Májusünnep márciusban

2011. április 6.

Gaetano Donizetti: Don Pasquale – Budapesti Tavaszi Fesztivál, Magyar Állami Operaház, 2011. március 26. – BÓKA GÁBOR kritikája

Juan Pons

Juan Pons

A régi értelemben vett vendégszereplések hagyományának feltámasztására jött létre két évvel ezelőtt az operaházi Májusünnep. Míg az új módi szerint nemzetközi rangú énekesek egy-egy új produkció fényének emelésére szoktak kevésbé frekventált operaházakba látogatni (mifelénk is láttunk ilyen vendégjárást az Élektra vagy a Fidelio premierjein), addig pár évtizeddel ezelőtt még az volt a divat, hogy a nagyjából mindenhol egyforma, ily módon kiszámítható rendezésekbe saját alakításaikat hozták magukkal a turnézó világsztárok. Ám lett légyen bármily korszerűtlen is ma már az utóbbi lehetőség, tény, hogy a rendezők uralta kortárs operajátszásban (ennek pozitív vagy negatív voltát most ne firtassuk) egy-egy pillanatra képes reflektorfénybe állítani az operaművészet más, legalább ily fontos aspektusait: a vokális kifejezést és a színpadi egyéniség nagyságát. Hasonló kaptafára készült a Tavaszi Fesztivál két Don Pasquale-előadása is, afféle előrehozott Májusünnepként: mindenki által unásig ismert színpadi kerethez csatlakozott a címszerepet éneklő Juan Pons, aki mellé a színház legjobb erőit igyekezett csatasorba állítani.

Az „unásig ismert színpadi keret” kifejezéssel nem csak a produkció hat évtizedes múltját óhajtottam érzékeltetni – bizony az sem tagadható, hogy a hajdan Nádasdy Kálmán nevével fémjelzett, ám ma ifj. Palcsó Sándor felturbózott változatában látható előadás nem mentes bizonyos fokú nemes unalomtól. Távol álljon tőlem, hogy eleve elutasítsam a konzervatív operajátszás létjogosultságát, s pláne nem vonnám kétségbe Nádasdy rendezői nagyságát – azt azonban nem lehet tagadni, hogy ebben a kifejezetten a szereplők közti interakciókra épülő operában és előadásban bizony vajmi kevés maradt, maradhatott fenn az egykori főrendező instrukcióiból, s ami fennmaradt, feltehetőleg az sem a lényeget érinti, csupán külsődleges utasítás: locsold meg a virágot, vedd fel a kabátod… Erre érkeznek aztán a mostani színre alkalmazó játékötletei, melyek mindenféle logikus karakterábrázolást és (ami legalább ilyen súlyos) ízlést nélkülöznek. Avagy elképzelhetőnek tartjuk Nádasdy színpadán, hogy az öregúr két mini súlyzóval akarja bemutatni, milyen jól is van ő konzerválva (tipikus hollywoodi geg), nem is beszélve a zárójelenet egyenesen obszcén és trágár utalásáról a Norinának nyújtott banánnal?

Fodor Géza már 1984-ben, Melis György a címszerepbe történt beállásakor szóvá tette, hogy ez a produkció minden erénye ellenére is elkopott: „Szívesen mondanám, hogy Melis alakítása egymaga felér egy radikális felújítással, de a teljes valóság inkább az, hogy felcsillantotta, milyen is lehetne egy egész, nem tisztes, hanem igazán érdekes Don Pasquale-produkció”. A helyzet huszonhét év alatt nem lett jobb, s hozzátehetjük azt is: bármily magas nívót is képviselnek Fülöp Zoltán remekbe szabott díszletei és Márk Tivadar szemet gyönyörködtető jelmezei, mégsem sugározzák azt a darabbal egyívású zsenialitást, mint Oláh Gusztáv Bohémélet-szcenikája, amit tűzön-vízen át érdemes megőrizni. Ám az igazságosság kedvéért tegyük hozzá: irreális lenne éppen a Magyar Állami Operaháztól elvárni, hogy rendezőileg megfejtsen egy olyan darabot, amit a világ vezető operaházai sem vesznek komolyan (gondoljunk csak a legutóbbi zürichi vagy Met-beli színre állításokra) – pedig e máshol ritkán játszott vígopera – triviális, de a jelek szerint mégis ki kell mondani – valódi emberi drámát rejt magában.

Miklósa Erika

Miklósa Erika

Hogy ebből mennyit érzünk meg ilyen körülmények között, az már a szereplők beleélő készségén múlik. A féktelen bohóckodásra kihegyezett előadásokon (s mondanunk sem kell, a mostani alkalom is ebbe az irányba mozdult el) az elkomorulás rendszerint egyetlen pillanathoz, a pofon elcsattanásához kötődik. Juan Pons alakításának is ez a momentum a kulcsa: mintegy visszamenőleg is megmagyarázza, miért nem tudunk önfeledten mulatni az eminensen végrehajtott bohóckodásokon, melyek máskor (meglehet, nem a legtisztább forrásból eredő) kacajt fakasztanak. A nők hajdani bálványa, Luna gróf, Scarpia és más fenséges szörnyetegek rokona, aki az élet különös fintorából túlélhette társait, kapja itt meg végső pofonját az élettől: az ő sorsa nem a nagyszerű és látványos bukás, hanem az, hogy bácsikaként váljon nevetségessé. Hogy melyik az elkeserítőbb sors? Pons, a hajdani hősbariton felvillantja a választási lehetőséget – más kérdés, hogy jelen keretek között sajátos megközelítése nem tud kiteljesedni, s hogy a közönség csak lassan oldódik, s fokozatosan eszmél rá, hogy ezt a Pasqualét nem bűbájos és szeretnivaló komédiásként kell nézni és hallgatni, hanem kiöregedett, ám a hang szépségéből és énektechnikai tudásából igen keveset vesztett nagyvadként. Ha a hadaró duett is ment volna egy levegővel (miként a fiatal partnernek), egy szavunk sem lehetne.

A Pons öregurával szembeni együttérzésünket erősíti, hogy Miklósa Erika Norina szerepének főképp ellenszenves vonásait domborítja ki. Kétségtelen, hogy a szerep csábít a túljátszásra, ám Miklósa a fiatal özvegynek csak kacérságát és hárpia voltát tudja megmutatni, a pofon-jelentben nincs eszköze vagy szándéka (nem tudom eldönteni) a megértő szeretet ábrázolására. A vokális produkció is hasonló benyomást kelt: Miklósa bizonyos csúcshangokat szándékosan élesen, a hisztéria zenei ábrázolásaként énekel – hogy tudná másképp is, azt számos alkalommal bizonyítja, ám e valóban szépen sikerült momentumok is technikai bravúrok maradnak egy sokkal több lehetőséget rejtő szerep egyoldalú megformálásában.

Molnár Levente most is pompás baritonjával és felszabadult színpadi létezésével kápráztat el elsősorban, miként öt éve, a szerepbe történt beállásakor is. Színpadi manírjai megmaradtak, de (nyilván a külföldi iskola hatására) még rendezőileg teljesen magára hagyatva is lefaragott belőlük – most több benne az ember, mint a jósvádájú csávó. A további fejlődés útját a fölényes jópofaságból a jó szándékú intrikus szerepének valódi megfejtése felé történő elmozdulás jelenthetné.

Juan Pons

Juan Pons

Horváth István a szereposztás Benjáminjaként állt be Ernesto szerepébe, s nem vallott szégyent nagynevű partnerei mellett; sőt megkockáztatom, Pons mellett ő jutott legközelebb szerepének lényegéhez. Noha a színészi játék még meglehetősen bátortalan, s ez bizonyos pillanatokban az éneklés nagyvonalúságának rovására is megy, ez a karcsú, hajlékony és kivételes magasságokkal rendelkező hang (szögezzük le: az elmúlt évtizedekben igen kevesen énekelték ki ezen a színpadon az Ernesto-ária csúcshangját – már amikor egyáltalán elhangzott az ária…) és a hozzá tartozó formakultúra már most olyan érték, amely kivételes helyet biztosít Horváth Istvánnak a belcanto-énekesekben nem bővelkedő magyar operajátszásban – s kivételes felelősséget ró azokra, akik e tehetséggel sáfárkodnak.

A sikerhez hozzájárult a Szabó Sipos Máté vezette Énekkar magánszámának fergeteges előadása is. Kocsár Balázs keze alatt ápolt hangzással szólalt meg a Magyar Állami Operaház Zenekara, az előadás biztos kezekben volt, korrekt mederben folyt, sosem vált muzikális értelemben unalmassá. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy ezúttal hiába kerestük a Kocsár által nem csak vezényelt, de betanított debreceni produkciók teljes zenedrámai élményt nyújtó szuggesztivitását, a színpaddal való teljes együttélést.

Utóirat. Az Operaház történetében először hangzott fel olasz nyelven a Don Pasquale (leszámítva a Római Opera nyolcvanas évekbeli vendégjátékát). Noha külön írás tárgya lehetne, hogy van-e létjogosultsága a magyar nyelvű operajátszásnak, s természetesen nem gondolom, hogy egy külföldi vendégművészt foglalkoztató előadás esetében vissza kellene térni a kétnyelvű megszólaltatás bájosan provinciális szokásához, mégsem árt rögzíteni: azzal, hogy a Don Pasqualét immár a fesztivált megelőző repertoár-előadásokon is eredeti nyelven adták elő, a már csak elszórt zárványként létező magyar nyelvű produkciók egyik utolsó végvára esett el – meglehet, az idők szavának engedve, mégis fontos értékeket utalva ezzel az enyészetnek.

(Fotók: Budapesti Tavaszi Fesztivál, Kállai-Tóth Anett)

Hasonló bejegyzések