Mesék a kriptából…

2008. október 6.

Kovalik Balázs Fidelio-víziója a Magyar Állami Operaház színpadán, 2008. október 5. FÜLÖP KÁROLY beszámolója

Fidelio-plakát

Fidelio-plakát

Bár Kovalik Balázs hangsúlyozta: börtön nem lesz, csak egy teret hoz létre, ám Angelica Höcknerrel közös, columbariumot idéző, törtfehér tömbökből álló színpadképe vertikálisan négy részre osztja a teret: alul, a piros lépcsőkön a pirosba öltöztetett Leonora kapott teret, fölötte több szinten a gigantikusra növelt, embernyi magasságú lépcsőfokokra tagolódó emelvény urnafülkéi között vergődve járják hőseink kálváriájukat, s haladnak golgotájuk felé. A keresztet a Leonora-Krisztus, azaz Fidelio viszi fel a Golgotára, a legfelső szintre, de végül nem őt feszítik meg, hanem egy gyermeket, tán Florestan és Leonora meg sem született gyermekét, akiről a hosszú szenvedés során tán örökre lemaradtak. A rendező is így fogalmaz: „Ugyanakkor számomra emberileg az is kérdés, hogy Leonora és Florestan egymástól való elszakítottságának nem okoztak-e jóvátehetetlen törést az életükben. Lehet-e még gyerekük? Lehet-e még boldog a házasságuk?” És ha ezt az álláspontot figyelembe vesszük, akkor a párhuzam világos: az Úr egyszülött fiát áldozta fel az emberekért, az eredendő bűntől való megtisztulásért, Leonora szintén gyermekét, fiatalságát adja Florestan és a többi rab megváltásáért… Ez képileg is megjelenik az előadásban, a gyermek keresztre feszítésének víziójában. A színlapon Fidelióként aposztrofált színész (Horváth Virgil) egyrészt Krisztusként járja be a terepet: tehát Leonora Fidelio-lénye a Messiás, másrészt androgün szépségként, fiatal fiú képében bolondítja magába Marzellinát. Olykor a valóságban mozog: Florestant kiszabadítja, a rabokat, az urnafülkék élőhalott foglyait pedig megváltja Pizarro bűneinek következményeitől. Máskor a mitikus történet hőse, a szenvedő Krisztus – Leonora, illetve Florestan szenvedéseinek megtestesítője – , akinek a keresztúton verejtékező homlokát Marzellina törli meg kendőjével. A szabadító opera cselekményének és az újszövetségi szenvedéstörténetnek e furcsa keveréke, egymásba játszása némileg zavart kelt, ugyanakkor érdekes szellemi játékra hív, hogy megtaláljuk ki kicsoda a Fidelio-történetben a Passió szereplői közül, és megkeressük a két történet érintkező pontjait. Kovalik Balázs ezzel az – ugyan vitatható – rendezői kiegészítéssel az ún. szabadító operát a konkrét történettől az eredendő bűn, az emberiség megváltásának témaköréhez emeli, s mint német operát tematikailag Wagner Erlösung-motívumának előzményei közé sorolja.

Persze az irónia sem távoli Kovaliktól: az utca emberének tarka kavalkádja rohangál fel- s alá a kriptalépcsőkön, látszólag éli világát, s közben jólesően megfeledkezik arról, milyen tájra is tévedt, a gondosan leszigetelt falak a hatalom bűneit, illetve azok áldozatait rejtik magukban. És aztán Krisztus tanításai is mivé lettek mára: a Leonora-Krisztus harmadik megtestesülése az egyház kommersz mellékhajtásainak kritikája, karikatúrája: az újszövetségi figurák ruhatára kiegészül világító fejpántokkal, és Krisztus alakja is a kegytárgyárusok világító madonnáinak szín- és dizájnvilágában ragyog.

A kripta ötletét az opera szövegkönyve egyébként egyértelműen sugallja: a rabok is, a szereplők is többször említik a börtön metaforájaként a sírt és a kriptát: „ Der Kerker eine Gruft.” Fidelio és Rocco is a kriptába mennek le, ahol az előbb kivégzett rabok tetemei hevernek szerteszét, miközben alulról bonctermi fény világítja meg őket. A hátsó kriptafal egyébként meg is nyílik kétszer: először a rabok kiengedésének jelenetében, amikor a vigyázó őrök jönnek elő onnan, hogy aztán ruhát cseréljenek a csuklyás rabokkal – hiába, a föld alatti világban rab mindenki: vagy a cella vagy a hatalom foglya. Édesmindegy. És a szokásosnál pesszimistább finálé: az első felvonás végén a foglyok egy részét halomra lövik. Az előbb áldott napfényről, szabadságból most már ténylegesen is a sírba.
A kriptafal második nyitása a passiójáték feltámadás-jelenetéhez kötődik „harmadnapon feltámada…”: az emberek, a foglyok megváltása, majd a III. Leonora-nyitány után a Don Fernandót éltető tarka, valószínűtlen színekben pompázó tömeg rikító beözönlése hatalmas fináléba torkollik. Íme, Krisztus megtestesülése, egy újabb megváltó: Don Fernando! És Leonora már csak Florestan hőse marad, Fidelio pedig újra zöld ruhájában, krisztusi stigmáitól megszabadulva Marzellina álmainak melankolikus emléke marad. Majd jön Jaquino, s az Anyeginből ismert jelmondat: „Nem boldogság, csak megszokás.” 

Kovalik a darab dramaturgiai gyengeségéra hivatkozik, amikor a rendező feladatának nehézségeiről beszél. Az biztos, megtöltötte a történetet jó néhány csavarral, ötlettel, kissé meg is zavarta a befogadást – főként azokét, akik először találkoznak a művel – , de megint arra a következtetésre kell jutnunk, hogy lesz min töprengenünk az elkövetkező napokban. A premierközönség reakciója igen vegyes volt, érezhetően – és hallhatóan! –  megosztotta az embereket az előadás, Kovalik eddigi rendezéseihez képest most tán erősebb volt a búzók tábora.

Zeneileg azonban majdnem kifogástalan előadást kaptunk: az est hőse Fischer Ádám volt, ez legjobban a III. Leonora-nyitány után volt lemérhető. Igaz, megakasztotta a cselekményt a nem mindig játszott betétszám, a közönség lelkes tapssal és bravózással jutalmazta a zenekar és vezetője teljesítményét. Ugyancsak kitett magáért az Énekkar, remek volt minden kórusszám, a finálé külön csúcspontja volt az előadásnak. Szegény karigazgató, Szabó Sipos Máté rendre rosszkor kerül közönség elé a tapsrendek során; a rendezésnek szóló első búkat mindig ő „aratja le.” Így volt ez ma is, pedig hatalmas tapsot érdemelt volna.

Evelyn Herlitzius hiánya fájó vesztesége a budapesti operajátszásnak, viszont távolléte kiváló lehetőséget nyújtott egy fiatal tehetségnek, Szabóki Tündének egy nagy megmérettetésre és bemutatkozásra. Drámai szopránja erőteljes, kiegyenlítetten szól a szólam kényes részein is, jó erőbeosztással végig uralta az opera legterjedelmesebb szerepét. Játéka a lenti térbe szorítva is jól érvényesült, piros nagyestélyijét is elegánsan, tartással viselte, mozgása szinkronban volt pandant-jáéval.
Horváth Virgil Fidelio szerepében némán, csupán a test adta kifejezési eszközökkel, plasztikusan jelenítette meg a rendezői koncepció által kitalált figurát, nagyon sokat dolgozott végig, talán nagyobb tapsot is megérdemelt volna. Esete példázza: az Operaház elsősorban a zene terepe, az emberek az énekesi teljesítményekre kíváncsiak. Kovalik koncepciója, az opera színház volta még nem tört utat magának eleddig. Pedig pontosan kidolgozott, szép akciókban kellett részt venniük a művészeknek, példaként egyet említek – mindjárt az elejéről. A négy szinten, egymás alatt az alábbiakat láthattuk: legfelül Krisztust megfeszítési pózban, alatta Marzellina kitárt karokkal, eggyel lejjebb Jacquino szemben vele, értetlenkedve, karját széttárva („Na most mi lesz?), legalul pedig Leonora gondterhelten nekidőlve a falnak, karjaival a szegélybe kapaszkodva… A szereplők viszonyrendszerének szépen kidolgozott bemutatása ez.

A nemzetközi szereplőgárdából leginkább Friedemann Kunder, régi jó vendégünk éneke tetszett legjobban, a figurát alaposabban ki lehetett volna dolgozni, de biztos, erőteljes hangja megbízható oszlopa a produkciónak. 
Thomas Moser némileg csalódást keltett, noha hangja egyértelműen mutatja, hogy a legnagyobbak közt (volt) a helye a zenei életben, most áriája végére kifulladt, szólama olykor többféle hangszínre csúszott szét. Mindenesetre öröm volt látni, hallani, hiszen még 63 évesen is tud olyan dolgokat, amiket mások egy egész pálya során sohasem.
Pizarro szerepében a máskor remek Perencz Béla kissé halványabbnak tűnt: sajnos áriájának nagy részét a hátsó színpadi síkban énekelte, és a zenekari szövet elfedte, így a figura démoni ereje veszett el. 
Bretz Gábor Fernando kis szerepében is méltán aratott sikert, szép, erőteljes basszus tulajdonosa, és hát a mellettem ülő hölgyek is olvadoztak… Tán megváltást reméltek tőle.
Kiemelkedően jó volt Marzellina szerepében Váradi Zita, hangban és játékban egyaránt, Fekete Attila Jacquinóként úgyszintén.
A jelmezeket Benedek Mari tervezte: piros, fehér és zöld kreációkat, akinek ez a stílus tetszik, mondhatja, hogy igényes. Kérdés, hogy még hány produkcióban fogunk hasonlókat látni.

Az előadás ma este zeneileg egyértelmű ovációt, színpadi megvalósítását tekintve minimum a közönség megosztottságát vívta ki. A hazatérők majd otthon megbeszélik, a netes fórumokon élénk viták lesznek, aztán majd meglátjuk. Meglátjuk, meddig lesz repertoáron. Vagy elássák az opera pincéjében. Annak is a legmélyebb bugyrában.

Hasonló bejegyzések