„Nincs visszatérés…”

Gyorsjelentés az Operaház Anyegin-premierjéről, 2008. május 31. – FÜLÖP KÁROLY

A fekete rózsa (Fotó: Fülöp Károly)
A fekete rózsa (Fotó: Fülöp Károly)

Az Operaház főbejárati lépcsőjénél rögtönzött installáció fogad: a járdára vezető lépcsőfokokat műfüvesítették, és beültették fekete rózsával, fölötte Anyegin-plakát. Rögtön tudtam hát, hol járok… Előzménye ugyebár az Élektra-vörös posztója. Mivel korán érkeztem, a nézőtéren elkezdtem lapozgatni a frissen beszerzett műsorfüzetemet, hát kipottyan belőle a szereposztás – az eredetileg tervezett címszereplő, Káldi Kiss András neve áthúzva, fölötte tollal: Molnár Levente. Már a második meglepetés az este során, a harmadik az, hogy ezt a változást senki be nem mondta, így sokan hihetik, hogy Káldi Kiss Andrást látták-hallották, mert ugye nem vesz mindenki 600 Ft-ért műsorfüzetet.

Az est mérlege: hatalmas taps a közreműködőknek, brávózás a kedvenceknek, lelkes tapsok a slágerszámoknál. Elenyésző fújjolás a rendezőnek – szegény Szabó Sipos Máté hiába mutatta, hogy az Énekkar tartozik hozzá, rendezőnek nézték, mielőtt még Kovalik Balázs kijött volna meghajolni. Némi közönségmozgás a szünetekben – hazafelé irányuló –, kisebb morgások: hogy jó, jó, de hogy lehet ilyen ronda díszletekkel… stb.

Az előadás sajtótájékoztatóján korábban felvetődött, hogy Oláh Gusztáv díszleteivel mennyire pompás volt anno az előadás, generációk szívéhez nőtt. Hozzáteszem: én már a Békés-rendezés gyermeke vagyok, nekem az volt a non plus ultra. A mostani előadás színvonalas műsorfüzete röviden meg is emlékezik ezekről a produkciókról, mutat színpadképeket is, de egyértelmű: nem az a művészet útja, hogy feltámasztjuk a régieket, mindig törekedni kell a megújulásra. Persze lehetett volna most is hagyományosabb színpadi világot alkotni, mint például pár éve a Pikk dámában. Működhet az is magas színvonalon. Most viszont másképp döntött a művészeti vezetés: egy egyszerűbb, letisztultabb játékteret teremt, hogy az Anyeginben megfogalmazott félresiklott sorsokat expresszívebben, a játékra, a szereplők közti interakciókra összpontosítva mutassa be. A szándékot tisztelni kell, időtállóságát meg eldönti majd a publikum.

Visszatérve – tudom: nincs visszatérés! – Békés András rendezésére, annak is a nyitóképére, felidéződik sokakban a fátyolfüggöny mögül, a ködből előregördülő Larin-kúria homlokzata, melynek kertjében Tatjána és Olga énekeltek, miközben az idősebb asszonyok szorgoskodtak a gyümölcsökkel. Varázslat, amire az ember sok év után is könnyes szemmel emlékszik vissza. És a kétség: vajon a mostani előadás képes lesz-e így megmozgatni az érzelmeket, a lelkünket. Nos, jelentem: az előadás rögtön megnyert engem, pedig én is inkább a tradicionális rendezések felé húzok. És a nyitókép bizony nagyon erősre sikerült! Megkönnyeztem. Most, hogy papírra vetem gondolataimat, Babits sorai tolulnak elém:

                                            „Ekként a dal is légyen örökkön új,
                                           a régi eszme váltson ezer köpenyt,
                                           s a régi forma új eszmének
                                           öltönyeként kerekedjen újra.”
 

A régi eszme – örömmel mondhatom – sikerrel váltott új köpenyt. A színpad mindössze egy üres térben elhelyezett, kb. 30 fokos lejtő, az első felvonásban zöld, a másodikban vörös, a harmadikban pedig fehér-arany fényekkel és színekkel ötvözve, előtérben egy ferdén a függöny elé is kinyúló út – a szereplők életútja – továbbá néhány jelzett fal ablaktáblákkal… A statikus nyitóképben a füvön fekvő társai közül felkelő Tatjána a színpad előterébe sétál, finom mozdulattal megérinti majd elengedi az ott függő hintát, s az örökre eltűnik – a zsinórpadlás irányában. Gyönyörű és megható búcsú a gyermekkortól. Ezután Tatjána a ház felé indul, eltűnik, majd a kezdő ének dallamaira megmozdul és szürreálissá válik a játéktér, a képzelet és a dal szárnyán elkezdődik egy csodálatos utazás – végzetünk felé. Ez volt az a pillanat, ami odaszegezett a székhez, és innentől kezdve nem volt menekvés, hiába az eszköztelenség, a sivárság – bár ez nem egészen igazságos kifejezés, hiszen van itt látvány és megfigyelnivaló, csak kicsit másképp, mint megszoktuk.

Aztán jönnek újabb gondolatébresztő akciók: a fekete lekvár, mint a fiatalok beavatási szertartása, a négyesben kergetőző párok – Kovalik Balázs is felteszi a kérdést: Tatjána miért nem Lenszkijjel jön össze… Erre a szembekötős játék keres választ, melyben Olga beköti Lenszkij szemét, majd elbújik előle. A nem látó fiút szíve (?) mindig Tatjána irányába csalja, de Olga olykor tapsol egyet, s Lenszkij keresi a hang irányát, de újból Tatjánánál köt ki. És mintha Tatjána is a költőt lesné, pedig ott ül vele szemben mozdulatlanul Anyegin. Aztán Tatjána levele is érdekes: nincs ágy, csak lepedő, egy levéllap. Írás közben Tatjána gondolataiban megjelenik a férfi, gyöngéden ölelik egymást, majd szertefoszlik az álom, eljő a reggel, a levél elkészül. A látomásban Anyegin fekete lepellel takarja le a lányt… Élve eltemetve?

Aztán ott a párbaj, ami Kovaliknál Lenszkij öngyilkossága. A polonéz alatt felidéződő emlékek: Lenszkij temetése – démoni, hogy épp ő kíséri saját koporsóját – , a dada alakja a tejeskancsókkal, Larina borgőzös báli jelenete és újra Lenszkij, aki barátjának mintha a szemébe nézne… S a jelenetek közötti átmeneteket a sötétség erőit képviselő fekete alakok – ujjatlan fekete női ruhába öltöztetett fiúk és lányok vonulásai teremtik meg. Az utolsó jelenetben fekete rózsákkal dobálják meg Tatjánát, ott vannak, mikor Lenszkij tetemére hull a fekete hó… Más megközelítést adhat Anyegin hűvösségéhez az az adalék, hogy monsieur Guillot, a párbajsegéd is a szoknyás szépfiúk egyike.

A gyönyörűségek gyönyörűsége, amikor Tatjána, a hercegné, a csodálatos ária záróakkordjainál férje vállához simul gyöngéden… És a zárókép is erős: az Anyegint és Tatjánát elválasztó fal – hőseink az élet örök forgásában soha el nem érhetik egymást. Anyegin áttöri a falat, de már késő, nincs visszatérés… Bevillan egy pillanatra az első felvonás zöldje, s aztán marad a dermesztő hűvös fehér fény. Szóval akad néhány továbbgondolásra érdemes motívum, nem lehet unatkozni az Anyegin jelen rendezésén.

Az Anyegin plakátja
Az Anyegin plakátja

Nagy, a szokásosnál jóval nagyobb feladat jutott az énekkarnak. Szabó Sipos Máté vezetésével kiválóan oldották meg énekesi feladataikat, de ezúttal a táncokat is ők abszolválták, azt kell mondani, egészen remekül, mindig az adott színpadi színnek, szituációnak megfelelő ruhákban: zöld kertésznadrágtól kezdve az aranyszínű öltönyig és nagyestélyiig (jelmez- és díszlettervező: Angelika Höckner).

Kovács János a tőle megszokott alapossággal és alázattal készítette fel zenekarát, s ez színvonalas, szép munkát eredményezett. Az emlegetett érzékenységet, orosz lélek zenéből sugárzó rezdüléseit sikeresen tolmácsolta. A produkció sikeréhez első osztályú énekescsapat járult hozzá.
A címszerepben a gyönyörűen éneklő Molnár Leventét láthattuk, aki figurájában nem hozta teljesen az elvárt Anyegin-savanyúságot, valahogy mindig vidám, kedves mackónak gondolná az ember, de szemmel láthatóan igyekezett, hogy Anyegin megcsömörlött, életunt lényét elénk tárja ma este. Valószínűleg gyakorlás kell még hozzá, idővel beérik majd a szerep, úgy gondolom.

Tatjána alakítója Bátori Éva, aki – mondhatjuk – a szláv hősnők specialistája, s hiteles volt kislányként, méltóságteljes hercegnéként egyaránt. Ahogyan férje karján kivonult, azt tanítani kellene. Hangilag is rendben volt produkciója, a levél és a zárókettős magas hőfokon, perfekcionálisan szárnyalt, az első énekben és a zárójelenet bevezetőjében egy-két megküzdött magasságot lehet csak kifogásolni produkciójában.

Fekete Attila Lenszkijként sztár volt, most szép, árnyalt éneklést hallhattunk tőle, s csak itt-ott volt rá jellemző a kiabálás, amit sokszor említenek hibájaként. Lenszkij figurája igen jól áll neki.
Mester Viktória a kacér Olga szerepében telitalálat, erőteljes mezzóját jó hallgatni, s a játékban is kiveszi a részét.
Balatoni Éva és Kovács Annamária is sikeres karaktereket hoznak, bár Kovács Annamária nem az a megvénült, gyagya dadus, aki értetlenkedik a levél miatt… De… nincs visszatérés!
Kóbor Tamás igencsak halk és fakó Triquet, bár a kórus rásegít jelenetére, de nem képes kitölteni a szereplő karakterét.
Fried Péter viszont gyönyörűen, mélyen zengő basszusával szólaltatja meg Gremin filozofikus áriáját. 

Bevégzem! Átfutni nem merem…
Nincs visszatérés! Azazhogy… mégiscsak. A széria valamelyik későbbi előadására.
Találkozzunk!