Manon TESCAUT

2008. november 27.

Puccini: Manon Lescaut – Magyar Állami Operaház, 2008. november 25. – FÜLÖP KÁROLY kritikája

Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla (fotó: Éder Vera)

Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla (fotó: Éder Vera)

Gazdaságos. Más indok ugyan mi lehet arra, hogy egy korábban már megbukott rendezést felmelegít az Operaház, és felújításként tálalja vacsorára a nagyérdeműnek? Akinek a gyomra nem veszi be – most sem. Felújításként, ami a műsorfüzetben bemutatóként kelleti magát, noha csupán új beállásnak nevezhetnénk, ha a főszereplők még nem énekelték volna ebben a produktumban szerepeiket. Megtették – ebben a konstellációban is, de ez az egyetlen, ami értéket hoz az amúgy unalomba fúló előadásba.

Valló Péter saját, 2001-es rendezését porolta le. Hogy mi benne az új, sajnos nem tudom megállapítani, mert az eredetiről sem maradtak különösebb emlékeim. Illetve ami igen, az most újra, változatlan formában dúlta fel memóriámat. A világ vezető operaházai közül csak a MÁO engedheti meg magának, hogy pihentetett félsikereket vagy azok rendezőit újra és újra megbízza, s ezzel megkockáztassa az újbóli bukás lehetőségét. Az Operában lassan hagyománya alakul ki ennek. Emlékezetes például aParasztbecsület elhíresült fekete-rendezése, majd az azt követő papírmasé-realista kompozíció a színen átrepülő plüssmadárral. Az álarcosbál csiricsáré színpadiassága az új beállókkal sem lett életképesebb, mint első színrevitelekor. Mára szerencsére eltűnt „Színház az egész világ” feliratú jelmezes ládáival együtt. Nem tanult a Ház az esetből, most itt a Manon

Gazdaságos. Díszletre, jelmezre nem kellett költeni, feltámadásukat várták valami raktár mélyén. Valló koncepciója szerint Puccini korába, a XIX. század végére kell tenni a cselekményt, mert a Fény Évszázadának, a XVIII.-nak világa oly messze áll a mai ifjúságtól, hogy képtelen befogadni a darabot. Az ifjúság azon részétől, akit Valló szeretne behozni a színházba, sajnos a romantika is épp olyan távol van, mint a reneszánsz, a középkor vagy a barokk. Ezek egymásutánját sem tudnák talán rekonstruálni egy iskolai dolgozatban. A másik része, aki fogékony a művészetek iránt, az operába is eljár, és nyilván ismeri a korokat megkülönböztető stílusjegyeket, érdeklődik a különböző korszakokban fogant művek iránt. Ez utóbbiak megértik Manon és Des Grieux szomorú szerelmi történetét eredeti formájában is. Nem vagyok az erőszakolt aktualizálás híve, de ha már arrébb toljuk a cselekmény idejét, akkor toljuk egészen máig. Azzal talán közelebb hozzuk a mai élethez, problémákhoz, a mai fiatalokhoz, de száz év tolócska mit sem számít!

Lukács Gyöngyi (fotó: Éder Vera)

Lukács Gyöngyi (fotó: Éder Vera)

A XIX. század végére helyezés a zene ellen is dolgozik, legfeltűnőbb manifesztációja a „lever” szertartása: mi értelme a rizsporos avíttságú pásztordalocskának a század alkonyán? Az egész szertartás rokokó bájának, a zenében is megjelenő archaizáló motívumoknak agyoncsapása ez, Manon gúnyolódó-lázadó, tettetett engedelmességének fricskája is anakronizmusként hat. Az előadás műsorfüzete is a rendező ellen dolgozik voltaképp, hiszen egy Veszedelmes kor veszedelmes viszonyai címen tárgyalja részletesen Prévost abbé eredeti művét, az 1700-as éveket, amikor a királyi adóbérlő a kor jellegzetes, rettegett figurája volt.
Valló esetleg visszarendezhette volna eredeti korába a darabot, s ennek atmoszféráját teremthette volna meg, akkor valóban felújításról, átgondolásról beszélhetnénk, s tán a siker is nagyobb lett volna. A díszlet minimális átalakítással megidézhetné a XVIII. századot is: a villanyvilágítás kivonása, a hajó cseréje stb. Lehet, hogy megérte volna.

Gazdaságos – mint említettem. Maradt tehát régiben a rendezés, a díszlet és a jelmezek. Ami változott: a háttérvilágítás. A 2001-es premier Manonja, Tokody Ilona Puccini Négy évszakjának nevezte a darabot, az akkori világítás felvonásonként jelképezte az évszakokat is. A tavasz, a szerelem kibontakozása volt az első, üde zöld háttérfénnyel. Most narancsosan izzott a háttér, ami az eredeti koncepcióban a második felvonásé, a nyáré volt. Most mély rózsaszínt kaptunk helyette. Az ősz most is szürkéskék volt a harmadikban, a tél pedig fekete, Manon életútjának végét jelképezte. Az első és az utolsó két felvonás díszlete elfogadható, realista illusztrációja az opera cselekményének. Mondhatni látványos is, a hagyományos rendezések kedvelőinek megelégedésére. Nem árt megemlíteni azonban, hogy Fülöp Zoltán egyszerűbb, de kifejezőbb díszlete mennyivel poétikusabb volt: közepén egy úttal – a szerelmesek közösen vállalt útja -, mely minden felvonásban uralta a terepet, s a díszletelemek fokozatosan tűntek el körüle, míg a végére csak egy kiszáradt kóró maradt a színpad jobb oldalán. A mostani előadás sivatagját hosszasan kell berendezni, ponyvával letakarni, köveket beállítani stb. Persze jót tett, hogy a korábban használt apró köveket mára kivonták a forgalomból, így nem lett túlzsúfolt ez a kép sem. Azonban sajnos így sem kerülhető el a színpadi zaj az Intermezzo alatt, amit az átépítés miatt ide száműztek Manonnal, Amerikába, hogy az utolsó két felvonást egyben játszhassák. A zeneértő közönség persze felháborodott, sokan meg észre sem veszik, hogy sérül a zenei szövet, de legalább a Manon Lescaut-ból van, nem – mondjuk – az Edgarból, csak hogy az André Chénier-párhuzamot említsem.

A második felvonás színpadképére külön ki kell térni. Titkon azt reméltem, valamit kezdenek ezzel is. Vagylegalább ezzel. Csalódnom kellett. A szabadtéri alkóv – itt inkább budoár – megmaradt. Teljesen érthetetlen. „Hol a színpad: Kint-é vagy bent?” – tettem fel a kérdést. Hátul lépcsőzetes emelvény, kovácsoltvas barokk kerítés, elöl, a színpad bal oldalán kerti pavilonból kiképzett budoár vörösbársony függönyökkel. Namármost mi történik? Manon a budoár mögé vonul (persze jól látjuk, a színről kirohan hátul) öltözni, pucér fenekét bárki megcsodálhatná, aki a kerítés vagy a bukszusok tövében sétálna, de szerencsére nem jár arra senki. Lescaut bátyó meg közben mesél Des Grieux-ről a leánynak. Majd – miután Lescaut befejezte mondandóját – Manon előtipeg talpig aranyban, hogy elénekelhesse az ékszeráriát. Béna. Mint ahogy az is béna, ahogyan teleaggatja a szobrot, a virágcserepet meg az ég tudja, mit gyöngysorokkal, csak azért, hogy a felvonás végi rohangálásban legyen mit összeszednie. Nos, az ilyen akciókkal lehet a gondolkodó fiatalokat elijeszteni az operától. Még akkor is, ha már nagyon közel hoztuk őket a XIX. századdal.

A II. felvonás fináléja (fotó: Éder Vera)

A II. felvonás fináléja (fotó: Éder Vera)

Mint említettem, a két főszereplő sem új már a produkcióban: Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla is énekelték már szerepeiket, most ismét együtt vitték sikerre Puccini remekét. Lukács Gyöngyinek nem Manon a legjobb szerepe, de látható igyekezettel, nagy művészi felkészültséggel saját egyéniségére szabja Manon figuráját, s így válik jelentőssé, felvonásonként egyre jobbá és érettebbé alakítása. Hangilag meggyőző, impozáns – ezt megszoktuk már –, az ékszeráriát és a negyedik felvonásbeli áriáját perfektül oldja meg, s a túl hangos zenekar sem tudja őt legyőzni. Önmagára igazából a második felvonásban talál, ihletetté pedig elsősorban a nagy szerelmi kettőstől válik produkciója. Az első felvonásban – úgy vélem –, magára hagyta kicsit a rendező: ott kétféle Manont tudok elképzelni, egy kislányosan naivat vagy egy olyat, aki háborog magában, hogy „a fene egye meg, engem kolostorba visznek!”. Lukács Gyöngyit ez utóbbiként tudom jobban elképzelni, és ezt hitelesen el is tudná játszani jó rendezői instrukciókkal.
Kiss B. Atilla Des Grieux szerepében méltó partnere Lukácsnak, sokszor dolgoztak már együtt, így az összhang természetes. Ez a szerep jól áll Kiss B.-nek, Kalafja mellett a legjobb mostanság (az általam látottak közül). Éneklése nem makulátlan, főként a Pazzo son kezdetű könyörgésében éreztem bizonytalanságot, töredezettséget, de szenvedélyesen énekel, s ahogy a második felvonás fináléjában felkiált keservesen: „O, mia Manon!”, abba beleborzong az ember. Ezek az operajátszás nagy, katartikus pillanatai.
S ahogy Puccini zenéje is, a két főszereplő is úgy ér alakításának csúcspontjára, a negyedik felvonásban. Húsz perc érzelmi vihar, szenvedés, gyötrődés – együtt a hősökkel – és katarzis. Amikor Des Grieux ráteríti kabátját a halott Manonra, s melléfekszik, nehéz visszafojtani a könnyeket. Ahogy láttam, Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla sem tudta. Az első tapsnál még nagyon megilletődve jöttek ki a függöny elé.
Gazdaságos? Ez a része nem volt az az előadásnak. Érzelmileg: gazdaGságos, köszönhetően a két főszereplőnek.

Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla (fotó: Éder Vera)

Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla (fotó: Éder Vera)

A további szerepekben Káldi Kiss Andrást láthattuk Lescaut-ként, aki távolságtartó játékával, kimérten adagolt hanggal, szokásos formájában énekelt, igyekezett megfelelni a szerep követelményeinek.
Tóth János szereposztási tévedés. Így. Lehetne másképp is, de akkor el kellene dönteni, hogy egy trottyos öreget alakít-e, aki egy kis tánctól kifullad, és Violettákat megszégyenítő köhögő rohamot kap. Vagy – mint megjelenése is indokolja – délceg arisztokratát, aki valóban félelmetes, de akkor semmi öreges manír! Tóth János korábbi munkái alapján tudjuk, hogy képes a színészi játékra. A rendezőknek élnie kellene vele. Hangja megfelelő lenne, ha egy jól eltalált karakterrel párosulna.
A kisebb szereplők közül még sikeres volt karakterében és hangjában Mukk József Edmundja, Gerdesits Ferenc Lámpagyújtogatója – aki egy kattintással három lámpát is eloltott –, és Gurbán János Egy tisztként a névsorolvasást jelentős jelenetté formálta.

A kar és a statisztéria mozgatása megintcsak a gyengébb oldalt erősíti: az első felvonás andalgó-integető leánykái távol vannak a realizmustól igencsak, az erkélyen seprűvel táncoló szobalányok kedvesek, de elsikkadnak a zsánerképben. A harmadik felvonásban a sorban megjelenő lányok felvonulnak a hajóra – eddig semmi gond. De az már hihetetlen mégiscsak, hogy Manont hagyják csacsogni lovagjával, míg egy másik lányt, aki csak kicsit tér ki az útból, durván földre taszítanak. Persze a szerelmeseknek együtt kell énekelniük, de a régi rendezés – nem a 2001-es! – ezt is megoldotta ám.

Az előadást Győriványi Ráth György vezényelte elfogadható szinten, bár hangos volt végig a zenekar, megnehezítve ezzel a szólisták dolgát. Bizonyos részletek finomságára is érdemes lenne jobban figyelni. Az énekkar igyekezett lépést tartani, jól is teljesítettek, különösen a harmadik felvonásban sikerült érzelmi húrokat megpendíteniük.

Gazdaságos. Az előadás műsorfüzete is csalódás a nem éppen akciós árhoz mérten. A tanulmányok persze színvonalasak, de a Fidelio és a Bajadér hasonló típusú, új műsorfüzetéből (kreatív koncepció: Kovalik Balázs) már megszoktuk a szép előadásképeket, illetve a szereplők jelmezes fotóit, itt most meg kellett elégednünk néhány korábbi jelmeztervvel és korabeli festménnyel, metszettel és Puccini otthonának fotóival. Nem tudom, mennyivel került volna többe néhány fotó a mostani előadásból emlékbe. De így biztosan gazdaságos.

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések