Négykezes – Bayreuth előtt, Budapest után

… avagy BÓKA GÁBOR és CSEPELYI ADRIENN rendhagyó beszámolója a Budapesti Wagner-napokról

Az ötletet Örkény Istvántól és Déry Tibortól loptuk, akik Négykezes regény című közös művükben megpróbálták létrehozni az irodalomtörténet első négykezesét. A kísérlet (bár az azóta kiadott csonkja igen szórakoztató) kudarcba fulladt, igaz, a két zseni kellemes heteket töltött el a Balaton partján a regényírás indokával. Nem csoda hát, ha a mi négykezesünk is csak ilyen lassan készült el (ráadásul nekünk Balaton se jutott). Azért fogadják szeretettel.

– Alig hiszem, hogy újra itt vagyunk, Gábor. Eltelt egy év. Ma reggel azon nevettem, hogy legalább annyira várom a Wagner-napokat, mint a karácsonyt… Kérlek, nyugtass meg, hogy nem csak én vagyok így ezzel! Persze, lehet év közben felvételeket vadászni meg operaturistáskodni – itt azonban egész más színezete van a sorozatnak, nem?

– Nyolc éven keresztül a január volt a hagyományos Ring-időpont az Operaházban, azóta a június lett az. A wagneriánusoknak át kellett állítaniuk a biológiai órájukat, de úgy látom, ez nagyjából zökkenőmentesen zajlott. És itt a körülmények kedvezőbbek: a mindennapi repertoártól való elszakadás, az egyórás szünetek és a négy egymást követő napon történő előadás közelebb visz ahhoz, ahogy Wagner gyakorló színházi emberként kiszámította a Ring hatását.

– Tudod, mit szeretek a legjobban? Azt a három másodpercnyi feszült csendet a Prelűd előtt, és aztán azt, amikor megszólalnak a kürtök. Ennél szebbet nem tudok elképzelni. Valószínűleg Fischer Ádám is hasonlóan lehet ezzel az üggyel, mert utoljára Solti vezényelte olyan szépen a kezdést, mint ő… Kár, hogy még melléfújás is volt, ez igazi szentségtörés. De a látvány, ahogy a kivetítő „megtelik vízzel”, még mindig ugyanolyan nagy hatással van rám, mint amikor legelőször láttam.

– Ez a zeneirodalom egyik nagy pillanata, kitüntetésnek érzem, ha hallhatom. És a hatást fokozza az is, hogy itt ténylegesen sötétben kezdődik az előjáték – így az igazi az a sejtelmesen megszólaló Esz! Ugyanakkor, ahogy te is említetted, idén nem volt tökéletes a hangszeres kivitelezés, a szólamok mintha nem lettek volna igazán összhangban a kezdet kezdetén. Megkockáztatom: idén csak A walkür harmadik felvonásában talált istenigazából magára a zenekar. A szólisták is vegyes képet mutattak, de ilyen terjedelmű monstrum esetében ez természetes. 

– Mit szólsz a Rajna-lányokhoz? Igazán kitettek magukért, színészileg is. Szegény Hartmut Welkerből tiszta bolondot csináltak! Különösen Woglinde (Wierdl Eszter) tetszett: gyönyörű, telt hang! 

– Fodor Gabriella és Mester Viktória is nagy örömet okozott, és nem csak a szép énekük miatt, de azért is, mert végre három karakteresen különböző sellőt láttam a színpadon, önálló egyéniségeket.

– Nem titok, nekem A Rajna kincse a kedvencem. Wagner itt fordított legnagyobb gondot a szövegkönyvre, telis-tele van humorral és iróniával, ez pedig jó lehetőség, a Welker-féle komikusoknak igazi kincsesbánya. Én nem bánnám, ha évente háromszor kellene (lehetne) végignéznem velük a Rheingoldot. Christian Franz, Welker és Michael Roider külön-külön is lebilincselő tud lenni, nemhogy így együtt.  Franz ma még a szokásosnál is viccesebb volt – nyilván érzi, hogy a magyar közönség imádja. És ma este a hangja is meglepően rendben volt. Szerintem, ha cigánykereket hányna, azt is brávózással fogadnák…

– Franz és a közönség között szinte tapintható az összhang, ez művész és publikum ritka szerves összetartozása. Akik évek óta változatlanul viszik a szerepüket – Welker, Roider, vagy A walkürben Walter Fink – kicsit mind hazai énekesekké váltak ennek kapcsán. És nem csak a megszokás miatt, hanem mert valóban jók. Ha idén akadt hiányosság A Rajna kincsében, úgy azt szerintem Oskar Hillebrandt Wotanja jelentette. Donnerént sem éreztem igazán jónak az elmúlt években, Wotanként meg aztán sem hangilag, sem egyéniségben nem tudta hozni a figurát. Másrészt igazságtalan is vagyok valamennyire, hiszen beugrással mentette meg az előadást.

– Donnerként nekem is gyenge volt, szó szerint, de most nem éreztem olyan borzasztó rossznak. Kicsit áttetszőbb a kelleténél.

– Arról viszont, amit a négy darab rangsorával kapcsolatban mondasz, felmerül bennem a kérdés: van jobb és rosszabb a négy között? És lehet külön-külön játszani és/vagy nézni az egyes darabokat?

– Nálam bizony van sorrend, első A Rajna kincse, második Az istenek alkonya, harmadik A walkür, és be kell vallanom, én a Siegfriedet szeretem a legkevésbé. Talán érzem rajta a nyögvenyelősséget, hogy olyan sokáig készült? Tizenöt év alatt az ember óhatatlanul változik, fejlődik, nem hiszem, hogy koherens egész lehet egy ilyen hosszú ideig toldozott-foldozott darab. Különösen nem egy ilyen modern, egyedi látásmóddal bíró szerzőnél, mint Wagner.

 Mintha a közönség is osztaná a véleményedet, hiszen a ciklus négy darabja közül egyedül a Siegfried előadásán nem volt telt ház. Pedig úgy érzem, hogy a Siegfried az a darab, ami a leginkább értelmezhető önállóan is kerek egészként. Feltűnik egy fiatal hős, legyőzi a sárkányt, megszerzi a kincset, és felébreszti Csipkerózsikát, happy end. Felfoghatjuk népmeseként, felfoghatjuk fejlődésregényként (a személyiségfejlődés stációit még egyszer bemutatja majd Wagner a Parsifalban), de akárhogy is értelmezzük, önmagában is van eleje, közepe, vége. Ezzel szemben a sokkal népszerűbb Walkür elejének és végének szinte semmi köze egymáshoz, ha nem a ciklus egészének szempontjából nézzük – és mégis ezt játsszák a leggyakrabban önállóan. 

– Valójában persze lehetne külön játszani a Siegfriedet is, talán valóban ez a leginkább önálló egész, de tudod, olyan ezt a négy epizódot szétszedni, mintha valaki csak egy mítoszt ismerne az egész görög mitológiából. Hogyan érthetné meg azt teljesen?

– Alighanem nehézkesen…

– És mit szólsz A walkürhöz? Olyan szép volt az elején a vonósok crescendo-decrescendo játéka! Dinamikusan, de finoman megoldani az indítást irtó nehéz feladat, de ma sikerült. Kár, hogy nem lehetek maradéktalanul elégedett… Kíváncsi lennék, a trombitások mivel múlatták az időt befújás helyett, kétszer is hamisan léptek be, és nem is szóltak szépen.

– A vonóskar teljesítményére nem lehet panasz, a rézfúvók azonban kicsit kontrollálatlanul szóltak az első két felvonásban. Csak ismételni tudom önmagamat: úgy érzem, idén igazán A walkür harmadik felvonásától kezdve volt a helyén minden – itt már minimálisra csökkentek az összjátékbeli pontatlanságok, a hangzásarányok is tökéletesnek tűntek.

– Catherine Foster belépőjénél viszont azt hittem, menten elájulok: rettenetesen gyengén kezdett! Ennél sokkal nagyobb hangerőre és dinamikára lett volna szüksége ahhoz, hogy ne törje meg az előadás ívét. Nem volt mélysége, és e nélkül a glissando teteje csak lebegett, nem voltak stabil végpontjai. Nagyon sajnálom ezt a jelenetet, az egyik kedvencem az egész tetralógiából.

– Belőlem nem váltott ki ilyen indulatokat Foster éneklése, sőt. Tény, hogy mélysége nem igazán van, de ahogy mondani szokták, Brünnhildét (és Siegfriedet) az énekli, aki tudja. Szerintem Foster tudja: a mélységektől eltekintve a hangja elég könnyedén átjön a zenekaron, akkor is, ha nem forte énekel. Így aztán még a finom árnyalásra is nyílnak eszközei, amelyekkel aztán élni is tudott.

– Brünnhildénél a kezdés kulcsmomentum. Legalábbis annak kellene lennie, idén azonban máshogy sült el… Semmi átütő erő, semmi Kraft – talán túl sokszor hallottam már a Ringet nála jobb Brünnhildékkel? A beszédhibája meg egyenesen irritált.

– Bennem sokkal nagyobb hiányérzetet keltett Thomas Johannes Mayer Wotanja: a fakó hangszíne sem nyűgözött le igazán, de az ő produkciója hangerőben is nagyon kevés volt. A második felvonás nagy Wotan-monológja ezúttal sajnos unalomba fulladt, és a Wotan-Fricka párjelenet sem volt egyenlő felek mérkőzése – mint tavaly, amikor Konieczny volt Wotan. 

– Nem is fakóságnak mondanám ezt, inkább talán arról van szó, hogy rossz értelemben véve simul bele a hangja a zenekarba, miközben valamelyest mindenek fölött kellene állnia, vagy legalábbis kiemelkednie a többiek közül. Mayer nem egy Wotan-alkat, és ezt nem csak fizikálisan értem, ráadásul látszik rajta, hogy minden idegszálával azon van, hogy élje a szerepet. Vajon mikor fogunk egy amolyan igazi, vérbeli Wotant kapni?

– Szerintem kaptunk – a Siegfriedben, Tomasz Konieczny személyében. Tavaly A walkürben volt kiváló, most Wandererként is szuggesztív tudott lenni… De beszélnünk kellene kicsit Anna-Katherina Behnkéről is: ő nagyon megosztotta a közönséget mind Izoldájával, mind Sieglindéjével. Ha Fosterrel kapcsolatban ennyire kritikus vagy, kíváncsi vagyok, mit szólsz Behnkéhez.

– Érdekes, nála nem éreztem akkora problémát egyik darabban sem – bár az Izolda szerelmi halálába beiktatott vibratójára nincs és nem is lehet mentség. A Ringben abszolút megállta a helyét, azt gondolom, a nemtetszés inkább a prekoncepciók számlájára írható. Behnkének jelenléte van a színpadon, szenvedélyes, szinte szikrázik körülötte a levegő, ami A walkürben nem volt elmondható Fosterről, ezáltal elcsúsztak a súlypontok, ezért is lett bennem olyan hangsúlyos Brünnhilde gyengesége. Behnke kicsit oféliásra vette a figurát, de én ezt cseppet se bántam, közel jár az én szerepértelmezésemhez.

– Összességében én is kevesebb hibát hallottam Behnke éneklésében, mint erényt. Én talán úgy fogalmaznék: nagyon tisztes, magas színvonalú Sieglindét mutatott be nekünk – csak hát az előző két évben el lettünk kényeztetve két luxus-Sieglindével: Evelyn Herlitziusszal és Waltraud Meierrel. De emlékezzünk meg arról is, hogy Németh Judit és Walter Fink milyen nagy formátumú alakítást nyújtottak Frickaként és Hundingkét. Nem csak megbízható, stabil pontjai a produkciónak a kezdet kezdetétől, de egyben talán a legjobbjai is. 

– Németh Judit az idei év legkedvesebb emlékű énekesnője számomra, mind a Trisztánban, mind a Ringben kifogástalan, mi több, magával ragadó alakítást nyújtott. A neve nálam már egyet jelent azzal, hogy hátradőlhetek, és csak élveznem kell a művészetét. Imádom! Walter Fink… Közel ültem a zenekarhoz, így jól láthattam, hogy azok a tagok, akiknek pillanatnyilag nem volt szerepe, nem tudták levenni a szemüket róla. (Ezt a szünetben több zenekari tag meg is erősítette.) Elképesztő orgánum, tekintélyt parancsoló, mégis barátságos megjelenés, viszont, ha kell, szikrát szór a szeme.

– Fink kapcsán át is térhetünk a Siegfriedre, hiszen abban is szerepelt…

– Amint mondtam, a Siegfried nem a szívem csücske. Ezt csak súlyosbítja a tény, hogy az első két darabban stabilan álló rendezői-látványtervezői koncepció itt hatalmasat botlik. Azt hiszem, a rendezéseket illetően nagy a tűrőképességem, elfogadom én a Marilynnek maszkírozott sellőket is, ám ezzel a gyerekrajzos megoldással sosem fogok megbékélni. Fafner halála az én felfogásom szerint (Siegfried minden bugyutasága ellenére is) igen megrázó pillanat, elgondolkodtató kellene, hogy legyen, és ezzel nekem nem fér össze az alkoholos filccel felfirkantott, hevenyészett sárkány képe.

– Vitatkoznék veled: Fafner halála legfeljebb elgondolkodtató, de megrázónak semmiképpen sem érzem. Mégiscsak egy testvérgyilkost ér utol a jogos büntetése, és a szavaiból sem derül ki, hogy különösebben megbánná korábbi tetteit. Még az átok beteljesedése is épp csak tudatosodik benne.

– Én nem mondanék ilyen kegyetlen ítéletet fölötte. A bűn láncolata, amely végigkíséri a szereplőket, önmagába tér vissza, mint a gyűrű íve… Nem bűn-e Fricka mindent figyelmen kívül hagyó féltékenységi őrülete? Vagy a testvérszerelem, a vérfertőzés, a gátlástalan kizsákmányolás Alberich, az aljas gondolatok Mime részéről, az óriások kapzsisága, Siegfried gátlástalan agressziója… Brünnhilde az egyetlen, önálló akarattal rendelkező, öntudatra ébredő szereplő, akit bűntelennek nevezhetünk, egészen a bosszú felmerülésének pillanatáig. Bibliai értelemben tehát nincs bűntelen szereplője a tetralógiának – és nem, nem Alberiché az eredendő bűn. Az istenek már sokkal hamarabb vétkeztek nála, emiatt én nem tudom olyan egyértelműen elítélni a többi szereplőt. Fafner halálának pillanatában ébred öntudatra – jobb későn, mint soha – halála a hallgató szempontjából megrázó, és nem az ő személye miatt. Ugyanakkor ha eleve elrendeltként tekintünk a rúnákban megírt bűnökre, akkor vajon tekinthetjük-e száz százalékos bűnösnek a bűnösöket?

– Visszakérdezek: használhatjuk-e itt egyáltalán a zsidó-keresztény erkölcsi kategóriákat? Egy nagyon más világszemléletet tükröző műalkotással állunk szemben – nyilván nem véletlen, hoy Wagner „pogány” történetet választott gondolataihoz. Később persze a Parsfalban visszatér a keresztény erkölcsi kategóriák vizsgálatához, noha meggyőződésem, ott sem arról van szó, hogy, mint Nietzsche mondta, hasra esett volna a kereszt előtt… 

– Ha eltekintünk a bibliai bűnértelmezéstől, akkor azonnal másik értelmezési tartomány nyílik meg előttem: Wagner saját jelleme, saját élete. Tudjuk jól, milyen volt Cosima Wagner, aki férje sírján szolgált fel teát a vendégeinek – életében sem tisztelte soha. Ez az elnyomott-elnyomó, megcsaló-megcsalt kettősség végig ott feszül az egyes szereplők jellemében: Brünnhilde apja „ellen” fordulása, Fricka hűségi tébolya, Wotan csalárdsága, Alberich uralkodása és megaláztatása, ugyanez Miménél… Adornóval szólva: „Miközben Wagner mint áldozat szánalomért  könyörög és átáll az uralmon levők oldalára, ugyanakkor szívesen gúnyolódik a többi áldozaton”. Wagner saját bűnértelmezése sem egyértelmű tehát.

– Ha már a bűnösök megkönnyezésénél tartottunk: számomra Fafner pusztulásánál meghatóbb a rendező és a mindenkori Siegfriedek jóvoltából Mime halála, pedig a papírforma szerint itt sem szomorkodnunk kellene.  Azt a pár pillanatot, amikor Siegfried búcsút vesz a Mimét jelképező kesztyűbábtól, érzem a négy estére terjedő előadás legemberibb pillanatának.

– Mime szerepe érdekes kérdése a tetralógiának: egyrészt komikus, amit Roider bravúrosan old meg, másrészt meg az emberben óhatatlanul felmerül, hogy ez a szerencsétlen – még ha javarészt önös érdekből is, de – felnevelte Siegfriedet, aki viszont megalázza és tökéletesen semmibe veszi őt. Vajon milyen volna egy rendezés, amelyben Siegfried nem alapvetően dacos? Életemben először végre tiszta szívből tudnám utálni Mimét. Így képtelen vagyok rá. Egyébiránt, ha már felmerült Wagner önértelmezése a tetralógián belül, mit gondolsz, melyik szereplő testesíti meg őt magát a sok közül? Persze szigorúan erre a rendezésre vonatkoztatva… Én úgy gondolom, Loge ég és Föld között lebegő figurája Wagner maga: kiközösítik mindenütt, hát bosszúból mindenki pusztulását okozza. Franz csodálatosan hozza ezt a keserű humorú figurát, aki tudja, hogy saját halálába rohan, ám végigviszi tervét, miközben felsőbbrendűsége teljes tudatában végigkacagja a darabot. Hagen hasonlóan „működik” a Gibichungok között: nem állhat közéjük, hát pusztít. Nagy szerencse, hogy a magát egész életében kiközösítettnek, meg nem értettnek érző Wagner alkotásra használta erejét…

– Tőlem távol áll fiktív alakok ilyen mértékű azonosítása a szerzővel, magam nem gondolkozom azon, hogy kit tart a rendező Wagner önarcképének. Logéval kapcsolatban egyébként én nem érzem, hogy bosszúból pusztítana; nekem inkább az a benyomásom, hogy elszenvedi azt a szörnyűséget, amit az istenek ostobasága bocsát a világra. Ő érti egyedül, mi zajlik, de annak is tudatában van, hogy semmit sem tehet ellene… De fordítsuk a szót Siegfried alakítóira: három éve játsszák a darabot, és eddig három különböző címszereplőt láttunk. Te hol helyeznéd el közük Stephen Gouldot? S nem csak éneklésére gondolok is, de az előbb felvázolt „dacossági skálára” is.

– John Treleaven tavalyi Siegfriedjénél ütődöttebbet még nemigen láttam életemben, és bár el tudom fogadni az ő szerepértelmezését, nem tudok azonosulni vele. (Enyhe autizmus, mint a vérfertőzés eredménye? Kissé meredek elképzelés. Vagy mégsem?) Gould Siegfried. Ezt nem átallom kijelenteni teljes lelki nyugalommal, és idei kiforrott, letisztult játéka nálam viszi a prímet. Jutalomjátéka Gál Gabival olyan pillanat, amilyet az ember legszívesebben körbehordozna az ismerősei előtt: na, tessék, látjátok? Ezért nézek operát. Egyébként is: Gál Gabi szereplését minden évben egyre jobban várom. Ő első pillanattól maga volt a madárka, nem csak a hangja, ám az évek során letisztult a szólam, és most már játékos könnyedséget is érzek benne. Ráadásul Marlene Dietrich óta nem láttam ilyen elragadó frakkos nőt!

– Nem véletlenül választottuk őt be az évad kismesterei közé: ritka az ilyen tökéletességgel megoldott szerepformálás a mellékszerepek között.

– Az utolsó este végére viszont meg kellett követnem Fostert: megríkatott. Hol volt ezt a nemes, csillogóan tiszta, tökéletes Brünnhilde két nappal korábban? Nyilván fejlődnie kell a szerepnek, alakulnia a három nap alatt, ám úgy érzem, mintha két különböző énekesnőt hallottam volna A walkürben és Az istenek alkonyában. Az, hogy elvállalta a beugrást két előadás közti egyetlen szünnapján, önmagában is hatalmas csoda, az pedig, hogy fáradtság helyett csak több és több energiája lett, döbbenetes. Le a kalappal.

– Nincs róla adatom, hányan vállalták a világon eddig, hogy három nap alatt éneklik el a három Brünnhildét, de ez már önmagában tiszteletet parancsol. Hát még az, hogy tényleg többet kaptunk a puszta feladatmegoldásnál: ugyan az első két felvonásban érezhetően visszafogottabb volt, de az előző két napi éneklés és a záró monológban rá váró feladatok ismeretében ez nem meglepő. És a záró monológ tényleg katartikusra sikeredett – méltó megkoronázása volt a négy estének. Ennél nagyobb dicséretet nem tudok mondani Fosterről.

– Vizin Viktória régi fájdalmamat orvosolta: Gutrune szerepét. Hangilag nem egy bravúrfeladat, ám a történet szempontjából roppant fontosnak érzem, hogy egy gyönyörű, elbájoló megjelenésű nő alakítsa a szerepet. E nélkül ugyanis kissé problémás a hódítás, varázslat ide vagy oda. Vizin ügyesen és tudatosan hozta a törtető, ám kissé üresfejű Gutrunét, némi Carmen-utóízzel ugyan, de szerepformálás szempontjából feltétlenül jobban, mint elődje. Különösen tetszett, amikor ráébredt, mit is követett el valójában: hirtelen hiteles és emberi figura vált belőle, szemben az addig mutatott hübrisszel. Igaz, Hagen kézzel-lábbal (leginkább kézzel) próbálta elkábítani, a helyzet azonban az, hogy Gutrunét nem lehet és nem is szabad felmenteni nagyzási mániája alól.

 – Én teljesen másképpen látom Gutrune szerepét, s ezért, bevallom, nem is győzött meg Vizin Viktória alakítása. Az én értelmezésemben Gutrune Erzsébet és Elza utóda, ahogy egy barátom mondaná: igazi „jugendlich-.dramatisch” szerep – s ezt nem csak hangfajilag, de a szerep karakterét illetően is értem. Szerintem Vizin itt túl sok, túl vibráló, túl erotikus – számomra Gutrune ennél kicsit egyszerűbb és egyben tisztább alak. Ne feledjük, szerepe szerint ő bizony nem tudja, hogy Siegfriedet elvarázsolják, nem tudja azt sem, hogy férjének van egy másik, egy igazi asszonya.

– Hagenünk is rendben volt, az álomjelenet olyan baljós és sötét, hogy az összes hollywoodi thrillerszerző sírva könyörög a receptért.

– Kurt Rydl volt idén Hagen, ne hagyjuk névtelenségben. Ismét egy súlyos, sötét, kormos basszushang – igaz, kicsit kopottabb, mint előző Hageneinknek volt, de ezt tényleg csak a legmagasabb elvárások mondatják ki velem, mert az élmény így is teljes volt. Az álomjelenet mellett nagyot szólt a riadó is. Igaz, itt a hatást sajnos csökkenti Schörghofer úr rendezői melléfogása: bűn, hogy az énekkar először a fal mögött szólal meg. Így elvész a hangtömegeknek az a brutális hatása, amire Wagner az egész jelenetet építi.

– Le a kalappal az MR Énekkara előtt, ismét mestermunkát végeztek, és az emeleten ülők szerencsére semmit se érzékeltek a tompításból. Az igazi ajándék azonban mégiscsak az, hogy „wannabe primadonna” mellékszereplők helyett itt olyan csodálatos énekesnők alakítják a legkisebb szerepeket is, mint Szabóki Tünde vagy Rálik Szilvia, megfelelő súllyal és mértékkel.

– Különösen Szabóki Tündéről gondolom, hogy neki Elzát, Erzsébetet, netalántán Sentát kellene énekelnie: kiváló Leonórája, úgy hiszem, bizonyítja, hogy készen áll erre a szerepkörre. Elzaként szerencsére már hallhatjuk is egy őszi koncerten, igaz, csak egy fél felvonás erejéig… És ne feledkezzünk meg Kovács Annamáriáról sem, akinek Erdája immár második éve mutatja, hogy micsoda különleges adottságú, extrém, sötét mélységekkel rendelkező alténekesnőt rejtegetünk a világ elől. Miért? Ilyen kaliberű Erdának Bayreuthban a helye!

– Így van! Szuggesztív megjelenésével és megszólalásával egy pillanatra megakasztja az idő folyását, valahányszor Erdát énekel. Belegondoltál már, mi lesz velünk jövőre Ring nélkül? Rettentően örülök a Hollandinak és a Lohengrinnek, de egyelőre elképzelni sem tudom az életemet az évi fejadagom nélkül. Bár a Met-vetítések programjában szerepel a vadiúj Rajna kincse és A walkür, azért az mégsem a mienk, bármilyen monumentális is…

– Kivárjuk a legközelebbi ismétlést, jövőre pedig örülünk annak, amink van: új Lohengrin, az idei Trisztán Herlitziusszal, na és kedvenc Parsifalunk Waltraud Meierrel. Nem rossz kínálat, bár biztosan hiányzik majd a maratoni megmérettetés is. És hát a Ring olyan teljesség-élménnyel ajándékoz meg, amivel talán egyetlen más operai remekmű sem. Leginkább Homérosz eposzaihoz tudnám hasonlítani mind a nagyvonalú, de egyben részletgazdag szerkezet, mind a poétikai magasrendűség vonatkozásában.

– Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne egyetlen mondatban megfogalmazni, amit a Müpa Ringjeitől kaptam. Azt már megállapítottam, hogy a tetralógia végére egy kicsit mindig felélénkül némettudásom. Az viszont sokkal fontosabb, hogy az utolsó este végére, amikor a döbbent közönség majd’ egy percig nem tud tapsolni sem a fantasztikus élmény súlya alatt – nos, addigra egy kicsit mindig jobban megtanulok emberül.