Nem értem – Traviata az Erkel Színházban

2006. december 5.

Verdi: Traviata – Erkel Színház, 2006. november 26. – BÓKA GÁBOR kritikája

Nem értem.
Több mint egy hete próbálom megfogalmazni, miért nem okozott maradéktalan örömet Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla Erkel színházi debütálása a Traviata főszerepeiben – de még mindig tanácstalan vagyok.

Pedig annyi kézenfekvő magyarázat volna. A rendezés például, arra mindig lehet hivatkozni. Békés András munkája közel húszéves, és mai állapotában már szemmel láthatóan nem viseli magán e kiváló mester keze nyomát. A színpadkép is erősen megkopott már, de azon legalább még látszik, hogy a maga korában hazai viszonylatban újszerű lehetett – és frappánsan tudja megoldani az opera kép- és jelenetváltásait. Ez azonban nagyon kevés, ha a szcenikai keretben pusztán ágáló és tébláboló énekeseket látunk. A közelmúltban a Jenůfa-produkció kapcsán példák sorával próbáltam meg illusztrálni, hogyan lehet manapság hagyományos stílusban is jó operaelőadást létrehozni.
Ez a Traviata azonban már régen nincs karbantartva, az új beállókkal szemlátomást senki sem törődött. És ez baj. De talán mégsem ez a döntő tényező – mert hány megrendezetlen Tosca– és Aida-előadást láttunk már mégis váratlanul felragyogni, részben a mostanival azonos szereplőgárdának köszönhetően?

Sümegi Eszter és Massányi Viktor (fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter és Massányi Viktor (fotó: Éder Vera)

 A zenekar is szolid színvonalon muzsikál. Szabó Sipos Máté nem először bizonyítja, hogy rátermett operakarmester: neki köszönhetem életem eddigi leglendületesebb, legdinamikusabb Trubadúr-vezénylését (természetesen most csak élő előadásokról beszélek), és jó néhány éve egy Haydn-opera előadásakor is szép élményben részesített. A Traviata is hitelesen szólal meg pálcája alatt, ha nem is olyan kidolgozottan, mint ezek a régebbi produkciók. Úgy tűnik, A trubadúr primer szenvedélyességéhez könnyebben megtalálja a kulcsot, mint a Traviata átszellemültebb világához. Mindenesetre soha rosszabbat: bárha minden repertoár-előadáson ilyen színvonalú karmesteri-zenekari munkáról számolhatnánk be…

Talán Massányi Viktornál a legegyértelműbb, hogy mit hiányolok: ő bizony nem Germont György. Megint egy óriási szereposztási tévedés az Operaház részéről. Massányi egyéniségéről süt, hogy sokkal fiatalabb, mint amit ez az apaszerep megkíván, s hangja is lágyabb az elvárhatónál. Persze hatalmas odaadással és művészi fegyelemmel megpróbálja a lehetetlent: szépen énekel, hallhatóan igyekszik hiteles lenni – csak hát ez az igyekezet most kevés a szerep és az egyéniség között tátongó szakadék átugrásához.

Kiss B. Atilla sem igazán Alfréd, de az áthidalandó távolság itt jóval kisebb, mint az idősebb Germont esetében. Kiss B. meg tudná csinálni Alfrédot, pontosabban: egy rá épülő, adottságaihoz alkalmazkodó rendezői koncepció keretein belül meg lehetne találni azt az Alfréd-képet, ami jól illene Kiss B. Atillához. (Az más kérdés, hogy Alfréd – szubjektív vélemény következik – nem hőstenoroknak való szerep – ugyan hogyan hihetném el egy hőstenornak az első felvonás félénkségét?) Most azonban leginkább azt látjuk, hogy e kiváló művész küzd a szereppel, mintegy előadás közben keresi a miérteket és hogyanokat. Olykor talál is nagyszerű pillanatokat: az első felvonásban, a búcsú pillanataiban például figyelemreméltó, hogy milyen elfogódott szemekkel néz szerelmére – ezt a tekintetet nem egy Carmen-előadáson is láttam már tőle. Hangilag sajnos most nincs olyan jó diszpozícióban, mint néhány hete Števa szerepében – de az apróbb botlásokat betudhatjuk a debütálás izgalmának. (Az ebből a szempontból nyilván fontos lépésnek számító második előadáson sajnos nem lehettem jelen.) Kiss B. Atilla Alfrédja tehát ígéretes, de félkész produkció, saját lehetőségeihez egyelőre nem ér fel. S mellesleg abban sem vagyok biztos, hogy feltétlenül Alfrédot kell-e énekelnie annak, aki kiváló Bánk bán, Don José, Cavaradossi, Turiddu lehetne – ha kitűznék ezekre a szerepekre.

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla (fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla (fotó: Éder Vera)

Sümegi Eszter. Kétségkívül a Ház egyik legkiválóbb énekesnője – számomra még sosem okozott csalódást. Tulajdonképpen most sem: tőle hallottuk az est leghibátlanabb énekes teljesítményét – márpedig ennek a sokrétűsége miatt gyilkosan nehéz szólamnak már puszta megszólaltatása is tiszteletet érdemel. De Sümegi természetesen nem éri be ennyivel: éneklése most is árnyalt és érzelemgazdag – egyszerűen élvezet hallgatni, ahogy ezen a világszép hangon egyre-másra áradnak a Verdi-dallamok. És mégis: az az érzésem, nem sikerült igazán Violettává válnia ezen az estén. Nyilván sokat számított a sokszor ügyetlen színpadi játék elidegenítő hatása is (ld. a rendezésről fentebb írtakat) – de végső soron attól tartok, hogy semmilyen racionális érvvel nem tudom alátámasztani, miért nem ragadott magával ez az alakítás, miért kellett folyamatosan úgy éreznem, hogy egy nagyszerű énekesnő koncertjét hallgatom, jobb-rosszabb partnerek közreműködésével.

Azért is igazságtalan mindaz, amit eddig leírtam, mert az átlagos repertoár-Traviaták többnyire meg sem közelítik azt a színvonalat, amit ezen a vasárnap estén hallottunk. S már pusztán ennyiért is hálásak lehetnénk. Akinek ennyi jó kevés…
B változat: olykor a kritikus is lehet indiszponált – s akkor a fentieket tessék tárgytalannak tekinteni.

Hasonló bejegyzések