Nem robbant a bomba

2008. január 11.

Giacomo Puccini: Pillangókisasszony – Művészetek Palotája, 2008. január 9. BÓKA GÁBOR kritikája

Pillangókisasszony a Müpában (Fotó: Pető Zsuzsa)

Pillangókisasszony a Müpában (Fotó: Pető Zsuzsa)

Felemásan indult a Puccini-év a Művészetek Palotájában: világsztárokkal meghirdetett, félig szcenírozott Pillangókisasszonyt ígértek a szervezők – és voltaképpen minden ígéretüket beváltották. A nagy dobás azonban ezúttal elmaradt, a produkció nem robbant akkorát, mint amire előzetesen számítani lehetett.

Azaz bizonyos tekintetben robbant, de nem is akármilyet: Káel Csaba félszcenírozó és vetítés-összeállító Pillangó tragédiájának beteljesedéséhez a nagaszaki atomtámadás képeit vélte megfelelő vizuális illusztrációnak. Ezzel, úgy hiszem, minden lényegeset el is mondtunk a rendező ténykedéséről – mindaz, ami ezen kívül a színpadon történt, leginkább a cél és irány nélküli téblábolás kategóriájával írható le, ami az operaházi produkcióval való összevetésben (mellyel a Müpáé kimondva-kimondatlanul konkurál) különösen kínos. Csupán egyetlen példa: Cso-cso-szán belépője, melyben a szólista hangja egybefonódik a női kóruséval, nem csak Pillangókisasszony alakjának titokzatosságát exponálja, de az egész távol-keleti világ misztikumát is. Mindezt úgy megrendezni, hogy Cso-cso-szán elsőként lép be a színre, úgy, hogy a néző számára már az első pillanatban egyértelmű: ő Cso-cso-szán – egyenértékű a zene lemészárolásával.

Azt hiszem, ha a Művészetek Palotája egy olyan gyakran játszott repertoárdarabot mutat be, mint a Pillangókisasszony, akkor az előadásnak minden tekintetben: színpadilag és zeneileg is igazolnia kellene létrejöttét. Káel Csaba általam látott félszcenírozásai közül az elmúlt másfél-két évben csupán egyetlenegy, A varázsfuvola színpadra állítása bizonyult adekvátnak a műhöz, a többit – így a mostani Pillangókisasszonyt is – elhibázottnak tartom.

Jelenet az első felvonásból (Fotó: Pető Zsuzsa)

Jelenet az első felvonásból (Fotó: Pető Zsuzsa)

Nem tagadom, Puccini alaposan feladja a leckét annak a rendezőnek, aki nem realista módon próbálja színpadra állítani műveit – a realista megközelítésre pedig vajmi kevés mód nyílik a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem koncertpódiumán. Ezzel együtt azonban úgy vélem, az ember ne vállaljon el olyan feladatot, amit nem tud kielégítően megoldani, mert ez felér egy hitelrontással. Nem csak a rendező, de az intézmény számára is.

Pier Giorgio Morandi (Fotó: Pető Zsuzsa)

Pier Giorgio Morandi (Fotó: Pető Zsuzsa)

A zenei megvalósítás valamivel jobb összképet mutatott, de szintén nem adott okot felhőtlen örömre. Ami egyértelműen dicsérhető, az a Magyar Állami Operaház Zenekarának és Énekkarának teljesítménye. Az énekkartól (karigazgató: Szabó Sipos Máté) még sosem hallottam ennyire tisztán és összefogottan a mű kórusrészeit; a zenekar pedig még a november 21-i operaházi, kifejezetten szépen sikerült előadásnál is színgazdagabban, árnyaltabban, érzékenyebben játszott.
Mindez persze a karmester, Pier Giorgio Morandi érdeme is. Régi ismerősünk ő, de sajnálatosan hosszú idő, három és fél év telt el utolsó budapesti operavezénylése (egy operaházi Otello) óta, így szinte az újrafelfedezés örömével csodálhattuk meg a munkája nyomán kibontakozó csodálatos zenekari játékot, és figyelhettük meg nem annyira lírai és intellektuális, mint inkább drámai és részletgazdag karmesteri koncepcióját. Morandi, úgy tűnik, nem a magába forduló líra mestere, interpretációjában sok „csendes” pillanat – mint a harmadik felvonásban Pillangókisasszony szembesülése a valósággal vagy az öngyilkosság pillanata – kevésbé volt torokszorító, mint novemberben a Medveczky Ádám vezényelte előadáson.

Barbara Dobrzanska és Roberto Servile (Fotó: Pető Zsuzsa)

Barbara Dobrzanska és Roberto Servile (Fotó: Pető Zsuzsa)

Ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjében a már említett értékek mellett nem hagyhatjuk szó nélkül a csodálatosan áradó dallamokat – még egyetlen Pillangókisasszony-előadáson sem hallottam a zenekart valóban énekelni – és a nagyon hatásos, de sosem hatásvadász drámai fokozásokat. Pier Giorgio Morandi igazi mestere a Puccini-vezénylésnek – remélem, következő budapesti operaprodukciójáig nem kell újabb három és fél évet várnunk.

A szereposztás sorsa már attól kezdve szerencsétlenül alakult, hogy az eredetileg felkért címszereplő és Pinkerton betegség miatt lemondták az előadást. Az ilyen előzmények után színpadra lépő címszereplő, Barbara Dobrzanska az előadás előtt szintén bemondatta, hogy beteg, amivel gyakorlatilag lehetetlenné tette az objektív beszámolót. Így ugyanis a kritikus nem írhatja le jó szívvel, hogy a lengyel szoprán becsületesen, hangilag korrektül, de minden átélés nélkül, egyhangúan tolmácsolta a szerepet – mert nem tudhatja, milyen lett volna, ha Dobrzanska csúcsformában érkezik. Annyit azonban kénytelen vagyok megjegyezni: ha az operaházi új betanulás értékelésekor enyhe bírálattal illettem egy szép részletekben bővelkedő, de nem nagy formátumú Cso-cso-szán alakítást, úgy most hangsúlyozom: sokkal többre értékelek egy nem hibátlan és nem is kiemelkedő, de valamilyen szerepformálást, mint egy nagyobb biztonsággal, de unalmasan abszolvált éneklést.

Zoran Todorovics és Roberto Servile (Fotó: Pető Zsuzsa)

Zoran Todorovics és Roberto Servile (Fotó: Pető Zsuzsa)

Pinkerton szerepében Zoran Todorovics korábbi oratórium-szereplése után operaénekesként is bemutatkozhatott a budapesti közönségnek. Legfőbb értéke a kétségtelenül szép színű, bár nem túl jellegzetes hanganyag, és a kulturált éneklés – ami azonban nem csak kulturált, de bizonyos fokig – sajnos ismét nem tudok finomabban fogalmazni – unalmas is. Éneklését egy percre sem hevíti át olyan fokú szenvedély, amelynek nyomán akár az első felvonás elragadtatott vágyakozását, akár a harmadik felvonás önsajnálattól sem mentes kétségbeesését elhihetnénk neki – és akkor még a részletek aprólékos kidolgozottságának hiányáról nem is beszéltünk.

Wiedemann Bernadett és Barbara Dobrzanska (Fotó: Pető Zsuzsa)

Wiedemann Bernadett és Barbara Dobrzanska (Fotó: Pető Zsuzsa)

Sharpless szerepében Roberto Servile nemcsak a megformálásban, de a hanganyagot tekintve is jelentéktelennek tűnt.

Kiváló alakítást nyújtott viszont Wiedemann Bernadett mint Szuzuki – csak sajnos a szerep méretéből adódóan nem vehette vállára az előadást.

Megyesi ZoltánRezsnyák RóbertMarkovics ErikaEgri Sándor és Németh Gábor az Operaházból ismert megbízható színvonalú alakításaikat hozták magukkal.

A közönség lelkes, de nem túl kitartó tetszésnyilvánítással fogadta az előadást – talán ez is jelzésértékű. Mi mindenesetre várjuk a folytatást, bízva abban, hogy a májusi Bohémélet idejére már véget ér az influenzajárvány.

Fotók: Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések