Május? Ünnep?

2010. május 25.

Titus kegyelme, Élektra, A sevillai borbély és Nabucco a Májusünnepen – Magyar Állami Operaház, 2010. május 2., 5., 9., 10. – CSEPELYI ADRIENN kritikája

Amennyire vártam régen a januárokat a Wagner-bérlet miatt, úgy várom tavaly óta a május-június időszakát: előbb Májusünnep, aztán pedig Wagner-napok. Előbbi rendezvény plakátjai már jó előre megjelentek; el is gondolkodtam, vajon miért van kötött nyakigpulcsiban a modellkislány, amikor májusban mi már nyári ruhácskákban fogunk rohangálni. Nos, a sztájliszt nem tévedett sokat: ronda időt kaptunk – az viszont azonnal egyértelmű volt, ahogyan megláttam a programfüzetet, hogy gyakorlatilag bármelyik benne szereplő fotó jobban reprezentálná a sorozatot, mint az orchideás kislány. Hogy előadásnézés helyett miért is volt időm ilyeneken agyalni? Mindjárt elárulom ezt is.

1. Nem harap a néni
Wolfgang Amadeus Mozart: 
Titus kegyelme, 2010. május 2.

Eva Mei és Ruxandra Donose

Eva Mei és Ruxandra Donose

Feltett szándékom volt legyőzni a nevetséges és abszurd díszlet fölötti rossz érzésemet, és élvezni az előadást, amely rendezést még nyomokban sem tartalmazott. Hogy ezt épp a sztárvendég, Eva Mei tette hajszál híján lehetetlenné, az teljesen nonszensz: az énekesnő egyetlen színészi eszköze a mellmagasságban kinyújtott kéz és a beképzelt nézés – a harmincadik ilyennél már többen elnevették magukat. Gondolkodtam is, hogy a szünetben írok neki egy távoltartási végzést Sextusszal szemben, akkor nem kell többet mutogatnia, és marad kapacitása arra, hogy valami izgalmat vigyen énekprodukciójába. Hiába a tiszta hang, ha mellette csapnivaló a színpadi teljesítmény.

Az előadást Ruxandra Donose (Sextus) vitte a hátán Várhelyi Éva Anniusával karöltve, ha ők nincsenek, valószínűleg még több hely ürül meg a nézőtéren a második felvonásra.
Wierdl Eszter minden egyes belépésekor megélénkült a színpad, de sajnos ez is kevés volt az előadás élvezetessé tételéhez.
Herbert Lippert hangszíne nagyon kedves a fülemnek, ám nem tudtam szemet hunyni merevsége fölött, illetve jó lenne valamit tudni arról, hogy vajon mi okból volt ennyire fojtott a hangképzése ezen az estén. Pianói nem voltak mindig összhangban a zenekarral.
Szüle Tamás (Publius) ízes hangja biztos tartóoszlop Mei és Várhelyi alatt a tercettben, igazán kár, hogy addig énekelnek, míg egész Róma leég. Nero sem csinálhatta volna jobban Boschán Daisynél, csak nála legalább volt igazi tűz meg füst, nálunk meg sehol egy kis vér vagy koromfolt, pedig épp javában ég a Capitolium. Kedvenc jelenetem feltétlenül az, amikor a gyilkos Sextus el se rejtőzik, csak térdre hull a berontó tömeg előtt, hogy ha esetleg bárkinek kétségei volnának bűne felől, akkor ezután ne legyenek. Az énekesek hátsó feléről egész tanulmányt tudnék írni, többet láttam, mint az arcukat.

Jelenet az előadásból (Fotó: Éder Vera)

Jelenet az előadásból (Fotó: Éder Vera)

Fischer Ádám és a zenekar mentette a menthetőt (nem véletlen a hatalmas taps a második felvonás előtt), becsületükre legyen mondva, hogy precíz és (csukott szemmel) igazán szép Titust játszottak, különösen a fafúvósok és a kürtök szóltak kiválóan.
Sajnálattal konstatáltam, hogy a kóristákra véletlenül a Nabucco zsidó jelmezeit adták.

2.  „Hangosabban, uraim, még hallom az énekesnőt!”
Richard StraussÉlektra, 2010. május 5.

Nehéz erről a darabról elfogódottság nélkül írnom, egyike a legkeményebbeknek az operairodalomban. Jobban kikészülök a végére, mint egy egész évadnyi Gyilkos elméktől, így eleinte meg sem akartam nézni. Aztán győzött a kíváncsiság a lelki nyugalmam felett, Eva Johanssont ugyanis látni-hallani akartam. Borzasztó volt és gyönyörű: egyszerre emelkedtem el két órára a földtől, és süllyedtem a pokol legmélyebb bugyraiba. Megkínzott az előadás.

Eva Johansson és Perencz Béla (Fotó: Éder Vera)

Eva Johansson és Perencz Béla (Fotó: Éder Vera)

Ritka pillanat, amikor énekesi teljesítmény, látvány és rendezés ilyen magas szinten kapcsolódik össze a színészi játékkal, de aki ott volt (az a szégyenteljes félház), az tudja, önkívületben tapsoltuk vissza újra és újra a művészeket.
Eva Johansson saját hangi korlátaira fittyet hányva olyan Élektrát hozott, aki mintha együtt készült volna el Kovalik Balázs rendezésével: nemhogy beilleszkedett, de mozgatórugója volt minden egyes mozzanatnak a színpadon. A Sors kegye, hogy ehhez a zsenialitás határait súroló alakításhoz kapott társul egy Bátori Évát (Khrüszothemisz), aki megrázó erejű színészi játéka mellett éneklésben is méltó társa volt a dán szopránnak. Kettőjük szuggesztív, elementáris erejű ellentétpárjának szintézise Kovács Annamária, akinek énekesi teljesítményéről szintén csak őszinte elismeréssel tudok írni. A meghasonlott bűnös, aki a szociopaták megbánásnélküliségének keresztjét cipeli, egy ilyen nagy hang tolmácsolásában a legmegrázóbb. Perencz Béla Oresztészének baljós árnyaitól kiráz a hideg, már amikor megjelenik a színpadon, érzem, hogy itt valami nincs rendben, felesleges ez a nagy örömködés. Kovalik rendezésének legfőbb letéteményese, ezernyi kérdést vet fel a nézőben, megoldás helyett kételyeket ébreszt és kilátástalanságot hoz. Szerepét maximálisan megoldja, ami egy ilyen „női front” ellenében nem egyszerű feladat.

Egyetlen dolog nem hagy csupán nyugodni: a sok-sok üres szék. Hiába, Strauss nálunk még csak sörreklámokra jó. Talán egyszer lenyomják egy darabját valami robotos-gyilkolós mozifilmben, és akkor özönlenek majd az nézők az Operába.

 3. The Lady is a Vamp
Gioachino Rossini
A sevillai borbély, 2010. május 9.

Juan Francisco Gatell  és Tóth János (Fotó: Éder Vera)

Juan Francisco Gatell és Tóth János (Fotó: Éder Vera)

Az Operaház Sevillaija olyan, mint egy habkönnyű desszert: bármikor, bárhol vevő vagyok rá. Gyönyörűek a díszletek (Székely László), és imádom a darab humorát. Nyilvánvaló, hogy az előadás alfája és ómegája Tóth János Bartolo-megformálása, amelynek minden egyes tizedmásodperce kidolgozott, még a leglehetetlenebb helyzet sem éri váratlanul a vérbeli komédiást – pedig abból aztán akad elég, pláne vendégművészekkel. Tóth esik-kel, a némafilmek nevettetőit idézve gesztikulál és grimaszol – szem nem marad szárazon a gatyajelenetnél például.

Amennyire keserű szájízzel jöttem ki a Titusról, annyira édes volt ez a két felvonás: hatalmas szerencsémre Ruxandra Donose ugrott be Rosina szerepébe, és tette a bezárt lányt igazi vamppé: pont, ahogy Rossini annak idején megírta. Még azt is megbocsátottam neki, hogy az Una voce poco fa első szakasza egy kissé sötétre sikeredett. Figaro… Sok Figarót láttam már életemben, ám Dalibor Jenis nem csupán megjelenésében, de rocksztárokat megszégyenítő mozgásával is megfogta a szerep leglényegét (pfuj, de utálom ezt a szót). Szexi volt, mókázott a hangjával és a közönséggel, élvezte, hogy szeretik és függnek tőle a szereplők (és rajta a női szemek). Almaviva gróf szerepében a kisfiús és imádnivaló Juan Francisco Gatell lépett fel, akinek vékony, cukormázas tenorjához hasonlót még nem nagyon hallottam. Fel is horkantak az idősebbek a környezetemben, hogy hol van a megszokott Almaviva-sztájl, de be kell vallanom, ez az előadás (még ha néhol tényleg halk is volt Gatell) nekem így lett kerek: egy fajsúlyos, ám pénzért bármire hajlandó Figaro és egy aranyifjú, de önállótlan Almaviva – aki tán még maga is meglepődött, hogy fülig beleszeret Rosinánkba. Az előadás non plus ultrája Érsek Dóra Bertája volt, ágyban fetrengős jelenete maga a megtestesült modern nőiség: kihívó, frivol, mindemellett pedig tökéletesen kivitelezett éneklés még a legextrémebb testhelyzetekben is.

Finálé (Fotó: Éder Vera)

Finálé (Fotó: Éder Vera)

Az előadás gyorsan elrepült, a nők a végén buzgón igazgatták nevetéstől szétkönnyezett sminkjüket, a férfiak pedig harsány bravózással köszönték meg az első osztályú szórakozást. Én se írnék mást: bravi!

4. Giuseppe Verdi: Nabucco, 2010.05.10. 

Alberto Gazale, Szüle Tamás (Fotó: Kováts Dániel)

Alberto Gazale, Szüle Tamás (Fotó: Kováts Dániel)

Azt hittem, a Titusnál nincs lejjebb, de gyorsan jobb belátásra térítettek, és már majdnem értékelni kezdtem a nyitóelőadás díszleteit. Abban ugyanis legalább „van anyag”, míg a Nabucco valami kis költségvetésű iskolai vizsgaelőadás festett lepedőit idézi, súlyosbítva annak a ténynek a figyelmen kívül hagyásával, hogy a sárga-barna-zöld-fekete-vörös színkombináció ilyen kivitelben csakis emberi végtermékekre enged asszociálni. Elnézést kérek, hogy ezt kellett írnom, de úgy gondolom, a pénz (hiánya) és a jóízlés (hiánya) nem áll összefüggésben egymással.

Az az egy szent szerencséje van ennek az előadásnak, hogy a tisztelt Ház ilyen pompás kórussal rendelkezik, máskülönben a végére egy fia néző sem maradt volna. Körülöttem csupa angol meg francia látogató feszengett kínosan, és sajnos többüktől hallottam, amint azt fejtegetik: vajon Magyarországon minden előadás díszlete ilyen ronda, vagy csak ők nyúltak bele a tutiba. A kórus viszont rendre hatalmas és megérdemelt tapsot kapott, amikor megszólalt: erős, ércesen zengő, telt hangja mellett csodálatos crescendo-decrescendo játékkal örvendeztetett meg bennünket (karigazgató: Szabó Sipos Máté). Ehhez társult a zenekar (és természetesen Kesselyák Gergely karmester) tüzes, szenvedélyes nyitánya (külön kiemelném az első fuvola tanítani való trilláit, majd összjátékát a második fuvolával) és végig élvezetes produkciója. Nem véletlenül tárgyalom a szokástól eltérően legelöl őket.

Alberto Gazalét az Isten is Nabuccónak teremtette, fejedelmi megjelenése és sokszínű hangja a darab egyik alapvetése volt. Az igazi sztár azonban ezen az estén Paoletta Marrocu volt, aki démoni, fúriaként tomboló, mégis elegáns és gyönyörű Abigéllel ajándékozta meg a csalódott közönséget: ha valaki miatt, hát őmiatta megérte végigszenvedni a bollywoodi ZS-kategóriás zenés-táncos filmeket idéző rendezést. Könnyedén játszott a hangjával, elképesztő, szarkasztikus és gyűlölettel teli hangszíneket hozott ki magából, miközben végig megmaradt dámának. Fenéna jelmeze százötven évvel ezelőtti Wagner-hősnővé kövéríti viselőjét, így kissé nehezen érthető, mit eszik a nőn Izmael a dögös féltesóval szemben – és sajnos Ulbrich Andrea ezen az estén hangjával sem tudott meggyőzni, míg az Izmaelt alakító Wendler Attila a rendezői baklövések sorozatának áldozata lett. Egyszer valaki igazán elmagyarázhatná, mégis hogyan lehet valakit karddal hat méterről megölni.

Paoletta Marrocu, Alberto Gazale, Szüle Tamás (Fotó: Kováts Dániel)

Paoletta Marrocu, Alberto Gazale, Szüle Tamás (Fotó: Kováts Dániel)

Hogy mi a tanulsága az idei Májusünepnek? Egyrészt az, hogy a kevesebb néha több: inkább egy-két előadás néhány igazán nagy névvel vagy Ruxandra Donose-féle meglepetésbravúrral, minthogy ennyi feszengős perc halványítsa el az egyébként vibráló pillanatokat, mint Eva Johansson és Dalibor Jenis tündöklése. Ja, és a másik tanulság: néha elkél az a kötött pulóver még májusban is.

Fotók: Éder Vera és Kováts Dániel

Hasonló bejegyzések