Nemzeti is, színházi is

Kacsóh Pongrác: János vitéz I. – Nemzeti Színház, 2009. január 16. BÓKA GÁBOR kritikája

Stohl András és Hevér Gábor (fotó: Gordon Eszter)
Stohl András és Hevér Gábor (fotó: Gordon Eszter)

Nagyon szórakoztató, ugyanakkor nagyon mély János vitézt rendezett Alföldi Róbert a Nemzeti Színházban.
Tudom, sokan nem fogják osztani az alábbiakban olvasható lelkendező soraimat. Nem fogják osztani azok, akik ebben a darabban ragaszkodnak az operai hangokhoz – ilyesmivel ugyanis nem szolgál a Nemzeti Színház-i előadás, sőt még hangosítást is igénybe vesz. Azok sem fogják osztani véleményemet, akik Kacsóh művét érinthetetlen nemzeti kegytárgyként óhajtják újra és újra viszontlátni – mindenféle értelmező szándéktól, esetleges kérdőjelektől mentesen. No és azok sem, akik szívszélhűdést kapnak néhány apró, a szöveget érintő módosítástól. Borítékolom, hogy az októberi Fidelio-premierhez hasonlóan zeneértők és laikusok pro és kontra fogják sorolni érveiket az előadás kapcsán, heteken, akár hónapokon keresztül.

Beállok a sorba, és leteszem a garast: nekem tetszett az új János vitéz. Mégpedig elsősorban azért, amiért sokaknak nem: mert el akart és el tudott szakadni a kliséktől. Kezdjük a látványvilággal! Nyilvánvaló, hogy a mai színpadon nem lehet egy az egyben színre vinni a falut, a nyájat és a pusztai romantika többi rekvizitumát. Daróczi Sándor díszlettervező más utat választ: míg az első felvonás, megkerülve a falu ábrázolásának korántsem egyszerű problémáját, szántóföldet mutat, addig a második felvonás királyi palotája nyomatékosan stilizált (leginkább egy pláza ékszerboltjára emlékeztet), hogy aztán a harmadik felvonás „Tündérországa” nagyon is konkrétan egy metróaluljáró legyen.
Gyarmathy Ágnes jelmezei az első felvonás falusi közegében és a huszárok öltözetében megőrzik az „eredetiséget”: Jancsi valóban bojtárruhában van, a huszárok valóban huszáregyenruhában – ugyanakkor szerencsésen kerülik a „népművészeti bolt”-hatást: nem túldíszítettek, nem cifrák, hanem egyszerűségük is jellemző erejükhöz tartozik. A második és harmadik felvonás jelmezei aztán követik a díszletek előbb stilizált, aztán realista stílusát – az előadás látványvilága tehát meglehetősen eklektikus, de átgondolt, rendszerezett képet mutat.

Átgondolt, rendszerezett – írom, mert a látványvilág – és megelőlegezhetjük: a rendezés – eklektikája nagyon is a mű sajátos alkatából fakad. A János vitéz eklektikus mű – ez közhely. A darabbal foglalkozó szakirodalom olykor egymásnak ellentmondva is sorolja azokat a színpadi és zenei hatásokat, amelyek kimutathatók Kacsóh zenéjében, a népies magyar műdaltól egészen Offenbach operettjeiig. Utóbbit elsősorban a francia király jelenetei kapcsán szokták emlegetni (a király két száma valódi, offenbachi értelemben vett kuplé – nemcsak zenei szempontból, de a megjelenített karakter és a darabban elfoglalt dramaturgiai szerep okán is). Alföldi Róbert az első felvonásban is felfedezte Offenbachot: az előadásban nyoma sincsen a mindent elöntő magyaroschságnak – ellenkezőleg, olykor nemzeti jelképeink, legsajátabbnak érzett jellemzőink kerülnek ironikus megvilágításba. Így a darabban két alkalommal is szinte megdicsőülő, s az előadásban kissé eltúlzott méretű nemzeti lobogó finom iróniával ellenpontozza azt a ma már nem minden ízében átélhető lelkesedést, amit a trikolór puszta színpadi megjelenítése kiváltott az ősbemutató nézőiből. (Mint a szakirodalom tájékoztat, 1904 egyik legfontosabb politikai kérdése az osztrák–magyar közös hadsereg egységes német nyelvének megszüntetése, valamint a magyar nemzeti jelképek szabad használata volt.) De ironikus a műnyáj és a műpuli, ahogy finom irónia érződik Jancsi gigantikus ostorában is. Mi ez, ha nem offenbachi szellem? S offenbachi az is, ahogy Alföldi „leleplezi” a falusiak huszárok iránti lelkesedésének okát: nem annyira a nemzeti érzés fűti azt, mintsem inkább a lányok és asszonyok szép huszárok iránti lelkesedése, ami a nyitójelenetben több is, mint távoli csodálat. A finom irónia aztán néha nyílt társadalombírálatba csap át: mikor a falu népe tánclépések kíséretében gúnyolja Jancsit, vagy amikor – szintén az első fináléban – Jancsi és Iluska búcsúja közben a nép a zene ritmusára tökmagokat köpköd a szerelmespárra – nos, ez nem más, mint napjaink magyarkodással egybekötött gyűlölködésének bírálata. S nem hajánál fogva előrángatva, hanem nagyon is adekvát drámai helyzetben: a közösség bűnbakot talál, akin kitöltheti elégedetlenségéből fakadó haragját és indulatát. Félelmetes, de ugyanakkor felemelő pillanatok is ezek – mert tegyük szívünkre a kezünket: hittük volna, hogy ennyire aktuális darab a János vitéz?

Udvaros Dorottya, Stohl András és Söptei Andrea (fotó: Gordon Eszter)
Udvaros Dorottya, Stohl András és Söptei Andrea (fotó: Gordon Eszter)

De nagyon szimpatikus, hogy Alföldi nem áll be azok sorába, akik a melldöngető magyarkodásra ellenreakcióként Magyarországot és a magyarságot (akármit is jelentsen ez) illető hiperkritikával válaszolnak. Szó sincs arról, hogy Alföldi János vitézében minden, ami magyar, ironikus vagy elmarasztaló beállításban jelenne meg. Ellenkezőleg: az egész előadás legszebb, már-már idilli jelenete Jancsi „Én vagyok a bojtárgyerek” kezdetű dalának színpadi megformálása. A pátosztalanul előadott dal és a két szerelmes bájolgástól mentes évődése közben evidenciaként jelenik meg, hogy a zene és a tánc a falusi ember természetes önkifejezési formája – mélyen igaz és mélyen magyar jelenet ez, aminek igazságához nagyon sokat ad hozzá Söptei Andrea és Stohl András sallangtalan színpadi jelenléte. Kacsóh zenéjének értékéről és eredetiségéről sokféle véleményt olvashatunk – ez a jelenet mindennél jobban bizonyítja, hogy meglehet, nem eredeti népdalokat használt fel, a komponista mégis bartóki értelemben vett tiszta forrásból merített.
A második felvonás folytatja az elsőben megkezdett offenbachi szellemű ironizálást – ez azonban itt kevésbé meglepő és revelatív, mert jobban következik a zenéből és a szövegből. Talán csak a francia király prózai jeleneteinek a megszokottnál direktebb politizálása tűnik fel – ám ez teljesen helyénvaló: a francia király eredetileg Ferenc József paródiája volt, azaz nagyon is aktuális politikai tartalmakat vittek színpadra az alkotók gyilkos iróniával, melyeket most a kellő mértéktartással tettek naprakésszé. A felvonás végén az  „Egy rózsaszál…” előtti prózai jelenet viszont megint csak sallangmentesen egyszerű: igen, éppen ilyen döbbent, néma csendben kell elkezdődnie a darab talán legszebb dalának. Ismét egy nagy színházi pillanat.

A harmadik felvonás beállítása sokaknál kiverte a biztosítékot. Nem hiszem, hogy érdemes lefolytatni a régi vitát arról, szabad-e áthelyezni egy darab cselekményét az „eredeti” helyszínről máshová. Egyébként is az vesse az első követ a rendezőre, aki tudja, milyen pontosan az eredeti helyszín, közelebbről a világ vége. Véleményem szerint a felvonás kezdetének kilátástalan hangulatához nagyon is jól illik a metróállomás. Hogy aztán Tündérország valóban olyan kilátástalan hely-e, amilyennek azt Alföldi bemutatja? Bakonyi és Heltai librettójában nyilván nem erről van szó: ott a magyar virtus elengedhetetlen része, hogy Jancsi a gazdagságot és pompát feláldozva tér vissza falujába (ahogy teszi azt évtizedekkel később Háry vezetéknevű druszája). A mostani előadás inkább azt mutatja meg, milyen az az utolsó állomás, ahonnan már nincs tovább, ahonnan már csak egy út van: a visszatérés. Iluskát nem engedik el a tündérek, ő már nem térhet vissza az emberek közé – ez akkor is számos klasszikus irodalmi asszociációt kiváltó gondolat, ha a tündérek és Iluska itt történetesen rosszéletű hölgyekként vannak ábrázolva. S hogy Jancsi és Bagó hová is tér vissza? Egyrészt szülőfalujába: az utolsó képben a két férfit látjuk a háttérből lassan újra előbukkanó szántóföldön állva. Másrészt, ezzel együtt, a múltjába: Iluska nélkül egyiküknek sem lehet osztályrésze a boldogság, a két férfi sorsa továbbra is összekapcsolódik – ezentúl mindketten emlékeikből élnek. A befejezés talán ellent mond a szövegkönyv színpadi utasításainak (melyek egyébként két eltérő változatban is léteznek), véleményem szerint azonban nem mond ellent a befejező melodráma melankolikus hangulatának. A János vitéz zenéjének végkicsengése cseppet sem vidám: úgy vélem, most sikerült hozzá megtalálni az adekvát színpadi megjelenítést.

Jelenet a 2. felvonásból (fotó: Gordon Eszter)
Jelenet a 2. felvonásból (fotó: Gordon Eszter)

Az invenciózus rendezés persze mit sem érne a színészek nélkül: az általam látott első premieren kiváló erők vitték sikerre az előadást. A címszerepben Stohl András hol ironikus, hol hitelesen egyszerű játékát már többször érintettük. Nagyszerű szerepformálás ez, nemcsak az előadás keretein belül, de a nagy elődökhöz is méltó módon. S az már csak hab a tortán, hogy Stohl énekelni is tud – természetesen nem operai hangon, de több mint kielégítően, olykor egyenesen élményszerűen. Söptei Andrea Iluskája szintén kiváló: ugyan az énekhang itt hibádzik, ám ezt bőségesen kárpótolja az önmeghatottságtól mentes, természetesen elesett figura. Söptei Iluskája nem törékeny műszépség, nem parasztruhába bújtatott porcelánbaba, hanem nagyon is hús-vér nő, igazi érzelmekkel, igazi fájdalommal – ez az alakítás felér a szerep rehabilitációjával.

Udvaros Dorottya főszerepet csinál a máskor háttérbe szoruló gonosz mostohából: a rendezés nem a hagyományos, kendős vasorrú vénasszonyt játszatja vele, hanem afféle falusi dominát, akit kielégítetlensége és Jancsi iránti nem is titkolt vágyakozása sarkall erőszakos cselekedetekre – ezt a figurát kiválóan hozza Udvaros. Ám az igazi bravúr csak a harmadik felvonásban következik: a banya itt pár percre Iluskává válik – és Udvaros Dorottya valóban képes Iluskává válni: nem mórikál, hanem átlényegül. Az ilyen metamorfózisokért érdemes színházba járni! Na meg az olyan nagyszerű nevettetőkért, mint Bodrogi Gyula. Hogy maximálisan kiaknázza a szerepe adta komédiázási lehetőségeket, azt persze előre sejthettük; ám ahogy egy igazán nagy színészhez illik, jó érzékkel helyezi el a komor ellenpontokat is, rövid magánjelenetében pedig elragadóan lényegül át politikus kortársunkká – bármennyire is ijesztő a figura, akire utal, nem lehet nem szeretni. Hiába, állítólag a politikus is volt ember.

A francia királylányt Radnay Csilla játssza – Stohl mellett az ő éneklése említhető a mérleg pozitív oldalán; emellett élethűen adja azt a hangsúlyozottan mai, elkényeztetett libát, akiből azért mégsem tűnt el minden érzelem – mint az a tragikus fordulatot hozó második fináléban kiderül. Bajban vagyok viszont a Bagót alakító, az első premieren beugrással szereplő Hevér Gábor értékelésével. A figura, amit megteremt, nagyon jó: Jancsihoz hasonló egyszerű parasztlegény, de társánál visszafogottabb és reflektívebb típus. S nem rónám fel, ahogy másnál sem, az énekhang hiányát – ha a balszerencse nem éppen Bagónak juttatta volna a darab legfontosabb énekelnivalóját, az „Egy rózsaszál”-t. Úgy hiszem, ennek a dalnak hangsúlyozottan nagyon szépen kell megszólalnia – ez most sajnos nem valósult meg, s így a tapintható csöndben induló dal végül nem okozott akkora katarzist, mint okozhatott volna. De ismétlem: Hevér alakítása ezzel együtt is emlékezetessé válik a figurateremtés által.

Strázsamesterként Marton Róbert, Bartoló és a csősz szerepében Újvári Zoltán nyújtott az együttesbe jól illeszkedő alakítást.

A szépen játszó MR Szimfonikusokat és az MR ÉnekkarSilló István jó tempókkal, lendülettel, értőn vezényelte. Talán csak a keringődallamokat szerettük volna kicsit levegősebben hallani – de meglehet, rossz beidegződés, hogy ott is bécsi keringőt szeretnénk, ahol pedig francia keringő szól. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a zenekari letét ezúttal Bogár István hangszerelésében szólal meg.)

Nem hiszem, hogy egy operai honlapnak feladata volna Alföldi Róbert Nemzeti Színház-i tevékenységének hosszas értékelése. Azt azonban a tárgykörünkbe tartozó előadás végén megjegyezhetem: ezúttal az intézmény nevéhez méltó előadást állított színre az igazgató – egy valódi büszkeségül szolgáló nemzeti darabot igazi színházi élményt nyújtó előadásban.

(Fotók: Nemzeti Színház, Gordon Eszter)