Műismertetés

2012. április 24.

Richard Strauss: Arabella – felújítás a Magyar Állami Operaházban, 2012. március 17., április 10. BÓKA GÁBOR kritikája

Arabella – az előadás plakátja

Legutóbb októberben, a Daphné előadása kapcsán nyílt alkalmunk rá, hogy Richard Strauss operáinak honi előadásairól – pontosabban az előadásokkal kapcsolatban felmerülő igényekről és lehetőségekről – beszéljünk. Tudhattuk azonban, hogy az Arabella operaházi felújítása, lévén a koncertszerű Daphnéval szemben színpadi produkció, más megvilágításba fogja helyezni az alapkérdést: kell-e nekünk Strauss? Hiszen a bontakozófélben lévő Strauss-reneszánsz érezhetően felső kezdeményezésre, a közönség különösebb támogatása, vagy akár csak érezhető szimpátiája nélkül zajlik. Ha az egy szem Daphné-előadásra sem telik meg a Nemzeti Hangversenyterem, vagy ha a korábban állandó repertoárdarabként számon tartott Rózsalovag második szériája már félházak előtt megy, ugyan miért gondoljuk, hogy a közönség ténylegesen kíváncsi a máshol is csak az ínyenceknek fenntartott kései darabokra?

Barátommal beszélgetve minap a szóban forgó kérdésekről, azt a kétségtelenül elgondolkodtató kérdést szegezte nekem: a magyar operajátszás jelen állapotában, mikor egyetlen állandó operaházunk van, mely tényleges repertoárral rendelkezik, s mennyiségét tekintve ez a repertoár is rohamosan épül le, nem lenne helyesebb a bővítés során a fontos darabokra koncentrálni? Rajongóként (aki a saját maga által felhozott észérvekkel szemben a szívében nagyon is örül az újabb és újabb Strauss-produkcióknak) azt vetettem ellene, hogy a művek önmagában való fontossága aligha számít a színpadi megvalósítás során: a döntő szempont az, hogy a létrejött előadás fontossá tud-e válni. Álláspontomat bőséggel támaszthattam volna alá a közelmúltból vett példákkal (legyen elég Boito nem minden pillanatában nemes anyagból szabott Mefistofeléjének katartikus előadására utalnunk), ám mégis örültem, hogy barátom nem csapta le a magas labdát, s nem szegezte nekem a kérdést: a végeredmény ismeretében ugyan mi igazolja az Arabella felújításának szükségességét?

S itt a Strauss-hívő leteszi a fegyvert. Színpadi értelemben – semmi. Az Arabella operaházi előadása elpuskázott lehetőség.

Jelenet a II. felvonásból – középen Miklósa Erika mint Fiákermilli (fotó: Tomas Opitz)

Nem mintha kikezdhetetlen remekművel, feltétlenül a ma szemszögéből értelmezendő, aktualitásokkal teli darabról lenne szó. Meg lehet rendezni az operát a drezdai ősbemutató másolataként is (ahogy tették-teszik azt A rózsalovaggal a mai napig is a legtöbb színpadon) – csakhogy a „hagyományos rendezés” – vajon hányszor kell ezt leírni? – nem szabadna, hogy egyenlő legyen a dekoratív keretben színpadra kent semmivel. Csikós Attila díszleteinek megítélésén lehet vitatkozni; az biztos, hogy a közönség jelentős része számára szemet gyönyörködtető a második felvonás bálterme, a lecsúszott Waldner-család társadalmi közegét híven tükrözi az enyhén koszos tapétával borított szállodafal a szélső képekben, s végül mintha némi rendezői gondolat mocorogna a zárókettősre beiktatott színváltozásban – nevezetesen hogy a szerelmespár az utolsó hangokat újfent az ekkor már sötét bálteremben énekli. E keretek között viszont az égegyadta világon semmi sem történik (mert azt, hogy amint megszólal a zenekarban egy táncritmus, mindenki búgócsiga módjára kezd a saját tengelye körül forogni, nem vagyok hajlandó valaminek tekinteni). Nem az aktualizálást hiányolom, hanem azt, hogy a rendezői aprómunkát miért nem végezte el a prózai művek színpadra állítójaként és színigazgatóként is bizonyított Bereményi Géza. Valóban annyira más közeg volna az opera, hogy arról egy kívülállónak csak a járt út, a „hagyományos rendezés”  juthat eszébe – s az is csak a most látható, nagyon gyenge kivitelben?

Pedig meggyőződésem, hogy az Arabella nemcsak egy szép, andalítóan bécsies előadásnak lehetne alapja, de még korunknak is üzenhetne a maga korlátai között. A hitelből élő, mindenét elvesztő család, s az anyagi gondok rátelepülése a család mindennapi életére, az emberi kapcsolatok alakulására nagyon is égető probléma 2012 Magyarországán – úgy tűnik, az Operaházban még csak egy komikus utalás erejéig sem vélik megcsiklandozhatónak a témát. Ezek után már meg sem lepődünk azon, hogy a nemi identitás elbizonytalanodása, a férfi és női szerepek megkérdőjeleződése nem kerülhet szóba egy olyan opera budapesti előadásán, amely egyébként nagyon is tematizálja ezt a kérdéskört. Ismétlem: járható út lenne a teljesen hagyományos, betű szerinti olvasat is (ha jól sikerült volna), ám a mű aktualitásának bemutatását jelentősebb művészi tettnek éreznénk – indirekt bizonyítja ezt, hogy a rossz értelemben hagyományos előadás a mű megítélésében is meglehetős zavarokat okozott, a napi sajtó láthatóan nem tudott mit kezdeni magával a darabbal sem. Vérbő humort és elsődleges, visszafütyülhető dallamosságot kérnek számon az operán, melynek műfaja lírai komédia, s melynek szerzője a nagy dallamokat sosem bízta az énekhangra (ez a partitúrák tanulmányozása nélkül, akár hallás után is tudható volna).

Arabella: Sümegi Eszter (fotó: Csillag Pál)

Mindezek ellenére a produkció nincs híján értékeknek, s mint oly sokszor, ezen értékek most is a társulat (ha szabad még így nevezni) ütőképes voltából erednek. A premier óta eltelt hónap kritikái becsületesen felmondták a leckét a szereposztás minden várakozást felülmúló teljesítményéről – kevés újat tehetünk hozzá az eddigiekhez.  Sümegi Esztert telibe találta a címszerep: hangja minden regiszterben kiegyenlítetten szól, sőt szárnyal, s nem először írom le: szubjektíve még jobban is szeretem e világos színű, egyszerre lírai és drámai hanganyagot a német repertoár szopránszerepeiben, mint a művész által preferált olasz romantikus és verista darabokban. Figurálisan Sümegi Eszter Arabellája nem fedi teljesen a Richard Straussét, a szerző által megírt felnőttkorba lépő kamasz lány helyett egy új életszakaszba lépő érett nő áll a színpadon. Sümegi szerepformálásának – s ez most szinte kizárólag vokális eszközöket jelent – nagyszerűségét bizonyítja, hogy ezt a felfogást, mely voltaképp a darab alapproblémáját helyezi más megvilágításba, hitelesnek tudja elfogadtatni. Nagyszabású, magas színvonalú alakítás, mely önmagában is megmentené a több szempontból is kényes előadást – szerencsére azonban mellette áll Váradi Zita nem kevésbé nagyszerű Zdenkája is. Örömmel regisztráljuk, hogy e kiváló énekesnőt mintha kezdené értékén kezelni a honi operaélet: az elmúlt néhány évben a korábbiaknál több és tehetségéhez méltóbb szerepet kapott, s ezeket mind nagyszerűen oldotta meg. Akárcsak most: Zdenkája példásan ötvözi magában a bizonyos pillanatokban erotikusan túlfűtött nőiségeit a naivitással, tapasztalatlansággal és a kisfiússággal, sőt androgünitással. A jobbára bécsi klasszikus művekben vagy olasz opera buffákban fellépő művésznő számára nem okozott gondot a straussi zenekar áténeklése sem – de ez igazán a legkevesebb, amit erről a klasszikusan finom, áttetsző éneklésről elmondhatunk.

A szereposztás gyújtópontjában álló két hölgy mellett nagyszerű szerepformálások egész sora szenvedi meg a méltatlan kereteket. Pataki Potyók Dániel Matteója fess tiszt helyett nyafogó kamasz, ám magam a mából nézve nem tudom nem hitelesnek látni és hallani ezt a felfogást. A premieren olykor bizonytalan vokális produkció az április 10-i előadásra jóval meggyőzőbb, kiforrottabb éneklésnek adta át a helyét. Wiedemann Bernadett éneklésével adott súlyt Adelaide grófné szerepének, Szvétek László inkább a kevés valóban önfeledten komikus pillanat poentírozásával tudott emlékezetessé válni. Miklósa Erika vokális bravúrjait akár néhány perc erejéig is szívesen hallgatjuk – luxusopera esetében pedig el is várjuk a luxusszereposztást.

Mandryka: Morten Frank Larsen (fotó: Csillag Pál)

Más értelemben luxus Morten Frank Larsen meghívása Mandryka szerepére: a művész Strauss-alakításaira Bécs, Zürich és a Metropolita ütött hitelesítő pecsétet – amit azonban hallunk, az – kár kerülgetni a szót – minősíthetetlen. Fakó hang, kiműveletlen, a nullához közelítő énektechnika, s ha mindez nem lenne elég, a színészi eszközök is egy amatőr társulat gesztusrendszerét idézik (különösen emlékezetes, mikor újra eljátssza a medve lemészárlását) – márpedig ez meglep, mert ha vendégünk énekelni nem is énekelt jobban a nevezett világszínpadokon, ott mégiscsak kénytelen volt rendezőkkel dolgozni. Egy szó mint száz: a dán bariton semmit sem tud visszaadni abból a kemény fából faragott, ám mégis szeretetteli, nyíltságában is titokzatos jellemből, amit Strauss megírt – a megvalósítás már a kottafejek leéneklésénél akadályokba ütközik, s így csak reményünket fejezhetjük ki, hogy soha többé nem kell Larsen urat az Operaház színpadán hallanunk.

Stefan Soltész ismeri a Strauss-zenekar hangzásának csínját-bínját, az együttes az idei operaházi premierek során először kifejezetten ápoltan szól, mi több, képes felnőni a mű nagyságrendjéhez. Hogy aztán azon túllendülni már nem tud, azt szintén a karmester számlájára kell írnom: Soltész jelen produkció alapján nagyon alapos és becsületes betanítónak és megbízható, de nem nagy dirigensnek tűnik – olyannak, akinek jelenléte fontos egy együttes hangzás- és játékkultúrájának szinten tartása, sőt fejlesztése érdekében, de akitől katartikus élményeket nem, vagy csak ritkán lehet várni. Ez mintha nem is állna teljesen ellentétben saját ars poeticájával: a Muzsikának adott interjújában a karmester arról beszélt, hogy a zeneszerző szellemében tudatosan törekedett a partitúra „cukormázzal bevont” pillanatainak enyhítéseire. Erősen szubjektív leszek: számomra bizony mégis kevésnek bizonyult a cukor ezekben a pillanatokban. De ha csak ennyi baj lett volna ezzel az Arabella-előadással – aligha akadt volna kritikus, aki mindezt szóvá teszi.

Fotók: Magyar Állami Operaház / Csillag Pál, Tomas Opitz

Hasonló bejegyzések