Liszt-négykezes – zongora nélkül

2011. április 8.

Fekete Gyula: Excelsior! – Liszt Ferenc mennybemenetele, ősbemutató a Thália Színházban, 2011. március 18. ÁDÁM TÜNDE és BÓKA GÁBOR kritikája

Az előadás plakátja

Az előadás plakátja

Vajon ki a felkent tudója annak, hogyan kell kortárs operát írni? És hogyan kell róla kritikát írni? Nem vagyok elég sznob, ha két és fél megtekintés után is maradt bennem érdeklődés, mert minden alkalommal jól szórakoztam?

Órák hosszat sorolhatnánk a megbukott zenekritikákat, melyek egyik vagy másik, ma már klasszikusnak számító darabot értéktelennek, gyors feledésre ítélt fércműnek minősítették. Akármit is fogalmazunk meg itt és most az új operáról, benne van a pakliban, hogy a mi véleményünkön fog majd kacagni a világ száz év múlva. … Hogy miképp kell kortárs operát írni? Van-e bármilyen művészeti ág, amelyben a poszt-posztmodern korban még lehetséges szabályokat felállítani? Fekete Gyula zenei anyanyelve az utóromantikáéra, elsősorban Richard Strausséra emlékeztet (Liszt és Wagner ide vagy oda, az első felvonás fináléja például konkrét utalás részint A rózsalovag első fináléjára, részint a Négy utolsó ének befejezésére)… 

A zenei szövet tehát a kinyermán nevelkedett hallgatónak valódi kincsesbánya, de akinek ehhez kevésbé van affinitása (mint nekem), annak is izgalmas lehet, hogy mennyi stílus fér meg egy darabban a klasszikusoktól az operettkuplékon át a musicalduettig.

Ezen a zenei nyelven és sokféleségen lehet fanyalogni, szerintem azonban nem érdemes élből elutasítani az eszközt, hanem azt kell vizsgálnunk, milyen eredményre jut a komponista ezzel az eszközzel. Szavaidból úgy tűnik: az egyik eredmény az, hogy szórakoztató darab jött létre. Csak az a kérdés: milyen értelemben használod ezt a szót?

A szó szoros értelmében, hiszen az alkotók is nagyon komolyan vették a félkomoly opera alcímet. És alkotókat kell mondanunk, hiszen a szövegkönyv is most született, miként az arra írt zenei anyag. Annak is örülök, hogy a Liszt-év apropóján érkezett felkérés nem korlátozta az alkotókat, és nem elégedtek meg az egyszeri, ünnepi alkalomra szóló darabbal, hanem igazi színpadi művet írtak, amely évek múltán is előadható lesz. Ha a szó legkomolyabb értelmében, valódi apoteózist akarnak írni, esetleg Liszt életének kronológiájával vagy művészi fejlődésének állomásaival, akkor mély tisztelettel bár, de alighanem a huszadik percben meghalunk az unalomtól.

Birta Gábor

Birta Gábor

Alighanem Keleti Márton 1971-es életrajzi filmje, a Szerelmi álmok ragadta meg az utolsó lehetőséget, hogy művészileg hiteles feldolgozás készülhessen a komponista életéről. Ez a hagyományos Liszt-képet nem módosító, ám azt nagyon szuggesztíven bemutató film kedves emlékem – de örülök, hogy ma már senkinek sem jut eszébe ilyesmivel próbálkozni.

Ha már a címnél tartottunk: amíg nem ismertük a darabot, addig is érezhettük benne a kettősséget, hiszen már az Excelsior szó önmagában két értelmezéssel bírhat (bár csak az egyiket szokták emlegetni), aztán a Liszt Ferenc mennybemenetele, illetve az alcím, a félkomoly opera együttesen mutatják, hogy nem kell ezt a mennybemenetelt olyan komolyan venni.

A „feljebb” jelentés mellett persze konkrét idézet is az „Excelsior!”: Liszt A strassburgi katedrális harangjai című kantátájának nyitótételére is utal (s ennek Wagner Parsifaljával való intertextuális összefüggéseiről megint csak sokat beszélhetnénk). Ami az alcímet illeti, érdekes lehetőségeket villant fel a „félkomoly” jelző értelmezése. Az eddigi kritikai visszhangot figyelve úgy tűnik, mintha az ítészek többsége alapvetően könnyed hangú dalművet vélt volna látni, amelyben néha vannak komoly pillanatok is. Ennél szerintem bonyolultabb (vagy éppen egyszerűbb?) a helyzet. Nekem az egész darab paródiának tűnik: egyetlen olyan pillanatra sem emlékszem a műből, amelyet véresen komolyan lehetett volna venni. Persze felmerül a kérdés: évfordulója kapcsán paródiával emlékezünk meg a magyar zenetörténet egyik legnagyobbjáról? Kinevetjük Lisztet, a magánembert? Nem így áll a dolog: szerintem a paródia éle nem Liszt ellen irányul, hanem a Lisztet ünneplők ellen, magunk ellen. A darab arról mutat mulatságos torzképet, hogy milyen sztereotípiákat tudunk csak felmondani Lisztről – miközben a nagyközönség, még a magát műveltnek tartó értelmiség is bántóan keveset tud róla. Beszélünk a hosszú szőke hajáról, a nőügyeiről, arról, hogy Wagner apósa volt (mert Wagnert azért jobban ismerjük, hiszen őt az Operában is játsszák!), megemlítjük még, hogy ő alapította a Zeneakadémiát; átnevezési kényszerünkben repülőteret nevezünk el róla, aki pedig ellenzi az átnevezési kényszert, az tehetetlen dühében rúg egyet Lisztbe, és felemlegeti, hogy nem tudott magyarul. Ennyi. Ki olvasta az írásait? Ki hallgatja a zenéjét a Magyar rapszódiákon és a Les Préludes-ön kívül? Nekem ez a hangzatos, ám végtelenül üres Liszt-kép köszön vissza Fekete Gyula operájából, az Excelsior! szerintem ebből csinál viccet. És hogy itt tartunk – nos, ez egyáltalán nem mosolyognivaló. Ez a félkomoly opera komoly mondanivalója. 

Mester Viktória és Fekete Attila

Mester Viktória és Fekete Attila

Ebben igazad lehet, és biztosan nem véletlen, hogy Lisztet, az embert állítják a középpontba, nem a zeneszerzőt és nem a totemet, akit ismeretlenül is kötelező imádni. A magánember Lisztről sem tudunk többet, mindegy, hány szobrot állítunk neki és hány (repülő)teret nevezünk el róla. Ám azt tegyük hozzá: az alkotók (mind a librettista Papp András, mind a zeneszerző Fekete Gyula) színházi emberek, és alapvetően önálló színpadi művet írtak, nem pusztán paródiát, így aztán figyeltek arra, hogy ha bonyolult, több szálon futó cselekmény nincs is az operában, azért jól megírt szerepek, karakterek vannak bőven. Például Liszt megkettőzése lehetőséget ad arra, hogy a főhős önmagára reflektálhasson, saját életének krónikása lehessen. Igazi operai ziccerszerep ugyanakkor az inas és a pápa figurája, és ne tagadjuk: mindkettő humorforrás is.

Talán az inas figurája a legmeglepőbb: vele hamisítatlan cirkuszi hangulat robban be a színpadra. Ez még az operettes hangvételnél is kisebb presztízsű szórakoztató zene – ám értékelésekor nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az operamuzsika nem abszolút zene, itt a dráma határozza meg a zene karakterét. Más kérdés, hogy az én szívemnek is kedvesebb, amikor Spiridon nem A gladiátorok bevonulásának hangvételét szólaltatja meg hanem a Mesterdalnokok Dávidjáét… A pápa alakja egyenesen telitalálat, ráadásul tény: IX. Pius egyszer arra vetemedett, hogy elénekelje Bellini Casta diváját. A belcantót idéző zenei nyelv és a kontratenor hangszín együttese egyszerre leleplező és ellenállhatatlanul mulatságos. De hasonlóan jónak érzem az alténekesnőre bízott bíboros karakterét is. Mindhárom esetben persze a kivételesen jó énekes-színészi megformálások is hozzásegítenek a karakterekben rejlő humorlehetőségek kiugratásához…

Mester Viktória

Mester Viktória

Kiss Tivadar már nem először akadt olyan szerepre, amelyben kihasználhatja karakterizáló képességét, ugyanakkor az évek folyamán egyre érettebbé váló hangra is felfigyelhettünk. A pápa és a bíboros párosa egyszerre izgalmas zenei megoldás, ám a humort sem nélkülözi. Az alt bíboros mellett legalább olyan meglepő a kontratenor hangon megszólaló pápa – de a kettő együtt már teljesen logikus.
Árpádházi Szent Erzsébet esetében többekben felmerült a kérdés, hogy pontosan milyen viszonyban is van ő a címszereplővel. Azt hiszem, a szerző szándékosan hagyja nyitva a kérdést.

Szent Erzsébet megjelenése az operában kicsit visszatérés a romantikus Liszt-kép sugallta állításhoz, miszerint a magánember már-már Don Juan-i bolyongása a nők között voltaképpen egy benne mindvégig meglévő ideál kergetése volt – ám senkiben sem találta meg azt az ideált. Az alkotók frappáns módon nevet adnak az ideálnak, és azonosítják Liszt egyik főművének címszereplőjével. A kapcsolatot persze ironikus görbe tükörben ábrázolják: a rózsacsoda persziflázsa legalább annyira mulatságos, mint amennyire leleplező gesztus – miért kell minden műalkotásban életrajzi hátteret kutatni, és viszont? Tegyük hozzá: látunk egy mókás felvonulást is – Liszt további szerelmei is megjelennek felsorolásszerűen (mindegyiküket a Carolyne-t alakító Mester Viktória játssza). Az egész jelent zenei felépítése, szvit-jellege a Pomádé király ruhapróba-jelenetére emlékeztet – újabb fricska, hogy ne vegyük komolyan, amit látunk, hogy ne ezzel a Liszttel foglalkozzunk.

Akkor melyikkel a kettő közül, kérdezhetném tréfásan, hiszen címszereplőből mindjárt kettő is akad… Ez a megoldás nekem tetszik, és nem is ördögtől való gondolat, hogy az ember idősebb korában elmélázzon a saját fiatalságán – más kérdés, hogy operaszínpadon még nem láttunk ilyet. És mintha a két Liszt lenne a karakter két fele: az idősebbnek jutnak az olykor humortól sem mentes önreflexiók, míg az ifjabb Lisztet alakító Fekete Attila énekelnivalója jóformán kimerül a fennkölt és magasztos érzések tolmácsolásában. Ezzel az ő játéktere meglehetősen leszűkül, éppen annyira, amennyivel viszont Mester Viktória Carolyne-jáé megnő, hiszen ő több karaktert is megformálhat. Így aztán az opera voltaképpen az ő jutalomjátéka lesz.

Hogy Carolyne főszereppé válása mennyire van kódolva a darabban, illetve mennyire múlik az adott előadáson, ősbemutatóról lévén szó igen nehéz megítélni. Az biztos, hogy Mester Viktória kihasználja a ziccerszerep kínálta összes lehetőséget: kiváló Carmen-alakítása(i) után nem meglepő, hogy Lola Montezként pár percbe sűrítve is forróvá teszi a levegőt, de a Liszt-regényekben és -filmekben rendre végtelenül nemes és fennkölt, sokszor önmagától meghatódott Carolyne alakját is élő, hús-vér nővé változtatja. Fekete Attilának annyiból nehezebb a dolga, hogy az ő szerepe kevésbé koncentrált, nem egy-egy jelenetbe vagy bravúrszámba kell sűrítenie jellemábrázoló készségét, hiszen az egész előadás az ő vállain nyugszik. S szerintem sikerül is megoldania a képtelenül nehéz feladatot; különösen tetszik az alakításában, hogy él az irónia eszközével is – más szerepeiben ezt még nemigen láttam tőle. A magyarnóta-paródiát például éppen a beleélés és a távolságtartás szükséges elegyével adja elő.

Frankó Tünde és Káldi Kiss András

Frankó Tünde és Káldi Kiss András

A felsorolt alakítások önmagukban még nem teszik színházzá az operát, ehhez kell rendező, díszlet- és jelmeztervező. A Excelsior! – sportnyelven szólva – a jelmezekkel és a játéktérrel már az első percekben pontot szerez. A színpad kihasználja a Thália Színház adottságait, és lényegében kamaraszínházzá alakul. Örülök, hogy nem épített díszlettel próbálkoztak, sőt még csak nem is vetítették oda Róma nevezetességeit sem a színre – felismerve, hogy a helyszín nem ilyen értelemben fontos a műben (ha egyáltalán fontos). A jelmezek szintén képviselik azt a kettősséget, amely magát az operát is végig jellemzi: a felemás hosszúságú és szabású ruhaujjak és szoknyák két külön kort jeleznek – ha akarjuk, a miénket és Liszt korát. A jelmezek beszédességükön túl ráadásul nagyon mutatósak is – főként a hölgyek ruháira gondolok itt, de például Wagnert is könnyedén megidézi egy jól eltalált kosztümmel a tervező, Bujdosó Nóra.
A színpad közelsége újszerű, ugyanakkor nehéz feladat elé is állította énekes-színészeinket, hiszen általában a nézőktől sok méterre, a zenekari árok másik oldalán bontakozhatnak ki, most viszont tapintható közelségben vannak, a néző pedig mindent lát – ha másképp nem, akkor a tükörből. Az egyik dolog, amiért nagyon élveztem az előadást, hogy mindig jó látni, mire képesek a művészeink, ha nem ítélik őket béna díszletek közötti kartárogatásra.

Többen megírták már, hogy Gothár Péter rendező afféle divatbemutatóként állította színre a darabot. Ez szerintem mind a mű kavalkád-jellegéhez, mind az ironikus távolságtartáshoz jól illik – és nem tagadom, ezt a rendezői fogás is befolyásolt abban, hogy fogyasztói társadalmunk kultúra iránti érzéketlenségének görbe tükrét lássam az Excelsior!-ban.

És ha így van, akkor elmondhatjuk, hogy az alkotók megtalálták adekvát színpadi formát a darabhoz. Igaz, a tökéletes befogadáshoz hasznos lett volna egy szövegkönyv (talán egy évvel korábban még járt volna hozzá), ugyanis a szöveg érthetősége nélkülözhetetlen része annak. A néző mégoly koncentrált figyelme ellenére is reménytelen helyzetben volt például az együttesek alkalmával, amikor a művészek érthetőségre való törekvése is kevés. És aki nem ült szemben a karmester Kesselyák Gergellyel, avagy nem műveli magas szinten a szájról olvasás képességét, máshol is akadhattak nehézségei. Így aztán mindenképp dicséret illeti Frankó Tündét, aki az átlagnál érthetőbben énekel, és ez szoprán hangfaj esetében egyáltalán nem lebecsülendő eredmény.

A szereplők közül feltétlenül ki kell még emelni a Szent Erzsébetet alakító Kertesi Ingridet is. Ha Mester Viktóriáról azt mondhatjuk, magától értetődő természetességgel jeleníti meg a nő sokszínűségét, úgy Kertesi – ahogy mindig – a hiteles, belülről fakadó átszellemültséget és költészetet hozza az előadásba. Minden megjátszás nélkül tud a Liszt által kergetett eszménnyé válni. S Kesselyák Gergelyt sem csak megszokott impulzivitásáért dicsérhetjük ezúttal: az Operaház Zenekara kifejezetten ápolt hangzással játszott. Lehet, hogy Kesselyáknak jobban fekszik az efféle utóromantikus muzsika, mint mondjuk Verdi?

Igazából egy kérdés maradt még, de félek a választól: vajon milyen sorsa lehet egy kortárs operának a mai magyar operajátszásban akkor, ha sikerült ideális szereplőgárdát találni, valamint a mű szellemiségének megfelelően színre vinni a darabot?

A kérdés költőinek tűnik: a jövő évad terveit ismertető sajtótájékoztatón (bár ez még az ősbemutató előtt volt) elhangzott, hogy nem játsszák tovább az előadást – s ha arra gondolunk, hogy milyen sors jutott osztályrészül a korábbi évek kortárs bemutatóinak, ezért még csak nem is kárhoztathatjuk különösebben az Opera új vezetését. Azonban érdemes elgondolkodnunk azon: jó-e mindig a könnyebb megoldást választani, s a nemszeretem darabokat szép csendben eltüntetni, miután letudtuk a bemutató kötelességét? Nem lenne jobb, ha a közönségigény kiszolgálása helyett megpróbálnánk új utakat mutatni nekik, magasabbra emelkedni lelki és kulturális értelemben – amint azt jelen előadás is sugallja a címbe foglalt felszólítással?

(Fotók: BTF – Kállai-Tóth Anett)

Hasonló bejegyzések