Nagy Andreas ünnepe

2010. május 16.

Andreas Scholl koncertje a Művészetek Palotájában, 2010. május 11. – CSEPELYI ADRIENN beszámolója

Andreas Scholl

Andreas Scholl

Hála Istennek, vannak a világban jótékony trendek.

Ilyen például a kontratenorok divatja, amely napjainkban leginkább a tehetségkutatókon mutatható ki permanensen: szinte nincs olyan ország, ahol ne tűnt volna fel a válogatók során egy-egy „férfiszoprán” vagy „úristentenekedmilyenhangfekvésedvan” versenyző.

Az, hogy a populáris kultúrában teret nyertek a kontratenorok, a lehető legjobb dolog, ami a komolyzenével történhetett – még akkor is, ha említett művészek produkciói javarészt megmaradnak a Morricone-slágerek és a transzponált női divatáriák szintjén. Ha ugyanis a hallgatók nagy része elfogadja, hogy egy „abnormális” hangfajból kisülhetnek jó dolgok is, akkor szép lassan tágulnak a tűrőképesség határai, és esetleg nem fokhagymával meg fakereszttel közelítenek az illetékesek a barokk operák felé.

Kis csalódással vettem hát tudomásul, hogy Andreas Scholl koncertje helyett vagy szardíniafless van az Operában (ebben már akkor is erősen kételkedtem a kongó nézőterű Élektrák után), vagy a közvélemény még nem érett meg az általam jövendölt szintre.
Nem volt ugyanis telt ház.

Mondják, Scholl napjaink legszenzációsabb kontratenorja, ezt mondjuk én nem hiszem, már csak azért sem, mert a keddi koncert egyértelmű konzekvenciája számomra az, hogy Andreas Scholl nem ember, hanem gép, az pedig akkor nem ér.

Olvasóim talán tudják, jómagam bigott Jaroussky-hívő vagyok, töredelmesen be kell azonban vallanom, kacérkodom a gondolattal, hogy most kicsit Schollba legyek szerelmes – legalábbis a hangjába. Sőt, nem is hangja volt az, ami megfogott, hanem az a már-már legendás technikai felkészültség, az a lélegzetelállító precízség, ami eladásának minden egyes pillanatából sugárzott. Különösen a gyönyörű legatói fogtak meg: zengő, robusztus hangon még a legmagasabb fekvésben is – miközben eddig (élőben, tehát nem stúdiókörülmények között) soha nem hallott pontosságú staccatókat is képes volt kivitelezni, ami nyilvánvalóan a legnagyobb kihívás a falzetténekesek számára.

Szeretem Händelt, boldog voltam hát, hogy a rongyosra nézett videók helyett végre 3D-ben is hallhatom-láthatom korunk Senesinóját. A koncert slágerszáma egyértelműen a Julius Caesar Va Tacitója volt, a zenekaron kívül segédkezett benne egy Nils Holgersson-kinézetű kürtös, aki elbűvölő lágysággal szólaltatta meg hangszerét – nem csoda, ha vissza is tapsolták, és ráadásként repetát is kaptunk az áriából. (A korrektség érdekében hadd jegyezzem meg, hogy a Se in fiorito pratóban ugyanilyen élvezetesen kísért a koncertmester.)

Nagy összegeket tettem volna fel rá, hogy bár a koncertprogramban nem szerepel, nem ússzuk meg az estét Ombra mai fu nélkül (én mondjuk nem is akartam). De milyen Ombra mai fu volt ez! Néhány pillanatra elveszítettem a talajt a lábam alól (ami a második emeleten elég kellemetlen tud lenni), és visszarepültem 1738-ba.

Stuttgarti Kamarazenekar mestere a barokknak, ez az első percben kiderült, külön díjazom Michael Hoffstetter igen rákendrol vezénylését – több headbang volt itt másfél óra alatt, mint egy átlagos rockkoncerten.

A koncert egyetlen hibája a rövidsége volt. Gyerekkorom óta hadakozom az állítással, mely szerint jóból keveset adnak, itt azonban mástól is hallottam kifelé menet, hogy talán kicsivel több ének (mondjuk plusz két ária) bőven belefért volna. A RinaldoOrlando, vagy Arianna egy-egy részlete szerintem nem csak nekem okozott volna örömöt – talán még egy-egy zenekari tételről is lemondtunk volna cserébe. (A számok közbeni néha kínosan hosszú hiátusokról nem is beszélve.) A jelzett időponttal ellentétben így már kicsivel háromnegyed tíz előtt kifelé hullámoztunk a teremből.

A picinyke hiányérzetért viszont bőven kárpótolt a Müpa roppant mulatságos happeningje a koncert előtt. Történt ugyanis, hogy hét órakor egyszer csak megszólaltak Figaro belépőjének első hangjai, az egyik kedves büfésfiú pedig megfordult, és elénekelte az egyre nagyobbra dagadó tömegnek az áriát, nem kis ovációtól kísérve. Ekkor esett le a tantusz: Haja Zsolt volt a pincérnek álcázott munkaerő! „Borbélykodás” közben még ajándékmatricák osztogatására is volt energiája. Amikor a sajtójegyes pultnál álruhában álldogáló Kriszta Kinga rágyújtott egy O mio babbino caróra, egy közelben álldogáló néző ijedtében elejtette a poharát, ami ripityára tört a kövön – no nem azért, mert bármi gond lett volna a hanggal, csak sokan most szembesültek azzal életükben először, mekkora hangja is van szemtől szemben egy operaénekesnek. Ekkor már önfeledten szórakoztak és kacagtak az egybegyűltek.

A következő beépített ember Balczó Péter volt, aki addig lelkesen szolgálta ki a jegyelővételeseket az infopultnál – a La donna è mobile alatt már az énekesekkel együtt hömpölygött a fülig érő szájú tömeg. Kaptunk még egy Brindisit és egy Escamillót is, ez utóbbit viszont elnyelte az emberáradat, csak a pompás hang maradt belőle. A hatalmas ujjongásba torkolló flashmob a legkiválóbb ötlet, amit komolyzene terén az utóbbi időben itthon láthattam, remélem, sok ilyenben lehet még részünk.

Hasonló bejegyzések