Prokofjev: Péter és a farkas – Stravinsky: A katona története
Az Óbudai Danubia Zenekar hangversenye – Nemzeti Színház, 2011. május 28. FÜLÖP KÁROLY kritikája
Igényes gyermeknapi programmal lephette meg csemetéjét az a szülő, aki az elmúlt hétvégén nem, vagy nemcsak a vattacukros-ugrálóváras kommersz rendezvényekre volt kíváncsi, hanem az elmélyültebb szórakozást is vágyva az Óbudai Danubia Zenekar Nemzeti Színházban tartott hangversenysorozatának zárókoncertjére látogatott el május 28-án, szombaton délelőtt.
Mese – hirdeti az előadás szórólapja a programot: Prokofjev gyakran szóba kerülő alapművét, a Péter és a farkast, valamint az egyszeri formai sajátosságú, ám kétségtelenül kuriózumszámba menő Stravinsky-darabot, A katona történetét. Az első valóban inkább mese, bár Péter – talán kissé túlzottan is – egyszerű történetét megpróbálták már elvontabb síkon értelmezni, de ezen a délelőtti koncerten egyértelműen a mese és a zene, a különböző instrumentumok hangzásvilágának megszerette-tése volt a cél. A katona története már egyértelműen felnőttdarab, műfaji megjelölése is opera, de természetesen nem okozott gondot a kicsiknek a mesei vonalat kidomborítani, s az ördöggel való cimborálás fabulájának tanulságait összerakni. A Charles-Ferdinand Ramuz által orosz népmesei motívumokból szőtt történet egy különös Faust-parafrázis, s bár a katona kezdetben nem is tudja, kivel üzletel, világmegváltó céljai sincsenek, későn jön rá, hogy túl nagy árat, a lelkét kellett adni az ördög által kínált gazdagságért és boldogságért. A változatos „zenei anyag ironikusan, néha már-már cinikusan kommentálja a történetet. Tangó, keringő, ragtime éppúgy szerepel benne, mint protestáns korál vagy induló… Stravinsky különös összetételű, markáns hangzású kisegyüttesre hangszerelte a darabot. A katona hegedűje mellett klarinét, trombita, harsona, fagott, nagybőgő és ütőhangszerek szólalnak meg” – olvashatjuk a szórólap ismertetőjében.
A koncert első felében Prokofjev gyermekdarabja, a Péter és a farkas csendült fel. Ugyancsak a szórólapon olvashatjuk: „A kissé furcsa és talán együgyű mese gyermekhősének története sok lehetőséget kínál a zeneszerzőnek, hogy be tudja mutatni a szimfonikus zenekar egyes hangszereinek tipikus színét, az egyes szereplőkhöz pedig jellegzetes hangú hangszer és téma kapcsolódik. A zenei asszociáció persze nem túl merész, a madárka fuvolán, a nagypapa fagotton, a vadászok fúvós hangszereken, a puskalövések timpanin és nagydobon szólalnak meg. Valamivel talán absztraktabb, hogy a farkast kürtök karakterizálják, a macskát klarinét, Pétert pedig a vonóskar.” A színpadon tehát a teljes zenekar, e sokszínű hangzásvilág megszólaltatója, egy hátsó emelvényen a narrátor, Kulka János foglal helyet. A színre vásott kislány rohan be (Radnay Csilla, a Nemzeti Színház művésze), szemmel láthatóan és látványosan unatkozik, dacos valamiért, a karmesteri pálcát kettétöri – mint Prospero a magáét –, s így a varázslatra is várni kell. Kulka, a narrátor-mesélő magához szólítja a kislányt, aki bár daccal, de szót fogad a nagypapának. Kezdődik a mese. Kulka kiszól a színfalak mögé: „Domika!” – s megjelenik a zenekar vezetője, a hangverseny dirigense, Héja Domonkos. Ő is gyermekire vette a figurát, inge hanyagul kitüremkedik nadrágjából, s tanácstalanul mosolyog: „Hol a pálca?” S most nagyon ötletes dolog történik, az első hegedűs finom bemutatása: a hölgy felemelkedik a karmesteri pulpitus melletti székről, átad egy pálcát Domikának, aki ezért hálásan átöleli, megpuszilja jobbról-balról, s már kezdi is a koncertet. És a gyerekek vevők rá: ütemre együtt lépkednek a cicával az ülések karfáján, a háttámlán meg imitálják a kacsa totyogását, rettenve hallgatják a farkas dübörgő zenéjét, és élvezik a visszatérő motívumként funkcionáló vidám Péter-témát. A színpadi „kislány” is oldódik, már nem olyan durcás… Hát igen, ismerünk történeteket a zene mindent megindító hatalmáról! Még egy poén a darab végére: Kulka János átlényegül vérszomjas farkassá, hangját rémisztőre változtatja. Nagy a nevetés, de bizony egy-egy ijedt sírás is felhangzik a kicsinyek köréből. És Kulka megfordul, pörgeti farkát a nézőtér felé (hogy már megint mik vannak a Nemzetiben!) a gyerekek nagy derültségére. Az igényes előadásban megszólaló zene, az együttes és vezetőjének elhivatottsága, valamint Kulka János avatott, tiszta artikulációval tolmácsolt prózája és a gyermekközeli tálalás eléri hatását, és megérdemelten arat sikert.
A katona története már keményebb dió. Egyrészt háromszor olyan hosszú, mint Prokofjev darabja, másrészt Péter diadalának és megtisztító erkölcsi győzelmének szellemes történetét könnyebben befogadják a gyerekek. A katona a végzettel játszik, menetelése a kárhozat útján vezet, s az ördöggel vívott küzdelmében elbukik, erkölcsi megtisztulást sem nyer. A már említett sokszínű zenei szövet, a változatos melódiavilág, az indulószerű dallamok segítenek a gyerekeknek befogadni a mű mesei rétegét. Különleges, ellentmondásos mű: mese, de felnőtteknek szól, filozofikus bonyolultságú, ugyanakkor a gyermeki értelmet is megérinti, opera, de nem énekelnek benne, sokszor vidám, pedig a bukás története… A mű komplexitásából Mátyássy Bence, a Nemzeti Színház ifjú színésze mint rendező a gyerekek számára is érthető, ugyanakkor a felnőtteket – hiszen családi koncert! – célzó előadást alkotott. Némileg rövidítették a darabot, a narrációt maga a rendező vállalta. A címszerepben Stohl Andrást láthattuk, nyilván az ő személye is jelezte: ez nem gyermekelőadás. (Stohl ugyanis a közelmúltban gyermekdarabokban nem lépett fel a teátrumban, s a való élettel történő önkéntelen összevetés újabb értelmezési lehetőségeket kínál a sorsát, végzetét kísértő, a tetteinek következményeivel szembesülni kénytelen ember portréjának kibontásában.)
Stohl, a katona, arcán kissé infantilis mosollyal útnak indul katonai szabadságára, szülőfalujába. Ez a mosoly jól jellemzi naivitását, hiszékenységét: elcseréli gyönyörűen szóló hegedűjét az ördög varázslatos könyvére, nem ismeri fel kísértőjét, s ez vezet bukásához. Ettől kezdve sem a furfang, sem a szülőfalu tisztasága, sem a szerelem önzetlensége nem képes visszatéríteni a helyes útra, semmi sem mentheti meg a kárhozattól. Nagyon keserű komédia ez, s a látszólagos vidámság, a kellemes tánczene, az ördög megmosolyogtatóan gagyi, homlokra festett vörös szarvainak mögötte félelmetes erők munkálnak. Stohl ellenfele az ördögi játékban Bodrogi Gyula, a szerelmes hercegkisasszony pedig Radnay Csilla. Félig felolvasást, félig színházat látunk: a mozgások jelképesek (a katona menetelése, az ördög rángása), a színészek törekszenek minél többet kitekinteni a papírból, Stohl többet, Bodrogi kevesebbet, de a figurák jellegzetességeit egyértelműen hozzák.
A zenekar kamaraegyüttessé fogyatkozott, a zenei megvalósítás igényessége persze nem szűkült. A színpadkép teljességét szolgálta egy-egy, a zsinórpadlásról lelógatott jelképes tárgy a történetből: a kard, a hegedű, a varázskönyv…
Ezzel a sikeres programmal zárult az Óbudai Danubia Zenekar és a Nemzeti Színház koncertsorozata ebben az évadban. Az előadás során információkat kaphattunk az együttes következő produkcióiról, a nyári és a jövő szezonbéli fellépésekről. Kissé szomorúan olvasom a szórólapon: „Az Óbudai Danubia Zenekar a 2011/2012-es koncertszezon első felére anyagi okok miatt nem hirdet bérletet.” Majd vidámabban:„A 2012-es bérletes hangversenysorozat újra a Nemzeti Színházzal közösen kerül megrendezésre a teátrum nagyszínpadán.”
Egy jó hangulatú koncertről indultam hát hazafelé, a Müpa melletti parkolóban a Tűzoltóság rendezvénye zajlott, épp masszírozták az arra járókat. Én ellenálltam… ki tudja…