OPERAGÁLA – Rácson innen és túl

Szent István tér, 2006. július 9. FÜLÖP KÁROLY beszámolója

Közreműködött a MÁV Szimfonikus Zenekara
Vezényelt: Medveczky Ádám
Szólisták: Bazsinka Zsuzsanna, Gál Erika, Fekete Attila, Fokanov Anatolij

A Szent István Bazilika
A Szent István Bazilika

Olaszok és franciák. A tegnap este erről szólt. Háromnegyed nyolc körül haladtam épp a Bazilika felé, mikor a buszvezető két megálló közt kinyitotta az ajtót egy kisközértnél, beszaladt, s néhány perc múlva két dobozos sörrel a hóna alatt érkezett vissza. Senki sem tett megjegyzést – mosollyal nyugtázták az utasok, köztük magam is: ő is felkészült a szertartásra. Nyilván ez volt az utolsó köre aznapra, s aztán irány haza vagy a barátokhoz szurkolni – olaszoknak vagy franciáknak a vébédöntőn. Így tervezte az estét a világ nagyobbik fele.

És mi lesz vajon a többiekkel a kihalt nagyvárosban? Akik nem a képernyő előtt akarják tölteni az estét (lehet persze, hogy beprogramozták a videót!). Őket sem kell félteni: egyrészt, mert program akad bőven a városban, másrészt mert leleményesek. Ennek adták tanújelét tegnap este. 

Nos, míg a focivébén olaszok és franciák győzködték egymást, a Bazilika tövében olasz és francia operaáriák és zenekari közjátékok versenyeztek a nézők kegyeiért. Ki is a néző pontosan? Miért volt érdemes megrendezni a koncertet? Ezek a kérdések foglalkoztattak mindvégig, miközben persze élvezettel hallgattam a szebbnél szebb melódiákat. 

„Ott túl a rácson egy más világ van” – idézhetném a klasszikus operett (HuszkaGül baba) ismert dalát. A kordonon (már megint foci!) belüli és az azon kívüli világ. Kik jutnak a kordonon belülre? A jeggyel és/vagy ismerőssel rendelkezők. Ez utóbbiból van több, hisz Móricz óta tudjuk: „Magyarország a rokonságok és panamák lápvilága…” Eredmény: sok üres szék – még a protokollban is – a fizetős helyek meg alig keltek el. De nem is a bevétel, hanem a részvétel a fontos! 

A tapasztaltabb zarándokok, akik már évek óta látogatják a Bazilika előtti koncerteket, nem is jeggyel készültek a neves eseményre, hanem székekkel. Volt ott mindenféle, külön tanulmányt érdemelne: kávéházból kölcsönkért normál, a Hősök teréről átigazolt papírszék, kétlábú szétnyitható csővázas, háromlábú turistaváltozat bátraknak stb.

A korán érkezőknek utcai pad, lépcsőfok vagy kőkáva is juthatott még. Nem beszélve a kordon melletti remek állóhelyekről, ahonnan jobban, közelebbről lehetett követni a színpadi eseményeket, mint a VIP-helyekről. Így láttuk például, hogy Fokanov milyen udvariasan segíti fel s le kollegináit a színpad lépcsőin, hogy Fekete Attila majdnem elhasal Violettája előtt, vagy Gál Erika milyen légiesen közlekedik a meredek lépcsőn gyönyörű ruhájában. 

Nyári gála esetében nem ildomos egyik vagy másik énekes teljesítményét kiemelni, hiszen a technika kezében vannak: másképp szól a hang, mint megszoktuk; kinél-kinél mást erősít fel, esetleg nem az énekes előnyére. Mind a négy szólista több számot is énekelt: saját operaházi repertoárjából is, kuriózumokat is (pl. Fokanov Mozartot, Gál Erika A kegyencnőt). Mindenkinek kijutott a forró ünneplésből: Bazsinka Zsuzsannát a Violetta-áriáért, Fekete Attilát a Tosca Kép-áriájáért, Fokanov Anatolijt a Bajazzók-prológért, Gál Erikát pedig A kegyencnőért tapsolta meg leginkább a publikum. Véleményem és a technika szerint ez utóbbi két produkció volt az est legerősebb vokális teljesítménye.

A műsor összeállítói népszerű, ismert részletekkel akartak biztosra menni, ez a törekvésük eredményes volt. Az érdemi program kilenckor kezdődött, előtte Bán Teodóra a Szabad Tér Színház igazgatója (a Budafest alapítója) szólalt fel, megidézte a programsorozat 15 éves múltját, majd egy minisztériumi és egy polgármesteri hozzászólás következett. A hosszas és jórészt felesleges köszöntők után Don Giovanni-blokkal kezdődött az est, majd belcanto következett: Donizetti Lammermmoori Luciája s a már említett Kegyencnő. Violetta nagyáriája után az első részt a Don Carlos Szabadságkettőse zárta. A szünet után Puccini és verizmus következett: Kép-ária a Toscából, Seguidilla a Carmenből, a Prológ és Madárdal a Bajazzókból, végül Rigoletto-kvartett és ráadásként a Traviata bordala (ami véleményem szerint teljesen alkalmatlan finálénak, mert a baritont és a mezzót méltatlan helyzetbe hozza).

Az énekes számok között öt zenekari részletet is meghallgathattunk: Don Giovanni-nyitánnyal kezdődött az est, majd később felcsendült A szicíliai vecsernye nyitánya, az Aida balettzenéje, a Manon Lescaut intermezzója és az Órák tánca Ponchielli Giocondájából. 

Győztek az olaszok! Most hogy így felsoroltam a műveket, látom, elég kevés volt a francia ária. Ráadásul a Kegyencnőből is az olasz verzió ment. Tán A szicíliai vecsernye nyitányára ráfoghatjuk, hogy francia változat. És a franciákat erősíti személyében Violetta Valéry és Manon Lescaut is. 

Miért is volt érdemes megrendezni e koncertet? – teszem fel újra a kérdést. Ehhez húzódjunk megint félre, a rácson kívülre. Zenei élményhez juthatott mindenki; az is, akinek máskor nincs módja, pénze meghallgatni élőben ezeket a műveket – mégiscsak a legnagyobbaktól kapott válogatást a néző: Mozart, Donizetti, Verdi, Puccini… 

Még társadalmunk deklasszált tagjai is gyönyörködtek a zenében: egymást győzködték, hogy milyen gyönyörű; alkoholtól elgyötört arcukon is látszott a megelégedés: másfél óráig nem vívódtak a gondolattal, hogy hol hajtják álomra fejüket. Kivárták a végét, lelkesen tapsoltak és brávóztak. Közben a meccs is véget ért, fiatalok érkeztek a szurkolástól megittasultan, kezükben a dobozos sör maradéka: kicsit kurjongattak, zakatoltak, majd pokrócot terítettek, s megpihentek a Bazilika óratornya alatt. 

Ekkor már igen későre járt, s Medveczky Ádám pálcája nyomán megszületett a varázslat: az Órák tánca alatt mintha mindenki közelebb húzódott volna a rácsokhoz, megszűnt a csörömpölés, egy rövid időre megállt a levegő, elcsendesült a tér… Az áhítat csendjét éreztük. S tán a fiatalok is megéreztek valamit: a szombati diszkóőrület után másfajta minőséget kaptak, s lehet, hogy ezt is hallgathatónak s – félve írom le – élvezhetőnek ítélték.