Mission impossible

2006. november 8.

Donizetti: Don Pasquale – Magyar Állami Operaház, október 27. és 29.
Verdi: Falstaff – A Kolozsvári Állami Magyar Opera vendégjátéka az Erkel Színházban, november 3. BÓKA GÁBOR kritikája

Október 27-én és 29-én megnéztem az Operaház nemrégiben felfrissített Don Pasquale-produkcióját. Kíváncsiságomat az új szereplőkön túl az is indokolta, hogy egy tavaszi interjújában Kesselyák Gergely (tudják: egyike azon három személynek, akik ebben a naptári évben a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatói voltak) az évad egyik reprezentatív produkciójaként beszélt az eseményről. Aki ismeri az Operaház működését, előre sejthette, hogy a produkció valóban reprezentatív lesz: a színház tétlenségét és tanácstalanságát lesz hivatva reprezentálni. Így is történt. Azt kaptuk, amit már olyan sokszor: az ötvenéves Nádasdy Kálmán-rendezés álarca mögé bújva egy tökéletesen megrendezetlen produkciót, ami leginkább csak arról tanúskodik, hogy pillanatnyilag egyetlen felelős személy sem akar vagy tud elgondolkodni azon, miért is fontos színpadon tartani Donizetti vígoperáját.

Keszei Bori és Sólyom-Nagy Sándor (Fotó: Éder Vera)

Keszei Bori és Sólyom-Nagy Sándor (Fotó: Éder Vera)

Félreértés ne essék: nekem is nagyon tetszenek Fülöp Zoltán díszletei és Márk Tivadar jelmezei – a hagyományos stílus keretei között ma aligha tudna bárki is ilyen szcenikát és jelmezegyüttest létrehozni. S mivel némi konzervativizmus is szorult belém, tulajdonképpen még támogatom is, hogy egy-egy kivételes előadás kedvéért szembemenjünk a színház örökösen megújuló természetével, és legyenek amolyan múzeum-előadásaink – mint a Don Pasquale mellett Nádasdy és Oláh felülmúlhatatlan Bohémélete. Azt azonban senki sem gondolhatja, hogy egy rendezés ötven vagy hetven éven keresztül életképes maradhat – még az is csoda, ha a színpadi mozgások iránya pontosan megmarad ennyi idő után, és akkor még csak a technikai részletekről beszéltünk. Bizony, ha ragaszkodunk a régi díszletekhez, a rendezést akkor is időről időre át kell gondolni, újra kell fogalmazni – csak így maradhat életképes egy előadás.

Mondanom sem kell, nálunk nem ez történik: ifj. Palcsó Sándor színpadra állítása lényegében kimerül annyiban, hogy ki merre menjen, ki hova álljon és üljön az egyes számok alatt. Lehet, hogy mindez Nádasdynál is éppen így zajlott le, csakhogy ott és akkor, a premier előtt rendező vezette a próbákat, akinek jóvoltából összeállt egy előadás, egyénileg és viszonyrendszereikben is kidolgozott figurákkal. Itt viszont az énekesek hozott anyagból dolgoznak, mindenki tehetsége és készültsége szerint tesz hozzá az előadáshoz.

Keszei Bori inkább elegáns, mintsem temperamentumos Norina, hiányzik belőle az igazi tűz, és mintha vokálisan sem lett volna teljesen felszabadult – mindamellett ő szólaltatta meg leghívebben, ami a kottában áll. Szappanos Tibor két dologgal küzdött az előadások során: lámpalázával és a szólammal – egyelőre mindkettővel szemben alulmaradt. Molnár Leventében igazi őserő lakozik, Malatestájára nem lehet nem odafigyelni, máris valódi motorja és szervező ereje az előadásnak – ugyanakkor rendezőileg magára hagyatva alakításában rengeteg az operai manír, a kartárogatás, a műfelháborodás, a jópofának szánt vicces gesztus. Nála érzékelhető legjobban, hogy a Malatesta-kivonat helyett igazi embert is kaphatnánk. Egyvalakitől szerencsére kapunk is: a címszerepet alakító Sólyom-Nagy Sándortól. Ő valóban Don Pasquale, nem csak elbohóckodja a szerepet, hanem fel is építi – alakításának csúcspontja természetesen a Norinával énekelt duett lassú része, a pofon utáni összeomlás. Mind Pál Tamás, mind Szennai Kálmán vezetésével igényes, noha nem revelatív zenekari játéknak örülhettünk – ez örvendetesen új tényező a budapesti Don Pasquale utóbbi hét-nyolc évében tapasztaltakhoz képest.

Keszei Bori, Sólyom-Nagy Sándor és Molnár Levente (Fotó: Éder Vera)

Keszei Bori, Sólyom-Nagy Sándor és Molnár Levente (Fotó: Éder Vera)

Vígopera után vígopera: a Kolozsvári Állami Magyar Opera vendégjátéka jóvoltából olyan alapművel találkozhattunk, mely jelenleg hiányzik dalszínházunk repertoárjából. Ráadásul a legutóbbi Erkel színházi Falstaff-produkció szintén felemás benyomásokat keltett, nagyjából ugyanolyanokat, mint a mostani Pasquale: a senki által nem rendezett, másolat másolataként készült előadást leginkább a két címszereplő, Gregor József és Sólyom-Nagy Sándor tette emlékezetessé. Éppen ezért kíváncsian vártam, mit kezd Verdi remekével ez a nyolc évvel ezelőtti emlékeim (egy Thália színházi Macbeth-vendégszereplés) és Erkel-lemezfelvételei alapján nem hibátlan, de tehetséges társulat.

Aztán eljött a péntek este, és megkezdődött az előadás. Ahogy telt-múlt az idő, fokozatosan előtérbe nyomakodott bennem egy emlék. Rudolf Bing, a Metropolitan hajdani igazgatója ír 5000 este a Metropolitanben című könyvében egy alapítványról, mely operaelőadásokat óhajtott szervezni az Egyesült Államok eldugott részeiben. Az alapítvány egyik patrónusa, egy idős hölgy állandóan azt emlegette, milyen rossz is volt úgy felnőnie, hogy sosem láthatta a Rigolettót. Vagyis – állapítja meg Bing – a hölgy szerint „jobb egy pocsék Rigoletto, mint Rigoletto nélkül felnőni”. Mindezt a mostani helyzetre alkalmazva: van-e értelme műsorra tűzni a Falstaffot, ha előadásához a minimális feltételek sem adottak? Bárhonnan is próbáljuk megközelíteni a kolozsváriak produkcióját, az egyértelmű kudarc: ilyen gyenge operaelőadást még soha életemben nem hallottam, bármennyire is kellemetlen ezt kimondani. S az iménti anekdotához még meg kell jegyezni azt is, hogy a Rigoletto primerebb, „operaibb” hatású kompozíció, mely esetleg még gyenge előadásban is meg tud éreztetni valamit a darab remekmű voltából – ha mást nem, legalább dallamgazdagságát. A Falstaff komplex partitúrája azonban holtan marad a porondon egy olyan előadást követően, mint ez a reménytelenül amatőr produkció.

Falstaff: Hercz Péter (fotó: Kolozsvári Magyar Opera)

Falstaff: Hercz Péter (Fotó: Kolozsvári Magyar Opera)

A színpadkép (Labancz Klára munkája) meglehetősen egyszerű, sallangtalan: a kocsmajelenetek egy fehér fal előtt játszódnak, melyen néhány ablak és egy ajtó nyújt lehetőséget a ki- és bejárások lebonyolítására. A többi jelenet majdnem üres színpadon játszódik, melyen az első és második felvonás második színében egy erkélyszerű emelvény, az utolsó jelenetben pedig a cselekmény szempontjából fontos tölgy található. A jelmezek (melyeket szintén Labancz Klára tervezett) is egyszerűek, mintha a koncepció egy amolyan minden fölösleges túljátszástól és túldíszítéstől megtisztított Falstaff színpadra állítására irányult volna. Ez azonban nem sikerült: a manírok ugyan jórészt eltűntek, helyettük viszont semmi mást nem látunk. Ráadásul amatőr cselekményvezetési hibák is terhelik Kincses Elemér rendezését: hogy csak a legkézenfekvőbb példát említsük, a második felvonás fináléja teljesen kidolgozatlan, az asszonyok és a ruháskosárba bújt Falstaff láthatatlanok, mert a férfiak csoportja végig előttük áll, a ruháskosár Temzébe hajítása is csaknem láthatatlanul zajlik. S a példákat sajnos hosszan sorolhatnánk…

A zenekari játék botrányos. Tudom persze, hogy az utóbbi időben el vagyunk kényeztetve, hiszen a Rádiózenekar vagy a Dán Rádió Kamarazenekara (hogy a Bécsi Filharmonikusokat ne is említsem) jóvoltából nagyszerű együtteseket is hallhattunk operaelőadásokon az ingadozó színvonalú, de megfelelő betanítás után élményszerű és szép játékra képes operaházi zenekar mellett. Olyan zenekari mélypontot azonban, amilyen a péntek esti volt, az utóbbi tizenhárom évben a MÁO Zenekarának legrosszabb napjain, a legnagyobb unalommal elfűrészelt Diótörő-előadásokon sem tapasztaltam. A kolozsvári zenekar nemcsak szépen játszani volt képtelen, de a hangok puszta megszólaltatásáért is ádáz küzdelmet folytatott ezen az estén: a zenekari árokból csak valami zavaros hangmassza áradt, a rézfúvósok teljesen külön életet éltek, a fafúvók fülsértő módon sípoltak, a vonósok kétségbeesetten kergették egymást. Hary Béla karmester tevékenysége abban merült ki, hogy legalább a színpadot sikerüljön egybetartania.

A szereposztás is kétségbeejtő. Hercz Péter (nyolc éve emlékezetes Banquo) és Bancsov Károly (nyolc éve emlékezetes Macbeth) egyaránt képtelenek ma már hanggal kitölteni szólamaikat, kétségbeesetten küzdenek a hangjegyekért. Molnár János Dr. Cajusként már nem is küzd, teljesen unmuzikálisan elszavalja vagy inkább elüvölti, amit énekelni kéne. Pataki Adorján még legalább győzi hanggal Fenton szerepét, de nagyon mereven énekel. Azt, hogy hangja inkább hőstenor, mintsem a szerephez illő lírai, talán nem most ildomos felvetni… Szeibert István elviselhető Bardolf, Szilágyi János Pistol szerepében viszont az este egyetlen igazán értékes férfihangját szólaltatta meg. A hölgyek körében valamivel jobban áll a helyzet: Jordán Éva rendelkezik talán a legértékesebb hanganyaggal, Alice Fordként azonban nem tud emlékezeteset nyújtani. Pataki Enikő, noha magas hangjai kellemetlenül élesek, alapvetően tisztességesen elénekli Annuskát, de semmi több. Hasonló a helyzet Marton Melinda Meg Page-ével is. Georgescu Mária viszont igazán jó Mrs. Quickly, alakítása talán az egyetlen igazán helyén lévő ebben a szereposztásban.

Falstaff - finálé (fotó: Kolozsvári Magyar Opera)

Falstaff – finálé (Fotó: Kolozsvári Magyar Opera)

Tanulság?
Cikkem elején nem véletlenül tértem vissza röviden az oldalunkon már elemzett Don Pasquale-előadásra. Most hangsúlyoznom kell: minden problematikussága ellenére az mégiscsak élvezhető vígopera-előadás volt, két színvonalas és egy igen jó alakítással, megbízható szakmai színvonalon. A kolozsváriak Falstaffja ugyanakkor a mű megszólaltatásához szükséges minimumot sem érte el. Tisztában vagyok vele, hogy a minőségi különbség a körülmények összehasonlíthatatlanságából adódik – ezért is fontos leszögezni: akik az Operaház végső romlását vizionálják, valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy a pesti társulat problémái mennyire más világból valók, mint a puszta létért is küzdelmet folytató kolozsváriaké. Ugyanakkor a nehéz sorsú társulat iránti minden empátiám sem tudja velem elfogadtatni, hogy jobb egy pocsék Falstaff, mint Falstaff nélkül felnőni. Véleményem szerint kifizetődőbb lenne a társulat alkatának és felkészültségének jobban megfelelő darabokat műsorra tűzni, a túlvállalás ugyanis szükségképpen kudarchoz vezet.

Sokak szerint (s ezzel magam is egyetértek) a Kolozsvári Magyar Opera már puszta létével is küldetést teljesít. A budapesti Falstaff-előadás is voltaképpen egy misszió. A küldetés azonban ezúttal teljesíthetetlennek bizonyult.

Hasonló bejegyzések