Más szemszögből

Vajda János: Apokrif: Az öt kenyérről
Viktor Ullmann: Atlantisz császára
Operabemutatók a Budapesti Mahler Ünnepen – 2007. szeptember 12. – BÓKA GÁBOR kritikája

Nem tudom, előfordult-e már magyar zeneszerzővel, hogy egy naptári évben két operáját is bemutatták –Vajda Jánossal most ez történt: a Karnyóné májusi operaházi ősbemutatója után ősszel már is itt az újabb opusz, a Mahler Ünnep felkérésére komponált, bizonytalan műfajú – a szerző által opera-novellának nevezett – Apokrif: Az öt kenyérről című alkotás. Nem hinném, hogy messzire vezetne annak taglalása, valóban opera-e az új mű, avagy inkább kantátának kéne nevezni – az előadás egyértelműen operaként interpretálta, tehát nekünk is ekként kell kezelnünk.

Lukáts Andor rendezésében a darab egyetlen szereplője – a pék – egy kávéházi asztalnál foglal helyet, itt mondja–énekli el monológját. Ez egyrészt következik az opera-novella alapjául szolgáló Karel Čapek-elbeszélés stílusából, mely ugyan emelkedett témát tárgyal, formája és hangvétele mégis a század első felének kabarévilágát idézi – olyan, mint egy monologizált Hacsek és Sajó-párbeszéd. Az élet nagy kérdései kerülnek szóba, de az egyszerű kisember, akinek megvan a magához való esze, ám mindent a saját nézőpontjából lát, ezekből vajmi keveset fog fel, és mindent a maga szellemi és erkölcsi fejlettségi szintjén interpretál. A Hacsek és Sajó-jelenetekben ez a komikum forrása, Čapeknél viszont a komikum mellett a rádöbbenésé is: elvégre a pék, az egyszerű, mindennapi ember – mi vagyunk. Mi mindannyian éppoly keveset értünk vagy akarunk érteni az élet fontos kérdéseiből, mint az a pék, aki noha tiszteli Jézust, és a számára is hasznosnak látszó csodatételeket elismeri, a kenyérszaporítás csodájában csupán a pékek elleni gaztettet képes látni. Čapek novellájának zsenialitása ebben a csavarban rejlik: miközben mindannyian felháborodunk a pék korlátoltságán, és elutasítjuk a megváltóval szembeni állásfoglalását, valójában az ő álláspontját érezzük közelebb magunkhoz, mégpedig azért, mert általában könnyű szívvel megyünk szembe az emberiség jövője szempontjából fontos ügyekkel egyéni érdekeinkért.

Az opera-novellának nem csak szövege, de zenéje is a könnyű műfaj felé kacsintgat: Vajda János szokásához híven jórészt tonális, könnyen befogadható, de a megszokottnál még hangsúlyosabban és egyöntetűbben könnyűzenei hangvételű zenét komponált. Ez egyrészt elvileg jól illeszkedik a Čapek-novella kabarégyökereihez, szatirikus alaphangjához – másrészt azonban a zenei ötletek most nem áradnak olyan bőséggel, mint a Karnyóné esetében, és ez bizonyos fokig egyhangúvá teszi az egyébként alig húsz perces darabot. Fontosnak tartom tisztázni, hogy magam nem utasítom el alapjában véve a Vajda által képviselt esztétikát: noha számos kritikus eleve elfogadhatatlannak tartja a szerző által képviselt eklektikát és a nagyközönség számára könnyebben befogadható hangvételt, én, annak elismerése mellett, hogy Vajda feltehetőleg nem tartozik a kortárs zeneszerzők abszolút élvonalába, fontosnak tartom, hogy a legnagyobbak mellett a kismesterek munkáját is helyén értékeljük. Nem lévén képzett zenész, laikusként vállalom, hogy számomra Vajda zenéje pillanatnyilag több élvezetet okoz, mint a legnagyobb kortárs zeneszerzőké, akiknek befogadásához feltehetőleg még nem vagyok elég érett – harminc-negyven év múlva bizonyára majd a magam értékrendjében is igazságot szolgáltatok korunk Mozartjainak korunk Salierijével szemben. Nos, csak ezek leszögezése után, és ismét hangsúlyozva, hogy nem utasítom el Vajda zeneszerzői alapállását, de mégis ki kell mondanom: Az öt kenyérről már említett egyhangúsága miatt enyhe csalódást okozott. A darab eleje, mikor a pék Jézus iránti szimpátiáját ecseteli, még ígéretes – Vajda ide kifejezetten érzelmes zenét komponált, melyben azonban könnyű ráismerni a Karnyóné tragikus jeleneteinek hangvételére, s így az egész Jézus iránti szimpátia máris idézőjelbe kerül. Mintha Vajda megírná azt a zenét, amit Richard Strauss nem mert megírni Keresztelő Szent János ábrázolásakor a Saloméban. A továbbiakban azonban Vajda nem folytatja ezt a csavart, a monológ többi részét szó szerint komponálta meg, s ezáltal veszendőbe ment az az izgalmas tükröződés, több nézőpontúság, ami a Čapek-szöveg sajátja.

A rendezés voltaképpen csak a beállításokra szorítkozik, a helyszín kiválasztásán, néhány vetkőzésen és öltözésen, valamint egy paróka (számomra követhetetlen logikájú) fel- és levételén kívül keveset ad hozzá a darabhoz. Az átöltözésnek nem sok értelmét látom: ha az arcból nem lenne egyértelmű, a csaknem teljes meztelenség elég jól demonstrálja, hogy Fekete Attila fiatal ember – miközben arról kell énekelnie, hogy ő már öreg. Az énekes egyébként becsületesen elénekli a szólamot, ahol lehet, kifejezéssel is megtölti – ugyanakkor a vokális teljesítmény néhol merev, a hang most megint kissé keménynek tűnik, és a szöveg érthetősége sem minden pillanatban tökéletes.

Az előadás legmulatságosabb pillanata az, amikor Fekete Attila a színpadon helyet foglaló Budapesti Fesztiválzenekart vezénylő Fischer Ivánhoz fordulva énekli: „Te ökör! Szégyellhetnéd magad, / egyébről sem tudsz beszélni, / mint hogy ki mindenki tartozik neked.” A helyzetkomikum kétségkívül erős, csak kérdés, hogy jön mindez a darabhoz. És mivel sehogy sem jön hozzá, ahhoz is kevésnek bizonyul, hogy pótolja a műből hiányzó igazi humort.

Viktor Ullmann
Viktor Ullmann

Más szemszögből ábrázolja az egyébként banális mondanivalójú történetet Viktor Ullmann operája is: a háborút és a pusztítást, az emberi életet megnyomorító, s az embereket sorsuktól megfosztó borzalmakat sokan ábrázolták már, ellenük sokan felemelték már szavukat – de mindezt a humánus halál gondolatával összekapcsolni legalábbis szokatlan. Márpedig itt ez történik: noha az európai irodalom toposza a háborút és a halált mint egymást feltételező negatívumokat összekapcsolni, Peter Kien librettójában a megszemélyesített Halál azt mondja: nem ő okozza a szenvedést – ellenkezőleg, ő váltja meg az embereket  a szenvedéstől. A kegyetlen élettel szemben a humánus és megváltó halál gondolata egyrészt megrázó reakció a huszadik század legsötétebb korszakában elpusztított szerzőpárostól az általuk átélt szörnyűségekre, másrészt persze szintén nem előzmény nélküli: ha nem is azonosságot, de távoli párhuzamot vélek felfedezni a romantika halálvágyával, konkrétan a Trisztán és Izolda halálkultuszával. Csak éppen – micsoda különbség! – a Trisztán főhősei számára a halál a szenvedések utáni egymásra találás lehetőségével kecsegtet; Ullmann világában viszont a halál sem boldogságot rejtő alternatíva, csupán az egyetlen humánus választási lehetőség az egyetlen út, amelyen az ember ember (vagyis sorsától nem megfosztott lény) maradhat.

A Trisztán persze nem csak eszmeileg áll az Ullmann-mű hátterében: Wagner zenedrámáját tanulmányozva indult el zeneszerzői útkeresésére a századforduló két nagyja, Richard Strauss és Gustav Mahler; maga Ullmann pedig – Schönberg közvetítésével – „Mahler-unokának” tekinthető. A „nagypapával” az életrajz hasonlóságai (szintén csehországi német anyanyelvű zsidó családban született) mellett stilisztikai rokonság is összeköti: ahogy Mahler, úgy Ullmann is kora zenei stílusainak széles spektrumából válogatva alakította ki saját egyéni hangvételét. Az Atlantisz császárában jól megfér egymással a kabarédal és a művet záró, katartikus korál. A könnyűzenéhez való viszony persze a mester, Schönberg esetében is szorosabb, mint azt a többség gondolná, elég talán csak a Kabarédalokra vagy Johann Strauss keringőinek kamaraegyüttesre történt áthangszerelésére gondolni. De hivatkozhatunk még egy névre: feltűnő a hasonlóság Ullmann könnyűzenei hangvétele és Kurt Weill stílusa között. És ettől egyáltalán nem függetlenül: a mű szerkezete nagyon is Brecht drámáit idézi – zártszámos, próza és zene váltakozására épülő, narrátor által kommentált, betétdalokkal (songokkal) tagolt példázatot látunk, melyben a szereplők pszichológiai meghatározottságáról gyakorlatilag egyáltalán nem beszélhetünk – annál inkább szimbólumszerűségükről. (Talán elég itt Overall császár minden motiváció híján való hirtelen megjavulására célozni.)

Ha az ember a darab keletkezési körülményeiről olvas (és a tájékoztató anyagokban szereplő műismertetések jórészt erre helyezték a hangsúlyt), attól tart, hogy a szerzők sorsa iránti szánalom és az utólagos igazságtétel miatti meghatottság lesz az előadást meghatározó két tényező. Szerencsére maga a mű olyan kikezdhetetlenül nemes anyagból készült, hogy ellenáll minden hamis pátosznak, és mintegy az elidegenítő technika ellenére válik katartikussá. Ez nagyrészt a szerzők érdeme, de a rendezésé is: Lukáts Andor nagyszerű érzékkel nem módosít az elidegenítő effektusokon, nem pszichologizál, a művet egy az egyben állítja színpadra, s így az saját erejével hat ránk. Lehet vitatkozni a „Werktreue” színpadra állításának korszerűségén, azonban úgy gondolom, magyarországi ősbemutatóról lévén szó nem tehetünk szemrehányást, ha ezúttal elmaradt a kritikai olvasat. A színpadkép is a teatralitást hangsúlyozza: a szereplők a háttérben egy asztalnál ülnek, s mikor jelenetük következik, előre jönnek egy kör alakú emelvényre – a szemünk láttára lépnek be a játéktérbe, és válnak szimbolikus alakokká.

Az Atlantisz császára díszletterve 1944-ből
Az Atlantisz császára díszletterve 1944-ből

Lukáts Andor rendezésének másik nagy érdeme a kiváló színészi teljesítmények megalapozása. Persze aki látta Cseh Antalt, Megyesi Zoltánt, de főképp Mester Viktóriát a Mozart-maraton elő-adásain, hajlamos azt gondolni: hozott anyagból dolgozva is képes valaki nagyon jó lenni. Ez olykor így van, másrészt azonban a játék itt minden ízében koherens és kidolgozott, az egyes karakterek viszonyrendszereiben nincsenek lyukak – ami túlmutat egy énekes színész tehetségén és rátermettségén. Ráadásul itt van Molnár Levente esete, aki eddigi jó színvonalú és nagy tehetségről árulkodó, de kiforratlan alakításaihoz képest most minden tekintetben megoldotta Overall császár szerepét. Nyomát sem látom az üres gesztusoknak, nincs egy felesleges kézmozdulata, alakítása mentes minden túljátszástól (noha a szerep erre vonatkozóan rejt magában veszélyeket), és ami tán a legfigyelemreméltóbb: ezúttal (és talán először) nem magát játssza, hanem megjelenít egy szimbólumszerűségében is összetett (mert kiismerhetetlen) jellemet. Vokális produkcióját sem hallottam még soha olyan árnyaltnak, mint ezen az estén, és a prózai szöveget is érthetően mondta el – úgy vélem, ekkora fejlődést látva méltánytalanság lenne fogást keresni a produkción.

Cseh Antal ideális választás a Halál szerepére: kiválóan kamatoztathatja benne két ellentétes adottságát, nevezetesen fiatal kora ellenére is meglévő kétségtelen jovialitását, másrészt robusztus alkatából fakadó félelmetességét. Alakításában nagy szerepet játszik az irónia, a fanyar humor, de ugyanakkor árad belőle a már sokat emlegetett humánum is – ami persze nem ellentmondás, elvégre létezik-e emberibb tulajdonság a humornál és az önreflexió képességénél? Vokális teljesítményén akadnak kisebb szeplők, de ezek jóval csekélyebbek annál, hogy elégedetlenségnek adhassunk hangot miatta.

Mester Viktória a dobos szerepében újfent meggyőzött atmoszférateremtő képességéről és az összetett figurák megjelenítése iránti affinitásáról.
Bubikopf szerepében Kiss Noémi, akit eddig csupán oratóriumok szólistájaként hallottam, most eminens énektudása mellett színészi képességeiről is meggyőzött.
Harlekin és a katona szerepét Megyesi Zoltán énekelte és játszotta, a kettős szerepben továbbra is eldöntetlenül hagyva azt a kérdés, hogy pályafutása végül a lírai vagy a karakterszerepek irányába fog-e kiteljesedni – ugyanis mindkét szerepkörben kiváló.
A hangszóró és a narrátor szerepéhez ezúttal kifejezetten jól illett Gábor Géza testes basszusának kissé nyers hangszíne.

A Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván teljesítményéről pedig nem tudok többet mondani annál, mint hogy eddigi operalátogatásaim legihletettebb és -élményszerűbb karmesteri–zenekari produkcióinak egyikét köszönhetem nekik, melyet most már végérvényesen elhelyeztem saját pantheonomban az eddigi két csúcs (Kovács János Jenůfája és Fischer Ádám Parsifalja) mellé harmadiknak.