lukács Anitával. Közreműködött a színház énekkara és zenekara Makláry László vezényletével, a rendező Kerényi Miklós Gábor (KERO) volt.

A mozgalmas gála keretéül a Bajadér-előadás díszletelemei szolgáltak, egzotikus és szecessziós motívumokkal díszített, megvilágított díszletfalak tagolták a teret. A műsor klasszicista pontossággal kimérve foglalta magában a népszerű és kevésbé ismert operaáriákat, operettkettősöket, női-férfi szóló- és az énekkari számokat. Az arányosság már-már megengedte volna, hogy szopránokra is licitálhassunk… Minden egyes blokk tartalmazott egy tenoráriát, ezt követte a szoprán, majd egy másik páros előadásában egy népszerű operettkettős. A nyitányként felcsendülő Orpheusz-előjáték a zenekarnak adott hálás lehetőséget, Mascagni Húsvéti kórusa az énekkar komoly oldalát, a Funiculi-funicula pedig komédiázó kedvét domborította ki. A kórus fontos szerepet kapott a Brindisi és a Boleyn Anna-részlet kíséretében is. Az első részt záró Kesztyű-ária rockosított változatában a komoly tenoristák megmutatták őrült oldalukat, amolyan „ereszd el a hajam” bulit csaptak, felhőtlenül mókáztak, és szórakoztatták a közönséget. Mindegyikük remek parodistának bizonyult: gesztusaikkal, öltözékükkel és mozgásukkal a rockbandák manírjait, kötelező bélyegeit eltúlozva, tökéletes stílusérzékkel figurázták ki. Szintén nagy sikert aratott az olasz dalokból álló blokk az összes tenor részvételével színpadi élőzenére. A számok élvezhetőségét sajnos sok helyen rontotta, hogy a zenekari árokból túl sok hang jött fel túlzott erőpróbára kényszerítve az énekeseket, s így a hallhatóság vagy az érthetőség hiányos maradt. Az est zárása egy női majd férfi blokk volt, végül az énekkarral kiegészülve egy ensemble a Traviata Brindisijére és A denevér – itt Dr. Bőregér – Pezsgő-dalára.

Geszthy Veronika és Vadász Zsolt
Geszthy Veronika és Vadász Zsolt

Az est középpontjába állított tenoristák pályájuk különböző szakaszában vannak, sőt a színházi tagozatokon belül is eltérő hangsúllyal vannak jelen különböző produkciókban, így távolságuk az opera műfajától is különböző természetesen. Az operai színvonalat – az operai magasságokat – is különböző mértékben, más-más síkon közelítették meg. Leginkább a hangerőben éreztem a távolságot, legerősebbnek viszont az árnyalt előadásmódot, a művészi kifejezőeszközöket tartottam. És ez a női mezőnyre is igaz.

Cselóczki Tamás – a szegedi Turandot nagy felfedezettje – most mintha betegen lépett volna fel: erőteles orgánuma, a hang vivőereje most is kitűnt, de többször megtört a hangja, rekedtnek hallatszott. Radames románca sajnos van annyira nehéz, hogy előhozza a problémákat, kár érte. Az estet egyébként Cselóczki végigmókázta, Farkasréti Máriával alkotott szokatlan duettje méltán aratott nagy sikert. Xavier Rivadeneira és Vadász Zsolt szintén megfordult már operaszínpadon, az Operaházban is szép szerepeket alakítottak, így mostani vállalásuk csak a választott mű erejéig hatott meglepetésként, s hozták is az előre elvárt szintet. Vadász, egyébként az Operettszínház egyik vezető tenoristája, különleges számmal, a Werther Osszián-dalával kedveskedett közönségének, míg Xavier Rivadeneira a Virág-áriát adta lő a Carmenből.

Homonnay Zsolt az operett-tagozat, Dolhai Attila a musical-csapat sztárja, aki az operett műfajába is átkacsingat. Előbbi az Adagio együttes és a Csináljuk a fesztivált! énekeseként is nagy népszerűségre tett szert, utóbbi a Kifutó óta fejlődő színházi és televíziós sikertörténetre lehet büszke. Mindketten meglepő módon szólaltatták meg választott áriáikat: Homonnay nagy szenvedéllyel, egyéni hangszínen, pici ritmikai hibával, a megszokott tolmácsolásoktól eltérő, de magas színvonalon énekelte a Tosca Kép-áriáját. Nem volt újdonság tőle, hiszen a Pesti Színház Mesterkurzus című, Callasról szóló darabjában már többször énekelte az áriát. Dolhai Attila Bánk bánja (Hazám, hazám…) szerepköréből adódóan kissé modoros lett, ami a prozódiában is megnyilvánult. Az ő Bánkja sármőr, akinek felsikongatnak a kamaszlányok, viszont elénekli az áriát, nem is akárhogy. Úgyhogy ettől kezdve küldetést vett magára: fellépésein énekelje bátran az áriát, biztos vagyok benne, hogy egyre jobb lesz, és olyan közönségréteghez is eljuttatja az operát, akinek esze ágában sem lenne ellátogatni az Operaházba. Az Operettszínház egyébként musicalénekesként futtatta őt be, aztán operettszerepekkel is megbízta, így rajongói követték az operettek világába is. Most cél az opera meghódítása!

Fischl Mónika
Fischl Mónika

Domoszlai Sándor a pálya elején van még, ennek és alkatának megfelelően könnyebb áriát választott Puccini Manonjából; a Tra voi belle dallamaival kábította a női karból éppen szereplő hölgyeket.

A primadonnák műsorszámaiból Lukács Anita leányos bájjal és mértékletes tragikummal megszólaltatott Lauretta-áriáját, Bucsi Annamária kecsesen-kedvesen androgün, ugyanakkor jól kolorált Oszkárját, Bordás Barbara szépen megvalósított különleges Holdfény-áriáját emelném ki Dvořák Ruszalkájából.

Fischl Mónikát operettszerepeiben is mindig operadívaként jelenik meg, sötétebb tónusú, drámaibb hangja is ezt a hatást erősíti, így nem csoda, hogy a Boleyn Anna bravúráriáját választotta. Az ária koloratúrás futamait átgondolt beosztással jól győzte, s külön érdem, hogy magyarul szólaltatta meg. Geszthy Veronika a Faustból Margit Ékszeráriáját tolmácsolta, színészileg kellő bájjal, átéléssel – még a démoni hatás is érződött –, a vokális produkció még csiszolható azonban. Farkasréti Mária tapasztalt operistaként, súlyosabb drámai szopránjával fajsúlyosabb vonalat képviselt az esten: a Húsvéti kórus és Tosca imája hatalmas hangon, eszméletlen drámaisággal szólalt meg előadásában. Épp ez a drámai súly adta az utánuk következő operettkettős humorát.

Érdekes játék volt a tenorvásár az Operettben. Játék a műfajok átjárhatóságával, játék az álmokkal, szerepálmokkal. Játék a művészek között, játék a közönséggel. Operásat játszottak a színház művészei, miközben valóban: operát játszottak. Persze nem tagadták meg önmagukat, a legnagyobb sikert hazai terepen aratták, hiszen mégiscsak abban a legjobbak, ami a hivatásuk, amit estéről estére magas színvonalon űznek: az operaszámok közé iktatott operettrészletekkel.

(Fotók: Budapesti Operettszínház)

Képgaléria