Le az álarcokkal!

2009. október 29.

Giuseppe Verdi: Az álarcosbál – a Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka a Thália Színházban, 2009. október 27. – FÜLÖP KÁROLY kritikája

Álarcosbál címmel játssza a Kolozsvári Magyar Opera Verdi remekművét idén októbertől, mi a Külhoni Magyarok Kulturális Fesztiváljának keretében láthattuk a produkciót október 27-én a Thália Színházban. Ascher Tamás rendezése lehántotta az opera „svéd változatának” álarcát, amit a budapesti közönség az Operaházban két felújításban is megismerhetett, s visszatért a hagyományosabb, s – véleményem szerint – a zenével adekvátabb „bostoni verzióhoz”. Vagy ha úgy tetszik: III. Gusztávot, Ankarströmöt és a többieket újra elrejtette Renato, Riccardo álarca mögé. Így ismét a szenvedélyektől fűtött romantikus operát élvezhettük, s nem az áltörténelmi drámát.

Verdi Álarcosbálja az álöltözetek, az el- és leleplezések operája. A teljes szereplőgárda kétszer is átöltözik: Ulrica barlangjába készülőben, illetve a bálra. Az egyes szereplők titkokat rejtenek és fednek fel: Riccardo titkolja barátja elől, hogy annak feleségébe szerelmes, Renato barátját figyelmezteti az összeesküvők fenyegetésére, Amelia önmagát burkolja fátylába férje elől, majd hogy megmentse a kínos szituációt, felfedi kilétét. Renato Oszkár előtt előző napi énjét – a jó barátot – kell, hogy eljátssza, miközben gyilkos indulatok dúlnak szívében. Az álarcosbálon aztán vége szakad a játéknak, nincs tovább. A félreértések tisztázására csak az álarcok lehullta után kerülhet sor, de már késő… (vö.: BÁCSKAI György tanulmánya = Verdi. Az álarcosbál. DG-Hungaroton SLPXL 126020-22. A hanglemez kísérőfüzete. 1981. 2-4. p.) Mindez remek lehetőséget nyújt a színészi játékra, ösztönözheti a rendezőt változatos színészvezetésre, s énekesi szempontból is nehéz, ám hálás feladatot ró az előadóra.

Ascher Tamás remekül kibogozta a szálakat, egyértelműen és markánsan bemutatja a szereplők közti feszültségek kibontakozását, s minden világosan érthető annak ellenére, hogy az olasz nyelvű előadás feliratozása a vendégjáték alkalmával elmaradt. A gesztusok látványosak, a szereplők lelki gyötrődéseinek testi kifejezése megkapó szépségű, akár Amelia mindkét áriájában, akár Renato Vendicatorjában. A legjobban beállított jelenet a második felvonás fináléja: az élével előre álló díszletfal, a két oldalról beözönlő összeesküvők, a sötétséget megtörő fáklyafény, a megvilágosodástól megsemmisült házaspár és a gúnyolódók visszhangzó kacaja. A díszlet forgatása egyúttal az idő múlását és az akasztófadombról lefelé vezető utat is megjelenítette, ez volt az est leghatásosabb rendezői ötlete. Némileg közhelyesen úgy is értelmezhető a díszlet élére fordítása, hogy Renato számára kifordult sarkaiból a világ egy pillanat alatt.

Khell Zsolt díszlete csúf modern monstrumként szolgálja az előadást, aminek ez az egyetlen tán modern eleme. A rendezés ugyanis a Khell teremtette térben teljesen hagyományos szereplővezetéssel és játékstílussal láttatja a cselekményt. Ascher koncepciója nem írja át a művet, nagy meglepetések nincsenek, tisztességes hagyományos rendezést kínál az arra fogékony közönségnek.

A díszlet (szerelmi?) háromszög alapú forgó építmény, melynek minden jelenetben másik oldalfala törekszik a nézők elé. A végletekig lecsupaszított tér, szennyes-szakadt, helyenként javított tapétaborítással. Riccardo fogadószobája a nyolcvanas évek filmszínházainak belső dizájnjára emlékeztet retró fali csillárokkal, műbőr borítású kétszárnyú ajtókkal. Ulrica tanyája a falrendszer alap szürkéje, ajtók helyett ajtónyílásokkal, kiegészítőként varázsgömbbel, füsttel. Az akasztófadomb szintén a koncepció-kompozíció része: a falakon a nyílás válik uralkodóvá, a falfelületek inkább csak oszlopok, képzelőerővel akasztófák. Renatóék otthona zöld borítású, s a leggazdagabb látványvilágot csempészi az előadásba: a falakon térképek, fegyverek, technikai találmányok és azokról készült tablók, csillagtérképek. A polcon pedig az előadás díszletének makettje is megtalálható – mintha Renato haditervének modellezéséhez kellene, s jelezné, hogy ettől kezdve az ő kezében az irányítás… A zárókép megint a mozifal bordója halvány megvilágításban, a báli zene taktusaira kinyílnak a hatalmas ajtók, s betekintünk a bálterembe. Persze a bálozók előjönnek az elülső színpadsíkra is, így kissé zsúfolttá, egyben zűrzavarossá válik a terep, ami a gyilkossághoz akár szükséges is lehet. A ruhák (Bozóki Mara) főként a mai szabásvonalat követik; a férfiak öltönyben, a nők modern, elegáns ruhákban vannak, s a szituációkhoz különféle kiegészítőket – sálakat, kendőt, sapkát, zubbonyt és álarcot – viselnek. A báli kép megszokott színes forgatagához képest itt a fekete és a fehér dominál. Az összeesküvők kék sállal, Amelia rózsaszínben, Oszkár selymes fehérben jelenik meg: a néző a forgatagban is láthatja, talán túlságosan is, ki kicsoda és merre tart.

A zenei megvalósítás egészen magas szintű volt, köszönhetően a nagyon jól együttműködő és együtt szóló énekkarnak és a közéjük vegyülő szólistáknak (karigazgató: Kulcsár Szabolcs). A zenekari irányítás is avatott, jó kezekben volt Selmeczi Györgynél, jól és hatásosan szólt az együttes (bár egy-egy fúvós és vonós mindig kifújja vagy kivonja magát a karmesteri irányítás alól), miközben lírai szépségekkel is bőven megajándékozott. A dirigens remek tempókkal segítette az énekesek összjátékát az akasztófadombi tercettnél, nem csoda hogy hatalmas tapsot kapott ez a részlet.

A három főszereplő erőssége mind az előadásnak, mind a színháznak. Egyikük szereplése sem makulátlan, mégis a színpadi összteljesítményt értékelve produkciójuk igen jónak mondható. Améliát Kele Brigitta kelti életre. A fiatal, dekoratív művésznő minden eszközzel rendelkezik színészileg és énekesileg, hogy a társulat vezető szopránja, majdan dívája lehessen. Magasságok, hangerő, árnyaltság, énektechnikai kultúra mind megvan, apró problémákat kell legyőzni: a néhol túlexponált magasság a hang élességét provokálja, a mélyebb fekvésben többször elcsukló-kihagyó hang lehet még technikai kiforratlanság, de elképzelhető, hogy valamilyen megfázásos probléma húzódik a dolgok mögött.

Riccardo grófot Pataki Adorján alakította. Színészileg tán kevésbé átélten, de hangban meggyőzően. Várhatóan neki is fejlődni fog még a hangja, mivel ő is az ifjabb korosztályhoz tartozik. Az első felvonásban egyenletesen jól szólt, a másodikban azonban a szerelmi kettős rávilágított korlátaira is: a hang néhol erőtlennek hatott, s a zárókép előtti ária magasságai sem voltak oly diadalmasak, mint amire a zene kényszerítené az énekest.

Fülöp Márton Renatója nem a szépséges hangszínről fog emlékezetünkben maradni. Az első felvonásban még igazán nem talált hangszínére, de a második felvonástól kezdve egyenletesen jó teljesítményt nyújtott. Jó választás volt őt Renato szerepére kijelölni, hiszen az idősebb korosztályt képviseli, s ily módon hiteles a bölcsebb jó barát és a fiatal feleséget elvesztő ember megrendítő portréja. Ascher beállítása kedvez is figurája árnyalására: szinte nevetséges, amikor a féltő barát nem veszi észre a Riccardo háta mögé bújt asszonyt, a felesége alkata, ruhája, kendője nem elegendő arra, hogy leleplezze a titkot, vakon követi barátja utasításait… Aztán méltóságteljesen tűri az összeesküvők gyilkos kacaját, s eljut a bosszúszomjas férj Vendicator-áriájáig, melynek végén megsemmisülten rogy székébe, felismervén, hogy hiába minden, az élete romokban… A legnagyobb nyíltszíni tapsot megérdemelten aratta a híres áriával az est folyamán.

A négy kisebb, de nem elhanyagolható szerep kiosztása már vegyesebb képet mutat. Oszkárként Vigh Ibolya tüsténkedik, ugrándozik, szervezkedik, nyüzsög-mozog a színpadon, éli a szerepét, a figurát remekül hozza. Ugyanakkor hangban nem igazán győzött meg. Alapvetően kétféle hangon énekelt: az egyik halk és erőtlen, alig hallható, a másik fájóan éles. A harmadik felvonásra valamennyit javult, Oszkár híres dalát visszafogottabban, így jobban énekelte, de az ensemble-okból is kihallatszó élesség a társulati összteljesítményt is ronthatja, erre oda kell figyelni.

Ulrica jelenetei jelentéktelenné váltak, Molnár Mária sem hangban, sem alakításban nem tudta hozni az elvárható minimális szintet. Pedig a jósnő tanyáján történtek nem epizódként funkcionálnak, nem is csupán vadromantikus díszítőelem a kép. Itt történik meg a valódi expozíció, itt mutatkoznak meg a főszereplők őszinte érzései – álruhában! Itt hangzik el a jóslat, itt történik a végzetes kézfogás, amiben – ha a szereplők nem is hisznek – a néző kapaszkodót kap a cselekmény további folytatásához. A jóslatnak („presto morrai”) súlya kell, hogy legyen. Erőteljes alt hangra, átütő erejű személyiségre van szükség ahhoz, hogy a jelenet során kirázza a nézőt a hideg.

A két összeesküvő alapvetően jól teljesített énekben-játékban. Szilágyi János erőteljes hangja, markáns egyénisége félelmetes figurát teremtett, mindvégig remekül élte-énekelte a szerepet. Sándor Árpád játéka néhol humort csempészett az előadásba. Ez jó. Sajnos egyszer olyankor is, amikor nem kellett volna: a sorsolás utáni jelenet egy eltúlzott mozdulata nevetést váltott ki a mögöttem ülőkből. A drámai feszültség tetőpontján.

A zárókép báli jelenete statikus tablóival furcsa hatást keltett, a báli forgatagot csupán a harlekin-jelmezes táncosok keltették a mozdulatlan kórustagok közé vegyülve. Nem mondanám az előadás csúcspontjának a báli képet – noha nyilván annak kellene lennie. Én az akasztófadombra voksolok. Azonban tagadhatatlan: a koronát a zárókórus és a főszereplők együttes imája tette fel az előadásra. Ilyen szépen, együtt ennyi emberrel még nem hallottam, megható élmény volt. Egy hölgy az énekkarból szintén meghatódott a befejezésen.

Szép színházi élménnyel távozhattam a Tháliából kedd este. A kolozsváriak Álarcosbálja figyelemre méltó produkció. Láttam már szebb kiállításút, énekes világsztárokkal megrendezettet, bostoni és svéd verziót… Egy biztos: a mostani produkció él, s alighanem megállja a helyét a többiek között is. Emlékezetemben egészen biztosan.

Hasonló bejegyzések