Mágnes Miska – Operettszínházi esték III.

2008. május 19.

Immár hatodik éve vonzza töretlen sikerrel közönségét az Operettszínház produkciója
Szirmai–Bakonyi: Mágnás Miska – Budapesti Operettszínház, 2008. május 10. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Bajor Imre

Bajor Imre

Mintha híresztelnék. Mintha beszélnének róla az emberek: ezt érdemes megnézni. Három óra garantált rekeszizomtréning… De lehet, hogy előbb beáll a röhögőgörcs. Az biztos, jó néhány operettszínházi este után kijelenthetem, abszolút teltházat a musical-előadásokon kívül csak a Mágnás Miskán láttam. Tűt nem lehetett volna leejteni, minden hely elkelt. Ami véletlenül maradt, azt a lépcsőn ülők kilesték maguknak. És a szünetben sem ment haza senki. Pedig…

Pedig… a Verebes István rendezte produkció csupán nyomokban idézi Keleti Márton legendás filmjét, tehát az az iránt nosztalgiázók csalódhattak volna. Mi több, az előadás az 1916-ban a Király Színházban bemutatott Szirmai–Bakonyi operettre is csak fő vonalakban emlékeztet, annak harmadik felvonása felszívódott, beolvadt az előadás fináléjába. Tehát a hagyománytisztelő közönség is elfordulhatott volna e színreviteltől.

Pedig… szembesülni kellett azzal az ellentmondással, hogy bár operettről van szó, ismert slágerszámokról („Hoppsza, Sári…”, „A nő szívét ki ismeri?”, „Fáj, fáj a szívem…”, „Úgy szeretnék boldog lenni”, „Tasziló a neve…”, „Adj egy csókot, tillárom-haj!”, „Cintányéros cudar világ”, „Csiribiri kék dolmány”): komoly énekelnivalóról, talán két kivételtől eltekintve értékelhető énekesi produkció nemigen volt az előadásban. Ez tehát a zene iránti rajongókat űzhette volna el.

Mégsem ez történt, mert igazi színházat láthattunk, nagy egyéniségeket, végigvitt gegsorozatokat, humoros ki- és pikáns beszólásokat; a hétköznapi ember – a közönség – mindennapi problémáinak kendőzetlen kimondását nevettető formában. Miska és Marcsa évődését láttuk, de valójában magunkat kacagtuk. Vagy egymást, ahogy a bölcs öreg Falstaff mondaná… Könnyen tudunk azonosulni Miskával, aki egy estére frakkot ölthet magára, beléphet egy olyan világba, ahová addig sohasem, s hirtelen jelleme is kezd megváltozni, s megalázza Marcsát, aki minden hibájával együtt rajongásig imádja. Ám hamar kiderül: az úri dámákkal való flörtölés, a szalon züllött világa idegen neki, s csak úgy érezheti jól magát a grófi kastélyban, ha botrányt kavar, és segít leleplezni az álszent erkölcsöket, a múlt ködös titkait, s így hozzájárulhat a fiatalok boldogságához. Őt pedig Marcsa pofozgatja vissza a rangkórságból a helyes útra –  Mary grófnénak öltözve.

Oszvald Marika és Bajor Imre

Oszvald Marika és Bajor Imre

Ki ne vágyott volna megismerni egy csillogóbb világot? Ki ne vágyna a térdét simogató bélelt szoknyára, loknis hajkoronára „indiántollakkal”? Hányan engedtek a pompa csábításának, s ábrándultak ki éppoly gyorsan belőle? Hányszor vágytunk elérni a lehetetlent, lenézve a saját javainkat, s kellett rájönnünk újra és újra, hogy mégiscsak a magunk teremtette biztonságos világban élhetünk csak otthonosan, s másutt idegenek vagyunk, akárhogy is próbálkozunk asszimilálódni. Az egyéniség feladása nélkül mindez nem kivitelezhető…

Verebes István rendezésében tehát hétköznapi embereket látunk hétköznapi problémákkal: Marcsa házassági terveihez a grófi család valamely tagjának beleegyezése szükséges, s aztán ha meglesz az esküvő, jön a „miből élünk”-probléma… De látunk hétköznapi embereket álproblémákkal is: Zsorzsi tanti egyetlen öröme – mióta a szerelem ideje már elmúlt – nyílt kleptomániája: minden evőeszközt, tárcát, órát eltesz az útból, megkárosítván amúgy is gazdag rokonait. Rolla kiházasításán fondorkodnak, kérőként még a két agyalágyult, Pixi és Mixi gróf is szóba jön, csak azért, hogy a család által gyűlölt fess és sikeres – ám nem arisztokrata – mérnököt, Baracs Ivánt kiejtsék a kérők sorából – és Rolla szívéből. Fondorlatos tervükben még magát a kisasszonyt is felhasználják…

Tisztán csak Zsorzsi tanti lát: aki régi titkok tudója, s a kellő pillanatban fedi fel Rolla származásának rejtélyét. A két világ közti összekötő személy Baracs, ő bejáratos a palotába is és a segédlovász lakába is. Zsorzsi tanti kedvence. Az ő hadicseléhez van szükség Miska Tasziló gróffá változtatására.

Lehoczky Zsuzsa

Lehoczky Zsuzsa

A színpadkép zseniális. Négy részre oszlik: hátul emelkedik büszkén a grófi kastély homlokzata, ennek 3 ajtaja elegáns teraszta nyílik, melyről korláth-os lépcsők vezetnek le félkörívben a színpad első síkjára. A terasz oldalában falikút medencével. A színpadnyíláson (az arisztokrata miliőn kívül) kívül, a színpad szintje alatt a proszcéniumban alakították ki jobbról Marcsa cselédlakát, balról pedig a segédlovász, Miksa, szállását (díszlettervező: Kis-Kovács Gergely).

A rendezés jól felépített karakterekre támaszkodik. A hosszas bevezető jelenetet Lehoczky Zsuzsa teszi elviselhetővé, egyébként lassan bontakozik ki az expozíció. Zsorzsi tanti kleptomániája szervezi egésszé a különböző figurákkal folytatott párbeszédeket, Lehoczky egy-egy gesztusában, nyomatékos hangsúlyaival is ki tudja fejezni, mekkora gyönyör – szinte erotikus izgalom – neki a lopás. A nagyi játékához pedig mindenki asszisztál: engedelmesen válik meg mindenki tollától, kanalától, tárcájától. Amikor pedig nem úgy alakul a dolog, Lehoczky kisgyermekké válik, akitől elvették a játékát… Zsorzsi tanti figurája adja meg a kulcsot a színpadi szintek értelmezéséhez is: a grófi család tagjai a teraszról szemlélik, nézik (le) az eseményeket, amik odalenn történnek. Egyedül Zsorzsi tanti ereszkedik le a teraszról, amikor Marcsához hívják a házasságra áment mondani. Pixi és Mixi gróf szintén lejönnek Marcsához, de csak azért, mert a vásárban annak ringó csípeje megszédítette őket, s hát a cselédlánnyal kikezdeni amolyan úri passzió. A vendégek inkább felfelé törekszenek a lépcsőkön, Marcsa és Miska pedig csak akkor léphetnek fel a teraszra, amikor már átlényegültek: Miska gróffá, Marcsa a bálon kiszolgáló személyzetté, majd később Rolla segítségével Mary grófnővé. A cselédlakba – mint említettem – csak Baracs megy be, illetve ha az 1916-os harmadik felvonást is eljátszanák, akkor Rolla is elbújna – Marcsa szobájában.

Oszvald Marika

Oszvald Marika

A nyitóképen túljutva megkezdődik a folyamatos kacagás. Megjelenik Marcsa, azaz Oszvald Marika –edényeit csörgetve, Fáj, fáj a szívem kezdetű nótáját dalolva. Sajnos a dal szövege nem érthető, az énekhang nem hallható, csak bizonyos, olykor kellemetlen felső tartományokban, de ezen nem érdemes bosszankodni. Amit Oszvald Marika játékban, kifejezőerőben, táncban, intenzitásban ad, az sokak számára példaadó kellene, hogy legyen. Azt gondolom, Marcsa figurája összeforrt az ő nevével. Mosolyog, csivitel, tájszólásban beszél, tenyeres-talpas menyecskeként neveli pofozkodós választottját, párosan bukfencezik vele, hátára emelve viszi ki a színről – egész asszonysorsot beteljesítve két és fél órában. És neki elhisszük, hogy még azon is tud mosolyogni, amit Miska megfogalmaz a házastársi örömről: „Mert az az asszony, akit a férje meg nem ver minden nap, nincs annak semmi öröme!” És azt is elhisszük neki, amikor Miska megváltozását látja, hogy fájdalmában a falikútba ölné magát. Egy cseppnyi tragédia, de aztán ismét kacagunk, amikor kirántja a  terasz egyik lábazatkövét, ruhája szalagját rátekeri, és valóban beugrik – a lavórnyi méretű kútba. Oszvald egyébként korábbi szubrettszerepeinek eszenciáját adja, de itt főszereppé és életfilozófiává emelve mindazt, amit azokból megörökített magának színpadi eszközként. Marcsa után nemsokára előkerül maga a címszereplő lovászlegény is: érettebb korú ő is, akárcsak párja – így tökéletes az előadás, nem kínos a szubrett szereplése az amúgy fiatal lány szerepkörében.

A két művészre alapozva érdemes volt felvállalni, hogy a főhősök nem épp hamvas korúak már, s az átirat így igazi jó mókává fejlődhetett a színpadon és nem vált kínos megjegyzések tárgyává. Bajor Imre Miskája természetesen nem mentes a bajoros modorosságoktól, de nem is kell, hogy az legyen. Így hiteles, nem is akarjuk függetleníteni a figurát Bajortól. Oszvald Marikának méltó párja a kettősökben, önálló számai is parádésak, pl. Miska járása a tojásokon… Prózai színész létére az énekelni való részeket is sikeresen megoldja, igaz persze, hogy az érzelmes „szép számok” nem az ő szerepéhez kötődnek. Fontosnak érzem kiemelni: a páros az általam látott napon másodszor játszotta a szerepet, délutáni előadás is volt. Fáradtságnak nemhogy jelét nem mutatták este, fantasztikus torna-, tánc- és színészi produkciót nyújtottak mindketten.

Dénes Judit

Dénes Judit

Sajnos ugyanez nem mondható el a Rolla kisasszonyt játszó (?) Dénes Juditról. Színpadi szerepeltetése érthetetlen számomra. A hang fakó és gyengécske, belépőjéből szinte semmit nem hallani, amikor pedig a gyors részt énekli a kórus felett, az sikítás, semmi egyéb. Jó, mondhatjuk erre, hogy na és, Oszvald? De ne feledjük: a pálya két különböző pontján lévő énekest látunk: egyik túl a zeniten, hatalmas kedvvel és energiával, egyéniséggel próbálja elénekelni szólamát azzal a hanggal, ami most jelenleg van, de korábbi szereplései bizony kiválóak voltak, például A denevér Adéljaként kb. 15 éve. Dénes Judit még nem ért el a csúcsra, vagy ha már igen, annál rosszabb. Primadonnaként semmiképp sem lenne szabad szerepelnie, játéka is szenvtelen volt, kettősei a bonvivánnal meg inkább annak szólói. Mivel Kerényi Miklós Gábor főigazgató hangsúlyozta az előadás végén (ld. később), mennyire fontos az egész társulat, akár kisebb, akár nagyobb szerepeket alakít valaki, Dénes Juditnak célszerű lenne kisebb szerepeket adni, míg megerősödik. A szerepet délután Lukács Anita énekelte – kiváló Mária főhadnagya alapján gondolom, hogy sikeresebben. A szerep korábbi alakítói között Keszei Borit találjuk, aki a bécsi operában szerepel azóta, vagy (az akkor még) Péter Cecíliát, aki az Operaház művésze. Lehetne őket is hívni, vagy másokat is kipróbálni a szerepben.

Baracs Istvánként Dániel Gábor énekesi produkciója volt az egyik értékelhető teljesítmény, a másik Peller Károlyé Mixi grófként. A Piximixi grófok karaktere egyébként alaposan kidolgozott – a legendás Latabárok után is –, jól megállja helyét produkciójuk. Amit Marcsával művelnek, fergeteges: lóbálják, kanapén csúsztatják, paskolják fakanállal stb. Mégis legemlékezetesebb tercettjük a lábakra erősített fedőkkel előadott táncos-szteppes komédiájuk a Csincsalavér kezdetű számra, naná, hogy duplázni kell. A beszédes nevű Korláth gróf szerepében Melis Gábort, asszonya, Stefánia szerepében pedig Papadimitriu Athinát láthattuk. Kellően hibbant, illetve kellően bővérű karaktereket láthattunk tőlük.

A zenekar kezdetben apró bizonytalanságokkal játszott, de aztán remekül végigkísérte az előadást Rónai Pál vezényletével. Külön érdemnek tartom, hogy kicsit sikerült megidéznie a negyvenes évek filmjeinek zenei hangzásvilágát is.

Az idei évadban sajnos nem lesz több előadás a Mágnás Miskából. Sőt a jövő évi bérleti tájékoztatóban sem látom a bérletes előadások között. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy a széria véget ért. Ellenkező esetben írásom sajnos nekrológ…

Bajor Imre

Bajor Imre

Az előadás után pár nappal kezembe akadt a 2002-es premier felvétele is. Megnéztem nagy örömmel. Megállapítottam, hogy a produkció nem kopott az évek során, nem tudom, mi a titka – talán az, amit a következőkben fogok mondani –, de inkább az mondható el, hogy a szereplők még kidolgozottabban, még több ötlettel játszanak, mint akkor. A premier után megjelent a színpadon Kerényi Miklós Gábor, és köszöntötte az operettszínházi tagságát akkor ünneplő Oszvald Marikát és Lehoczky Zsuzsát. Előbbi 30, utóbbi 40 éve volt akkor tagja a színháznak. Előadás végén, 5 perc, virág, s a közönség állva tapsol… Megérdemlik a művészek. S aki azt hinné, ez csak ekkora díváknak jár…

A mostani előadás végén ugyancsak megjelent Kerényi. A taps után Wagner Mesterdalnokaira hivatkozva köszöntötte Magasházy Istvánt, 35. jubileumán. Hangsúlyozta, hogy az Operettszínházban nagy- és kismesterek együtt dolgoznak a színvonalas előadásokért, a nézőkért. S ma egy ilyen kismestert köszöntünk, aki karakterszerepekben estéről estére örvendeztette meg a közönséget 35 éven át. Virág, pezsgő… A nyílt színen! A művész láthatólag meghatódott, könnyes szavakkal fordult a közönség és kollégái felé. Senki sem rohant a trolibuszhoz…

Hazafelé gondolkoztam a dolgon: „Jé, egy színház, amelyik törődik a művészeivel!” Jó lenne ezt később más teátrumokra vonatkoztatva is leírnom: Così fan tutte…

(Fotók: Operettszínház)

Hasonló bejegyzések