Máb gyermekei

GounodShakespeare: Rómeó és Júlia, Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2008. augusztus 15. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Hajnóczy Júlia és Brickner Szabolcs (fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)
Hajnóczy Júlia és Brickner Szabolcs (fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

Van valami sajátos bája annak, amikor szabadtéren hallgatjuk az elektronikus madárcsicsergést. Mindezt a kivilágított nézőtéren, miközben fehér alakok furcsa mozgásokkal, végtelenül lassan igyekeznek valamerre. A koreográfia javát nem látni, mert előttünk a kedves nézőtársak is végtelenül lassan igyekeznek valamerre. Percek múltán végre mindenki ül a nézőtéren, az alakok pedig elfoglalják helyüket a talapzatokon: máris tudjuk, hogy ők szobrok, tehát itt valami izgalmas fog történni. (Nem fog – egyébként.)

Karmester érkezik (Szabó Sipos Máté), fény kialszik, kezdés. A nyitány után jön a Herceg, elmondja a Prológust – és micsoda ötlet: a nézőtérről sétál fel a színpadra. Ennyi idő alatt mindenki megszámolhatta a színpadon álló autókat, de hiába, mert begördül még kettő (egy furgon van, a többi személy). Ez utóbbiaknak semmilyen funkciójuk nincs, hacsak az nem, hogy előadás előtt bemondhatták a szponzorcég nevét.

Az énekkar feltűnően reneszánsz jelmezben érkezik, de ez ne zavarjon meg senkit, elvégre jelmezbálban vagyunk, itt: kerti party, amolyan 21. századi. Jönnek is az ifjak: Rómeót barátai kísérik, segítségükkel – vélhetően – diszkódrogot vesz magához – ennek sem lesz jelentősége, de úgy tűnik, ettől 21. századi a koncepció. (Hogy a Máb királyné-elbeszélés nyilvánvalóan nem a drogozásról szól, abba most nem mennék bele.) Mábot nem Mercutio idézi meg, ahogy Shakesperare-nél, itt a szerepet kétfelé osztották, színészre és énekesre. Utóbbi a felismerhetetlenre sminkelt Haja Zsolt – akit azonban két hangjából be lehet azonosítani: ennél nagyobb dicséretet jelenleg nem tudok mondani. Szép az ária, magasra került a léc mindjárt az elején.

Máb: Haja Zsolt (fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)
Máb: Haja Zsolt (fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

Javában zajlik a buli, mikor címszereplőink összetalálkoznak annak rendje és módja szerint. Találnak egy padot, leülnek – hát, Istenem, minek bonyolítsuk… Ennél sokkal érdekesebb lesz az erkélyjelenet: Júlia létra segítségével felmászik a piros furgon tetejére, Rómeó oda kapaszkodik fel, majd távozóban Júlia lemászik az autóról, hogy elsétáljon a kert végébe. Végső funkcióját azonban csak ezután nyeri el a kocsi: virradatkor egy csíkos frottír köntösbe burkolt Lőrinc barát bújik elő a csomagtérből kávé után kutatva, hozzá érkezik a reménybeli ifjú pár.

Az esküvő lezajlik, aztán a párbaj előtt megmozdulnak a szobrok, és iszonyúan hangos, megint magnóról bejátszott viharzajok (dörgés, villámlás, eső) közepette végtelenül hosszú perceken át érzékeltetik, hogy a következőkben valami rossz történik. És lőn. Aztán elsiratjuk Mercutiót és Tybaltot, és ekkor jön az igazi mélység: egyik táncosunkat (szobrunkat) a többiek megfosztják piros gumikesztyűjétől és szandáljától, majd bekenik sárral és otthagyják. Hogy miért? Hát, ő lenne Rómeó, aki besározta magát, gyilkossá lett, a közösség kiveti magából. Értjük, persze, csak nem értjük: minek ez?

Kaszás Gergő, Brickner Szabolcs, Görög László (fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)
Kaszás Gergő, Brickner Szabolcs, Görög László (fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

A prózai és énekes szereplők mozgatása nem bonyolult: bejönnek, ha szükséges, és kimennek, ha szükséges. Közben nemigen történik semmi, akinek beszélni kell, beszél, akinek énekelni, az énekel. A rendkívül hosszúra nyúlt (másfél órás!) első felvonás második felében kezd túltengeni az opera, de nem bánjuk, mert ezt legalább jól csinálják. Azonban ott ül a nézőtéren rengeteg kiskorú – ismeretlen okból 4-5 éveseket is elhoztak a szülők –, nos, ők nagyon nehezen viselik a kiképzést. A szervezők valamiképp azt a képzetet kelthették a nagyérdeműben, hogy ez gyerekeknek való darab, pedig dehogy, ebben a formában semmiképp. Viszont így óvodások és kisiskolások tucatjaiban rögzülhetett, hogy az opera az a műfaj, amelyiken jót aludt anyuka-apuka ölében.

A megvalósításról: értékelhető színészi teljesítményről nem számolhatok be. Capulet és a Herceg alakjainak hisztérikus-idióta beállítását a rendezőnek kell tulajdonítanom, ám magyarázni így sem tudom.

Az énekes csapat azonban szerencsés összeállítású: fiatalok és tehetségesek, jól veszik az akadályokat. Fent már említettem Haja Zsoltot (Gregorio/Máb), mellette kiemelendő Cser Krisztián Lőrinc barátja (Lorenzo) és Létay Kiss Gabriella apródja (Stefano) is.

Hajnóczy Júlia, Brickner Szabolcs, Kolovratnik Krisztián (fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)
Hajnóczy Júlia, Brickner Szabolcs,
Kolovratnik Krisztián (fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

A címszerepekben Hajnóczy Júlia árnyaltabb Júliája párosul Brickner Szabolcs magabiztosabb Rómeójával, kár, hogy ez a magabiztosság a második felvonásra fáradtságba fordul. Ezzel együtt is, legalább opera vonalon rendben van az előadás, főleg, ha a hangosítás dobozhangjához is hozzászokunk, de az emberi fül csodálatosan alkalmazkodóképes: a kezdő kóruskép közepén egyszer csak érteni kezdem a szöveget (magyar nyelvű az előadás), aztán ez már így is marad a végéig.

Az autók mellett még nem esett szó a díszlet többi részéről: a színpad jobb oldalán lépcsőt látunk, az egész tér fűvel borítva, a szobrok ugyebár élők. Az első felvonás a kertben játszódik, de lényegében a második is, mivel a díszlet marad. Így a füves lépcső lesz Júlia szobája, ágya, majd később a ravatal és a kripta is.

Képesnek érzem magam mindenféle elvonatkoztatásra, akár díszlet nélkül is elképzelek bármilyen környezetet, csak ennek így nincs értelme: ha már áldozunk díszletre, legyen valami értelmes funkciója  és értelmes alatt azt értem, hogy nem pusztán megtölti a színpadot. Valamiért itt a cselekmény elmesélésén túl nem támadt gondolata a rendezőnek (Csizmadia Tibor), illetve egy idő után kezdett déjà vu-érzésem lenni egy bizonyos szegedi Bánk bán-előadással kapcsolatban, ahol a hagyományosan elmesélt cselekményt szintén a táncosokkal kívánták „feldobni” – hasonlóan eredménytelenül.

Ilyenformán a balettbetétek lesznek az előadás igazi mélypontjai, és nyilván nem a táncosok tehetnek róla. A legvégén Júlia is kap egy szobor-alteregót: a finálét ezzel a jelenettel sikerül lemészárolni: két énekes küzd jó negyedórán át, hogy Shakespeare és Gounod győzzön, erre a rendező beküldi a görcsösen rángatódzó szobrokat, immár a besározott Rómeó mellé dukál egy idegrángásos Júlia-kísértet is. Kész, vége, finito, a darabo(ka)t kivégeztük.

Nyitójelenet (fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)
Nyitójelenet (fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

Az még nem rendezés, hogy amikor a dajka a délceg Párist dicséri, akkor a nevezett látványosan elvágódik a műfűvel borított lépcsőn. Ez csak geg, poén, és annak is gyenge. Az sem rendezés, ha a szereplők többé-kevésbé megtalálják egymást a díszletek között. Sőt az sem, amikor táncosokkal próbáljuk rém elvontan bemutatni az egészen nyilvánvalót. 

Szomorú, hogy ha nincsenek táncosok, akkor marad a szokásos méla unalom, az, amitől a műfajt halottnak gondolják: az énekes bejön, megáll, énekel, kimegy, és amitől a nézők elvárásai a minimumon tarthatók: „ezt szoktuk meg, jó ez, nehogy valaki modernkedni kezdjen itt nekünk”. Érdekes jelző ez: modernnek mondják azt is, ha valaki gondolt valamit egy darabról, és azt is, ha nem gondolt semmit, ám a magától értetődőt lila ködbe rejtette.

Egy hét telt el a két előadás között, de a debreceniek Manonja még mindig foglalkoztat, ha nem is a rendezés egyes megoldásai, de a darabbal kapcsolatban felvetett gondolatok mindenképp. A Rómeó és Júlia után már most is csak annyit gondolok, hogy Shakespeare nagy szerző volt, és még a rendezésnélküliség sem árt neki. Sőt azt hiszem, igazából semmi nem árt neki, mert ezt a produkciót – a színpadi részét értem – hamarabb elfelejtjük, mint hogy a plakátok lekerülnek a hirdetőoszlopokról.

(Fotók: Margitszigeti Szabadtéri Színpad)