Mefisto fel-le

2010. szeptember 21.

Arrigo Boito operájának bemutatója a Magyar Állami Operaházban, 2010. szeptember 14. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Az előadás plakátja

Az előadás plakátja

„Gounod muzsikát költött a Fausthoz, Boito megzenésítette a Faustot.” Ezt a G. B. Shaw-idézetet olvashatjuk a Mefistofele-előadás szórólapján. „Az egész mű azt példázza, hogy mit tud tenni az opera műfajával egy művelt irodalmár, akinek nincsenek eredeti zenei adottságai, viszont tízszer annyi kultúrával és ízléssel rendelkezik, mint egy átlagos rendkívüli muzsikus” – folytatódik az idézet valamivel lejjebb.

Az előadást látva azt gondolom, G. B. Shaw szavai a befogadásra is igazak lehetnek. Ez a Faust-opera azoknak tetszhet elsősorban, akik az átlagnál sokszorosan több kultúrával rendelkeznek, s mélyebb filozófiai síkon élik át a Boito teremtette Faust-történetet. Ezzel magyarázom hát, hogy bizony nem tudtam maradéktalanul élvezni az opera zenéjét. Valószínűleg még érettebbnek kell lennem darab remekmű voltának felismeréséhez, s bizony az egyes jelenetekben a fájón hiányzó Gounod-muzsika felcsendülését szerettem volna hallani.
Továbbá az operában a szövegnek és a zenének együttesen kell hatnia, s az előadáson a feliratozó és a színpadi történés nem mindig követhető egyszerre, teljességében. Adnom kell hát CD-n egy második esélyt a darabnak librettóval a kezemben… Várakozásom szerint a szöveg filozofikus tartalma megemeli majd a zenei hatást is. Csak hát mégis színpadon, akkor és ott kell hatnia egy műnek. Nem várható el minden nézőtől az utána olvasás. Pedig az alkotók biztosan ezt szeretnék.

Amit primer zenei élményként kaptam a bemutatón, az a következő. Erőteljes, hatalmas kórustételek: a mennyei kar emelkedettsége, a Walpurgis-éj fergeteges ritmikája valóban döbbenetes és lenyűgöző. Az ismert Margit-ária megható, azonban az egyes jelenetek zeneileg sokszor erőtlennek, kidolgozottságukban unalmasnak hatottak. A pazar hangszerelés mégis odafigyelésre készteti az embert. A zene – a befogadó által érzékelt – hiányosságait Kovalik Balázs rendezése, Antal Csaba díszlet- és Benedek Mari jelmeztetvező pazar látványvilága bőven pótolja. A rendező képzeletét ezúttal a vér s a benne kódolt DNS-információk ragadták meg. A DNS-molekula két, egymásba csavarodó spirálja jelképezi a két főhős elválaszthatatlan útját, teremtő-újító egységét. Mefistofele tehát a tagadás szelleme, a rosszra tör, s ezáltal ösztönzi Faustot a jó megteremtésére. Két, egymást kiegészítő, egymástól szabadulni képtelen alak. „Faust az ő Mefisztofelésze nélkül – az aztán a kocsmák és vásárok gyorsan elfelejtett sarlatánja, változatosság után áhítozó kiskirályságok és egyetemek pillanatnyi kedvence maradt volna, egy a sok közül, aki percnyi csodálatot vált ki s zűrzavart okoz, de ez minden… Mefisztofelész önmagában – tucatördög volna az infernális sereg milliós állományában, az istentelen regiment anonymusa, egy a névtelen ördögöcskék közt…” (Günther Mahal)

Jelenet a Prológusból

Jelenet a Prológusból

A színpadi tér fő eleme tehát egy gigantikus DNS-modell, amelynek csavaros lejtőin a mű szereplői róják életútjukat fel s alá. Faust ezen leereszkedve érkezik örök kísér(t)őjének birodalmába, az égi seregek harsonásai innen fújják a szférák zenéjét, a Walpurgis-fertő táncosai itt róják tomboló körtáncukat a Föld „elpusztult darabkáin”, s Margit is itt vonszolja magát reménytelenül, halott újszülöttjét lógatva kezében. Kovalik rendezése ezúttal nem búzatott ki, nem is nagyon adott lehetőséget rá: előkép híján nincs az ún. hagyományos rendezéssel való összevetésnek értelme, ráadásul a rendezés nem is elviselhetetlenül modern. Az angyalok karának nyitójelenete kifejezetten szép, az éjszakai frankfurti utcakép egészen megkapó és poétikus – ugyanakkor ötletes a sejtelmesen világító makett házakkal. A szereplők ekkor más dimenzióba kerülnek, az óriások fenti perspektívájából vizsgálják a város életét, s a kis házikók közt bukdácsolva róják az utat Margit háza felé. Margit otthonában a szerelem mellett a humoré a fő szerep, miközben a négy főhős szerelmével üldözi-kergeti egymást Margit babaháza körül. Az opera második felében eluralkodik a vér: a megbomlott Margit vérben fetrengve űzi el magáról a démont, majd az egyébként szépen kivitelezett antik képben Heléna falatozik egy ifjú véres ágyékából. Ez a rendezésnek egyetlen általam nehezen elfogadható, gyomorforgató mozzanata, bár dramaturgiai magyarázatát érteni vélem: a Margit-epizódban meggyalázott nő vesz elégtételt itt Heléna alakjában a férfiakon.

Boncsér Gergely, Fekete Attila

Boncsér Gergely, Fekete Attila

Kovalik színpadán minden túlcsordul, valamiféle XXI. századi barokk-orgiának vagyunk szemtanúi, a képek zsúfoltak: az utcakép rengeteg makett háza, a Walpurgis-éj játékbarlangja nyerőgépekkel, kaszinóval, kártya- és rulettasztalokkal, asztalon táncoló go-go hölggyel és félmeztelenül riszáló cowboy-imitátor fiúkkal az emberi nem féktelen vagyon- és örömhajhászásának riasztó tablói. Az ókori Hellász megidézett képe is hasonló; az antik motívumok csak minimálisan fedezhetők fel, inkább álomszerűen tornyosuló képet látunk: óriási, szálló buborékokban kapálózó emberekkel, svédasztalként használt szolárium-ravatalon kiterített ifjúval és egyebekkel. A díszletelemeket a színek és a fények orgiája egészíti ki: égősorok, villogók, szoláriumfény, játékautomaták villódzó grafikái, a makett házikók ablakain tompán kiszűrődő pasztellkék fény, mindenféle tiritarka, tán nem is létező színek, valószínűtlen árnyalatok szóródnak szét a díszlet matériáján.  A giccs túláradása már-már szemet gyönyörködtető, hamis káprázat, az emberi jó ízlés és józan ítélőképesség végpontján. Nem véletlen: a díszlet DNS-spirálja voltaképp Bábel tornya is egyben: a Mefistofele által egyen-esőköpenybe öltöztetett tömegek igyekeznek felfelé a kanyargós emelkedőkön az ég felé, s a váz életre kel a hangyaboly-szerű nyüzsgéstől. Az Úr színe előtt megtorpanva azonban a teljes szereplőgárda megválik ördögtől való esőköpenyétől, majd lassan többi ruhadarabjától, s pőrén áll az Úr elé, csak magában, teremtett emberi mivoltában… Megnyugtatásul – vagy épp bosszantásul, kinek hogy tetszik: a függöny összezárul a fehérneműk szintjén. Faust históriája így egyszerre az emberiség pusztulásmítoszává is válik. Vagy a megmentés, az üdvözülés történetévé? A DNS-torony nem dől le, az emberek megválnak köpenyüktől. Apage Satanas… Megváltatott? Vagy elveszve? A döntést a nézőre bízza az előadás. Mefistofele így összegzi a darab végén munkáját: „Győz az Úr, de a kárhozó fütyöl!”

A régen várt előadás mindenesetre megmentve, a premierközönség ovációval fogadta az Operaház új produkcióját, hatalmas tapssal jutalmazta a művészi teljesítményeket.

Fekete Attila, Létay Kiss Gabriella, Bretz Gábor

Fekete Attila, Létay Kiss Gabriella, Bretz Gábor

Kovács János remekül fogta össze a zenekart, ahol kellett, nyers és vad volt, remek ritmikai megoldásokkal élt, de a líraiság is szépen megfogant a karmesteri pálca nyomán. Az énekkar hatalmas munkát végzett, már a nyitóképben elvarázsolta a nézőket. Noha még némi összerázódásra szükség lesz, már most is elismerően kell szólni a nem könnyű és terjedelmében is hatalmas feladat magas szintű megoldásáért.

A szólisták szintén magas művészi színvonalon formálták meg szólamaikat. Bretz Gábor a címszerepben a hozzá fűzött elvárásoknak megfelelően, kiegyenlített és erőteljes, szép hangon énekelt, a hangjában benne van a szerep megszólaltatásához szükséges ördögi mélység, öröm hallgatni szép tónusú basszusát, nem véletlenül közönségkedvenc már egy ideje. Jó kiállású fiatalember, a figura eleganciájához illő színpadi jelenléttel bír, az ördögi vonásokat, démoni erőket egyelőre még hiányoltam szerepformálásából.

Létay Kiss Gabriella szép hangú szoprán énekesnő, Margit és Heléna kettős szerepében aratott megérdemelt sikert. Alakítása nagyon drámai volt a börtönjelenetben, alakja esendő a halott csecsemőjével vonuló majd a vérben fetrengő Margit megformálásakor. Ugyanakkor könyörtelen és nemesi tartású a Heléna-képben. Vokálisan szépen megoldotta a szerepet, bár úgy érzem, hangja egy árnyalattal világosabb a szükségesnél, így a mélyebb részeknél sötétített az intenzívebb hatás érdekében.

Faustot Fekete Attila énekelte-játszotta. Ugyanúgy énekel, mint bármikor, erőteljes hangon, sokszor csak hangerővel operál, és sajnos a gikszer is menetrendszerűen bekövetkezik áriája kitartott magas hangjánál. Mivel nem egyszeri a probléma – lásd még: Vecsernye –, tanulnia kellene az esetekből, és változtatni a művészi megoldásokban.

Pánczél Éva igazán dögös szerepet kapott a szexuálisan kielégítetlen, sóvárgó özvegy, Márta asszony figurájával. Megjelenése szexi, játéka humoros – és nem mellesleg jól is énekel.
Boncsér Gergely kisebb szerepét egy tehetséges fiatal tenor erényeivel formálta meg.

Bretz Gábor

Bretz Gábor

Pár napja kezdődött az operaházi évad, kezdetnek nem is rossz egy ilyen premier. A későbbiekben várhatóan érni fog, még jobban összerázódik a produkció. S ha zeneileg nem is egyenletesen magas színvonalú, ha dramaturgiailag töredékes is, ha jelenetei olykor unalmasak is: örüljünk, hogy a Magyarországon különleges ritkaságként bemutatott opera – lásd írásunkat a mű magyarországi előadás-történetéről – az 1997-es szegedi bemutató után, az ottani előadás újragondolásaként az Operaház repertoárjára került. Mindenképp engedjünk az ördög csábításának. Az Operaház színpadán látható Walpurgis-éji bacchanáliát feltétlenül látni kell. Mindent a szemnek! 

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések