Luxusesztrád

2007. március 30.

A Budapesti Fesztiválzenekar Richard Strauss-estje, 2007. március 17. – BÓKA GÁBOR kritikája

Még véletlenül sem szándékoztam pejoratív címet adni rövid beszámolómnak – a koncert színvonala ezt semmiképp sem indokolná –, az est folyamán mégsem ment ki a fejemből ez az önkéntelenül is eszembe ötlő alkalmi szóösszetétel. Noha egy szerzőre koncentráló, de műfajilag mégis heterogén műsor-összeállítás, melybe a szimfonikus költeménytől a versenyművön át az operarészletekig minden belefér; a szólisták meglehetősen hosszú listája, akik között elismert hazai művész, külföldi, ámde számunkra ismeretlen énekesek és igazi világsztárok is találhatók – mi sülhet ki ebből?

Persze aki rendszeresen látogatja a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyeit, sejthette, hogy nincs ok aggodalomra. Mindenekelőtt: Fischer Iván nagyszerűen érti és interpretálja Richard Strauss zenéjét. Ez már a nyitószámban, a Till Eulenspiegel vidám csínjei című szimfonikus költeményben is kiderült: a fanyar humor, az irónia, sőt szarkazmus nagyszerűen keveredett a straussi hangszerelés pompájával, a szinte euforikus játékkal – a Fesztiválzenekar már ekkor is csúcsformában muzsikált, pedig még csak az első számnál jártunk. Az Esz-dúr kürtversenyt a Tillénél valamivel kisebb zenekar kíséri, de hiányérzetünk itt sem lehet a hangszínek változatosságát illetően: ahogy Strauss kiaknázta az apparátusban rejlő lehetőségeket, úgy élt a zenekar a partitúrában rejlő lehetőségekkel – Zempléni Szabolcs pedig alighanem világszínvonalon tolmácsolta a kürtszólót. Megkésettség ide, korszerűtlenség oda: megragadott a mű, szívesen találkoznék vele gyakrabban a koncertműsorokon.

Salome Hétfátyoltánca persze közel sem ilyen ritkaság: nemcsak az operaházi előadásokról ismerhetjük, de hangversenydarabként is népszerű. Tavaly márciusi koncertjén Strauss József-legenda című balettjét adta elő a Fesztiválzenekar – akkor amolyan kibővített Hétfátyoltáncként hatott a szinte ismeretlen darab; most összehasonlításképpen is jó volt tehát meghallgatni a tömörebb változatot. Azt hiszem, bármennyi szépséget is rejt a József-legenda, mégsem véletlen, hogy sosem lett igazán népszerű – az ilyen egzotikus, fűszeres étkekből csak mértékkel szabad fogyasztani, nagyjából éppen annyit, amennyi a Salome-részlet nyolc percébe belefér. Különösen érdekes volt megfigyelni, hogy – nyilván részben a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikája jóvoltából is – milyen plasztikusan elkülönültek az egyes hangszercsoportok, egészen más hangzásélményt nyújtva ezáltal, mint amit a zenekari árokból megszokhattunk.

A vérbeli operarajongó persze elsősorban Jane Eaglen és Robert Dean Smith, no meg a Budapesten hosszú idő óta nem látott-hallott Ariadné Naxosz szigetén című opera két részlete miatt váltott jegyet a produkcióra. Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk: a közel háromnegyed órás válogatást hallgatva kellett rádöbbennünk, hogy mennyire hiányzik ez a mű az Operaház repertoárjáról. Ha korábban a Kürtverseny kapcsán hangsúlyoztuk, hogy Strauss kisebb zenekarral is mindent ki tud fejezni, mit mondjunk az Ariadné kevesebb, mint negyven hangszerest foglalkoztató partitúrájáról? És micsoda modern, izgalmas hangszerösszeállítás ez! Az ember csak kapkodja a fejét: egyik izgalmas hangszerelési ötlet követi a másikat – még a Salome és A rózsalovag ismeretében is bőven érik meglepetések a hallgatót.

Eszembe jutnak Kovács János zenetörténész szavai: az Ariadné Strauss legmodernebb partitúrája – nos, lehet benne valami; mindenesetre szívesen töprengenénk még ezen további előadások kapcsán… A zenekar kamaraegyüttessé alakulva is a helyzet magaslatán állt, a két főszereplő pedig bizonyította, hogy nem véletlenül lett világhírű.
Jane Eaglen éneklése ugyan technikailag nem makulátlan (egy-két csúcshang időnként bántóan élesen sikerül, és ezzel megtöri a szépen formált dallamíveket), de erőteljes, ugyanakkor mégis világos színű drámai szopránja szinte predesztinálja a Wagner– és Strauss-szerepekre. Ariadnéként mind a végtelen fájdalmat, mind a már-már extatikus érzelmi elragadtatást meggyőzően formálta meg.

Robert Dean Smithnek viszont éppen az egységes hangképzés, és ebből adódóan a hihetetlenül kulturált dallamformálás a legfőbb erénye: őt hallgatva egy percig sem kellett csodálkoznunk rajta, hogy az nemrég még a halállal kacérkodó Ariadné végül miért adja át magát mégis a szerelemnek. Virginie PochonClaudia Mahnke és Valerie Condoluci három nimfája megbízhatóan egészítette ki a kiváló produkciót.

Az est elsöprő sikere remélhetőleg további Strauss-kincsek (kimondani is alig merem: talán operák) felkutatására és bemutatására ösztönzi Fischer Ivánt – nagyon várjuk a folytatást.

Hasonló bejegyzések