Magasiskola

Gioachino Rossini: Tankréd – a Theater an der Wien koncertszerű előadása a Zeneakadémián, 2009. október 26. BÓKA GÁBOR kritikája

Külföldi együttesek magyarországi vendégjátékai a művészi élmény mellett jó esetben tanulsággal is szolgálnak. Rossini Tankrédjának október 26-i koncertszerű előadásán (melyet némi túlzással magyarországi bemutatóként hirdetett a rendező Filharmónia Budapest Kht., noha a darabot már játszotta a pesti Német Színház) az emlékezetes interpretáció mellett bizony egy szomorú felismerésnek sem maradhattunk híján. A hazai operaélet hátrányos helyzete ellenére is létre jönnek időről időre színvonalas produkciók, köztük néha olyanok is, melyeket a világ bármely pontján büszkén vállalni lehetne. Létrejönnek – az operairodalom bizonyos területein. Ám a belcanto sajnos nem tartozik ezek közé.

Az énekoktatásban járatlanként tartózkodom attól, hogy találgassak: vajon a hazai énektanítás irányultsága, avagy a növendékek „hozott anyaga”, azaz természettől adott hangi lehetőségek véletlenszerű eloszlása okozza-e, hogy alig akad nálunk ebben a stílusban mélyen járatos énekes. Különösen áll ez a belcanto-stíluson belül is elkülönülő Rossini-repertoárra; ha valamelyik színházunk a pesarói mester egy operáját akarja felújítani, úgy mindenképpen kompromisszumokra kényszerül a szereposztást illetően. Mindez persze lesöpörhető, mondván: az élő előadást sportszerűtlen a legjobb stúdiófelvételekkel összehasonlítani; halljuk azokat az énekeseket, akik a megszámlálhatatlan magas C-t és a koloratúra-tűzijátékot élőben is ilyen színvonalon tudják produkálni.
Most itt voltak, hallottuk őket.

Hallottuk, hogy a Theater an der Wien egyáriás szerepekre is olyan tökéletes stílustudású énekesnőket tud megnyerni, mint Liora Grodnikaite (Isaura) és Ruby Hughes (Roggiero). Hallottuk, hogy az együttesekben szekundáló Obrazzano szerepe is megszólalhat olyan tartalmas hangon, mint amilyen Konstantin Wolffé. S hallottunk három főszereplőt, akiknek éneklését itt és most, 2009 Budapestjén csak ámulat illethetné, nem bírálat. Így ha azt mondjuk, hogy a címszerepet éneklő Vivica Genoux „csak” nagyon jó volt, azt nem a hazai Rossini-éneklés átlagához, hanem az előadás által képviselt világszínvonalhoz viszonyítva kell érteni. Mert hiába vontuk össze a szemöldökünket Genoux olykor túlzott vibrátója és sötétítése miatt (mintha az énekesnő nem saját, természetes hangján énekelne), ha alakításában ugyanakkor minden a helyén volt: nemcsak a hangok, de az érzelmi involváltság is. Genoux Tankrédjának visszhangja jól példázza: a jót könnyű megszokni és természetesnek venni – főleg ha ami körülötte van, még jobb.

Colin Lee Argirióját csak egy hajszál választotta el attól, hogy tökéletesnek mondhassuk. Lefegyverzően szép lírai tenor birtokosa, énektechnikája kimagasló, szövegejtése a legkényesebb fekvésekben és legvadabb koloratúrák közepette is példás. Szerető apaként és zsarnokként egyaránt hitelesen tud megszólalni. S hogy akkor mi az a bizonyos hajszál? A koncentráció. Lee érezhetően nagy igyekezettel törekszik a lehető leghibátlanabb éneklésre (sikerrel), ez azonban mintha akadályozná az igazán felszabadult alkotói állapot elérésében. De ez csak fontoskodó kritikusi észrevétel: még sok-sok Colin Lee-hez hasonlóan jó Rossini-tenort kívánnék a hazai operaéletbe.

Aleksandra Kurzakkal kapcsolatban minden kifogás hiteltelen lenne: ő tökéletes volt. Amenaide széles érzelmi skálát bejáró szerepét a legapróbb részletekig kidolgozottan, felejthetetlenül égette bele a hallgatók emlékezetébe pasztelles árnyalatú szopránján. Ha létezik nagy találkozás szerep és énekes között, úgy ez az volt; az egész belcanto értelmét felragyogtató szerepformálásnak voltunk tanúi.

Az előadást megelőzően persze René Jacobs budapesti debütálása váltotta ki a legnagyobb izgalmat. Méltán. Aki ismeri lemezfelvételeit, tudhatja: Jacobs művészetében lenyűgöző intenzitás párosul minuciózus alaposságú kottaolvasással és – értelmezéssel – mindez különösen Mozart-felvételeit avatja revelatív újrafelfedezések sorozatává. S noha első látásra nem feltétlen világos, hogy a dirigens pályáján Monteverditől Bachon és Mozarton át milyen logikus út vezet Rossinihez, konstatálhatjuk: Jacobs egyáltalán nem nyúlt könnyedebb kézzel az olasz komponista művéhez; betanítói munkája ugyanolyan igényes és alapos volt, mintha Bachot vagy Mozartot vezényelt volna. Szándékosan hangsúlyozom a betanítást, mert úgy tűnik, Jacobsnál a lényeg ebben a munkafázisban dől el: a koncerten dirigálása jóformán a taktírozásra korlátozódott, s csak egy-egy pillanatban adott kezével néhány érzelmi instrukciót – mind a zenekarnak, mind az énekeseknek, akik erre egy-egy illusztráló hangeffektussal reagáltak. Ne feledjük: noha Rossinit a romantika zeneszerzőjeként tartjuk számon, a Tankréd ízig-vérig opera seria, komponálásmódja illusztratív, vagyis az érzelmeket (affektusokat) zenei effektusokkal ábrázolja – nem a folyamatra, hanem a részletekre koncentrál, barokkos módon. A belcanto, a romantika és a barokk helyes arányát kikeverni, vagyis a cseppet sem könnyen megközelíthető mű sajátos alkatát eltalálni már önmagában nagy előadóra vall, s nagy előadást garantál.

S ha mindehhez hozzá vesszük, milyen rugalmasan, de mégis feszes ritmusban, az anyagban rejlő energiákat a végletekig feszítve, de a gépiességnek még a látszatát is elkerülve, s nem utolsó sorban érzéki gyönyörűséget okozó szép hangzással játszott Jacobs keze alatt az Orchestre des Champs-Élysées, s milyen homogén, idehaza pillanatnyilag utolérhetetlennek tűnő férfikari hangzást produkált az Arnold Shoenberg Chor (karigazgató: Erwin Ortner) – úgy talán érthetjük, miért verte szét a házat a Zeneakadémiát amúgy csak félig megtöltő közönség. Mert a bevezetőben említett tanulság mellett élményt is kaptunk, nem is akármilyet, s ez sokkal többet nyom a latban, mint bármely elméleti fejtegetés. Szívesen részesülnénk gyakrabban is az éneklés és vezénylés ilyen magasiskolájában.