Manon – misztikus ködben

Puccini: Manon Lescaut – a Debreceni Csokonai Színház vendégjátéka a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, 2008. augusztus 8. – ÁDÁM TÜNDE kritikája

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja

Gyakran emlegetik Puccini harcát librettistáival, főként a Manon Lescaut kapcsán, amelyhez hetet is elfogyasztott – önmagát is beleértve. Elég azonban beleolvasni az eredeti Prévost-regénybe, hogy lássuk: nem volt egyszerű feladat ebből operához alkalmas történetet faragni, és mindenképp megérte a küzdelem a Maestro részéről. E helyütt nem is bonyolódnék bele az eredeti cselekmény ismertetésébe, legyen elég annyi, hogy a szökés-sorozat redukálása, és a sok Géronte egy személlyé alakítása rengeteget használt a cselekmény követhetőségének. Továbbá egy-egy áriában Puccini megengedi a szereplőknek, hogy összefoglalják, amit nem látunk a színpadon: például Des Grieux kártyás csalásai, amivel pénzt próbál szerezni, vagy Manon összefoglalója az utolsó áriában, ahol visszatekint az életére (eredetileg ugyanis nem csak egy Géronte volt a számláján).

Manon talán Puccini legproblematikusabb nőalakja, mert egyszerre kislány és ugyanakkor kacér nő, őszinte érzésekkel, ám az ebből fakadó könnyelműséggel is. Nagyon tapasztalatlan, ám bőségesen gyűjt tapasztalatokat a szemünk láttára, és valahol a harmadik és negyedik felvonás között felnő, de tapasztalataival élni, avagy mindent jóvátenni már nincs lehetősége.

Szergej Maszlobojscsikov rendezése a tapasztalatlanság, gyermeki naivitás és könnyelműség oldaláról közelíti a címszereplőt, olyan gyermeket lát benne, aki mentes az erkölcsi gátaktól, mert még nem alakult ki benne a jó és rossz közti különbségtétel képessége. Ilyenformán vágyainak él: fontos számára a szerelem is, de a gazdagság és csillogás is vonzza, így egy-egy ponton ezeket felcseréli, hol egyikre, hol másikra, hogy aztán szembesüljön vele: következmények nélkül ezt nem lehet megtenni. Érzékelhető a rendezői szándék: rokonszenvessé kívánja tenni a címszereplőt azáltal, hogy gyermeki énjére való tekintettel felmentést ad neki, ám erre nincs szüksége. Manon nyilvánvalóan nem Mimì, aki valóban szerény és jólelkű, de nem is Tosca, aki felnőtt, érett asszonyként képes bármire, hogy megvédje, akit szeret, no és végképp nem Cso-cso-szán, aki még Manonnál is fiatalabb, de szilárdabban hisz, és hűségesebb, mint bárki. Viszont Manon mindegyiküknél valóságosabb, életszerűbb figura: olyan lány, aki hibázik, miközben a boldogságot keresi – és viseli ennek következményeit egészen a tragikus végkifejletig. Ilyen módon elég, ha a negyedik felvonásban éri a nézőt a katarzis: a haldokló és bűnbánó Manonnak úgyis mindent megbocsátunk.

Manon és Lescaut a II. felvonásban
Manon (Annalisa Carbonara) és Lescaut (Haja Zsolt) a II. felvonásban

A debreceni produkcióban nem csupán a címszereplő gyermeki: ugyanígy Des Grieux is nagyon fiatal az elején, csakhogy ő más jellem, így más utakat jár be, előbb is találja meg a felnőtt énjét, a másikért, szerelméért felelősséget vállalni tudó és akaró férfit. Az első szöktetés csak hirtelen ötlet, fellángolás, nem végiggondolt egyikük részéről sem, azonban a harmadik felvonásban már komoly terv.
Ugyanígy nem igazán felnőtt még Lescaut sem, bár jóval dörzsöltebb, mint a másik kettő együttvéve, de ő is inkább könnyelmű és felelőtlen, mintsem komoly felnőtt.

Aki nem tudja másképp elképzelni a negyedik felvonást, csak az egymás karjában búcsúzó szerelmesekkel, az ne olvasson tovább. Ugyanis Maszlobojscsikov rendezésében ilyen nincs, viszont a megoldás szép és poétikus. Ezzel kezdem, mert a darab legjobban megrendezett része, abszolút csúcspontja. Az első felvonás inkább döcögős, a második felemás, de van jól sikerült része, a harmadik az intermezzót leszámítva nem az igazi, de a negyedik összességében is ül.
Előrebocsátom, sem a díszlet, sem a jelmezek nem utalnak semmilyen konkrétan meghatározható korszakra – ez volt a rendező szándéka, aki egyben a díszlettervezője is a produkciónak. A díszlet néhány lépcső, egy nagy, kerek tükör, egy palló – és hát díszletelemnek kell tekintenünk a szinte állandóan jelen lévő füstöt, amit a címben misztikus ködnek tituláltam, leginkább azért, mert három felvonáson keresztül nemigen sejtjük, hogy mi végre dől a fehér füst a színpadról. Esetlegesnek és koncepciótlannak tűnik, egészen a negyedik felvonásig, mert a darabot egészében szemlélve már világos a történettől és valóságtól való elemelés szándéka. A fináléban csak két embert látunk (a nevük is mindegy), akik búcsúznak, miután megtalálták önmagukat és a földi boldogságot – azért, hogy rögtön el is veszítsék.

Búcsú: IV. felvonás
Búcsú: IV. felvonás – Annalisa Carbonara és Tae Sung Jung

Hogy a néző semmiképp ne gondolja, hogy New Orleans határában jár a 18. században, egy kietlen pusztaságban, a színpad nem is lesz üres: éppen hogy az összes díszletelemet összetolják, középre a hatalmas tükröt, díszítőelemként egy zsák szemét is érkezik (a szemünk láttára, ami az egyik szépsége a szabadtéri előadásnak, ugyanis függöny híján az átrendezés is előttünk zajlik).
Jön Des Grieux áriája („Manon, senti, amor mio…”): Manont szólongatja, de háttal áll neki, a nő pedig a lépcső tetején egyedül, mozdulatlanul. Már egy másik világban… Kis időre még visszatér: elküldi Des Grieux-t segítségért, aki távozik ugyan, de mire Manon belekezd, hogy „Sola, perduta…”, addigra már hangsúlyosan jelen van ismét, ott ül a színpad szélén. Majd Manon elmegy örökre, ám előbb kicsit azzá válik megint, aki volt, akit a lovag először megpillantott Amiens-ben. A tükör függőlegesből vízszintesbe fordul, Manon az emelvény széléről a lábát lóbálja fölötte, még a cipőjét is leveszi, visszamosolyog kedvesére – és eltűnik a mélyben, a sötétségben. Tutto dunque è finito. 

A tükörrel korábban is játszik a rendező: a harmadik felvonás kezdetén, a zenekari bevezető (az operába emelt Krizantémok) alatt egy kislány érkezik, a tükörben figyeli magát, egy plüssállattal játszik, a földön hempereg. Néha eldobja, majd visszatér hozzá, éppen úgy, ahogy Manon tette Des Grieux-vel. Újabb kislány érkezik, az előző tükörképe: a tükörből (mögüle) lép ki, most már ketten folytatják a mozdulatsorokat, míg a tükör-lány visszalép, a másik pedig ott marad és szembenéz önmagával, a sorsával. Nagyon erős megoldás ez a börtönbe zárt Manon lelki folyamatainak ábrázolására, és egyúttal világossá teszi: egy teljesen más Manont látunk ebben a felvonásban, mint az előző kettőben. A kislány elment, felnőtt, és valaki más, egy új Manon száll fel a hajóra. Akkor még azzal a hittel, hogy kettesben akár odaát is boldogok lehetnek, és most már akarja is, ezúttal komolyan gondolja ezt a kapcsolatot.

A táncjelenet a II. felvonásban
A táncjelenet a II. felvonásban

No és a régi Manon esete a tükörrel: az eszköz használata nem erőltetett, mert a lány életét végigkíséri a tükör, a szépség és csillogás korábban mindennél fontosabb volt számára, ezt látjuk a második felvonásban, ahol majdnem hagyományos a beállítás: Manon a tükör előtt ül és szépítkezik. Aztán megint egy ötlet: a madrigált egy Manon-jelmezes zenész és négy Géronte-jelmezes muzsikus adja elő, miközben Manon már láthatóan unatkozik a fényűzés közepette is. Következik a táncóra, ahol a táncmester horgászbot végére fűzi tanítványát, aki így repked, táncol Géronte örömére. Nos, igen, az öregúrnak ő egy szép baba, játékszer, akit mutogatni lehet a vendégeknek.

III. felvonás
III. felvonás

Legkevésbé megoldottnak vagy leginkább elvontnak a hajós-névsorolvasós jelenetet éreztem. Itt katonák-tengerészek fényképezkednek Manonnal, illetve a többi színen nem lévő, de Manon által megjelenített nővel – legalábbis a csapóból erre lehet következtetni (más eszköz nincs). Azonban a darab kornélküliségének koncepciója sérül ezzel, mert a fotózás már feltételez egy bizonyos korszakot, illetve kizár másokat. A másik gond, hogy itt hirtelen Manon személyes tragédiájából társadalomkritikát fogalmaz a rendező: értjük, hogy minden száműzött nő maga Manon – vagy ő is lehetne –, és mindezért nem ezek a nők a hibásak, hanem a társadalom. Ám sem a korábbi felvonásokban, sem a következőben nincs nyoma efféle kitekintésnek, így ez a jelenet egyszerűen kilóg a darabból. Pedig helyén is lehetne, csak akkor az egész koncepciót erre kellene felfűzni, bár akkor nem Manon Lescaut lenne a főszereplő, hanem valaki, akit így hívnak, és egy a sok hozzá hasonló közül.

A IV. felvonás kezdete
A IV. felvonás kezdete

(Zárójelben jegyzem meg, hogy Manon részben Des Grieux mellett és általa válik végül azzá, ami – így mégsem lehet egy a többi közül, hiszen azok mellett nem áll ott egy ilyen társ. Ezért azt is gondolom, hogy kettejükről és a köztük lévő kapcsolatról inkább szól a darab, mint a korabeli társadalomról, így rájuk érdemes fókuszálni.)
Ezzel együtt is továbbgondolásra érdemes a produkció, a misztikus köd alatt is megfejthető az elemző szándékú rendezés – jóllehet, mindez füst nélkül is sikerülhetett volna.

Szabadtéri produkció zeneileg általában nehezen értékelhető, még a most megfelelően működő hangosítás ellenére is. De mindenképp kiemelném első sorban Haja Zsolt Lescaut-ját: szép hangon, stílusosan énekelt és kidolgozott őrmestert kapunk tőle. A címszerepben Annalisa Carbonara is végig meggyőző, az utolsó felvonásban pedig egyenesen katartikus.

Végezetül annyit: üdvözlendő a Csokonai Színház törekvése, hogy a produkcióikat megmutassák más városokban is, így rendszeresen utaztatják. A Manon már másodszor járt Budapesten (először a Tavaszi Fesztiválon) – valójában minden operajátszó színház esetében ideális lenne, sőt egy országos együttműködés keretében színesebb repertoár jutna a nézőknek, miközben az adott színháznak nem saját erejéből kellene kiállítani minden produkciót. Álmodozás helyett ajánlhatnám a Manont, de a következő évad debreceni műsortervében már nem szerepel, ott most új Puccini-darab, a Turandot kerül színre.
Kíváncsian várjuk – Pesten is.

(Fotók: Debreceni Csokonai Színház, Máthé András)