La Dame qui rit

2007. november 21.

Kiri Te Kanawa dalestje a Művészetek Palotájában – 2007. november 17. – BÓKA GÁBOR kritikája

Kiri Te Kanawa és Julian Reynolds

Kiri Te Kanawa és Julian Reynolds

Rire = nevetni; sourire = mosolyogni – vagyis ha nem ragaszkodtam volna feltétlenül a címben rejlő szójátékhoz (melynek humorfokát ítélje meg a kedves olvasó), voltaképpen inkább a La Dame qui sourit címet kellett volna adnom ezen rövid beszámolómnak. Kiri Te Kanawa művészetéhez ugyanis elválaszthatatlanul hozzátartozik a mosoly: nemcsak a mindig elegáns, de sosem hivalkodó, valódi arisztokratára valló megjelenés és magaviselet elmaradhatatlan tartozéka, de az általa megszólaltatott zeneszámok előadásának is. Dame Kiri azon kevés énekes közé tartozik, akik képesek – hogy kolléganőm igen találó megfogalmazását idézzem – a hangjukkal mosolyogni. Nem lehet véletlen, hogy hallgatói túlnyomó többségének is mosolyt csal az arcára.

Kiri Te Kanawa művészetéről nehéz újat és eredetit írni – pályafutásának elmúlt évtizedeiben mindent megírtak már róla. Művészetét legtöbbször az angyali tisztasággal szokták jellemezni – s való igaz, az a minden földi bún s bajon felülemelkedő, bölcs és nyugalmas derű, melyet Kiri vizuális és auditív mosolya áraszt, valóban egyfajta transzcendenciával itatja át a legbanálisabb szövegű dalokat, áriákat is. Ugyanakkor van ennek a józanul mértéktartó és derűs művészetnek egy nagyon is földi vonása: mégpedig a már említett arisztokratizmus. Természetesen nem Kiri állítólagos maori nemesi származásából kívánom levezetni művészi alapállását – távol áll tőlem, hogy származási alapon határozzam meg egy énekes művészetének jellegzetességeit. Vannak azonban tulajdonságaink, melyek részben születésünktől fogva bennünk élnek, részben neveltetésünk révén válnak sajátunkká, mondhatni személyiségünk elidegeníthetetlen részévé – Kiri Te Kanawa pódiumszemélyiségének ilyen elidegeníthetetlen része a nemesség, az elegancia. Mindig tudja, hogy mennyit kell adnia magából, meddig mehet el, hol a határ.

Feltűnően kerüli például a médiaszerepléseket (noha európai és amerikai pályafutásának kezdete óta az írott és az elektronikus sajtó dédelgetett kedvence) – Budapestre legalábbis immár második alkalommal érkezett úgy, hogy interjút nem adott, lemezeket nem dedikált. Csak jött, látott és győzött. Még inkább, mint öt éve, első magyarországi fellépésekor. A 2002. április 1-i zenekari ária- és dalest (melynél szebb húsvéti meglepetést elképzelni sem lehet) még a legvérmesebb Kiri-rajongókban (így bennem is) enyhe csalódást keltett. Itt volt, és ez önmagában is csodálatos; énekelt, és bár hangja jóval halkabb volt, mint amit vártunk, s bizony meg is kopott kicsit a felvételekről ismert állapothoz képest, mindezt nem róhattuk fel az akkor ötvennyolc éves énekesnőnek, aki ráadásul saját bevallása szerint megfázással küzdött azon az estén. Hogy akkor mi okozta a csalódást? Elsősorban a műsorösszeállítás: az áriák és dalok változatos sorában alig-alig találtunk valami igazán emlékezeteset (talán a Micaela-ária, vagy a két Puccini-ária, köztük a másodikként megszólaltatott O mio babbino caro volt kivétel).
Ezért is vártuk nagy érdeklődéssel a mostani, második fellépést – hasonlíthatatlanul jobb akusztikai körülmények között, immáron csak zongorakísérettel, izgalmasabb műsorral, és remélhetőleg kifogástalan egészségi állapotban.

A közönség kitüntető érdeklődése mellett zajló koncert (régen láttam ilyen telt házat a Művészetek Palotájában) aztán gyorsan választ adott előzetesen megfogalmazott kérdéseinkre. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumáról gond nélkül, teljes szépségében jutott el hozzánk Kiri Te Kanawa hangja, minden hangerőprobléma nélkül, szinte szárnyalva – ehhez persze Julian Reynolds tartózkodó, visszafogott, inkább csak a korrekt kíséretre szorítkozó zongorázása is hozzájárult. A teljes szépséget tessék szó szerint érteni: Dame Kiri hangja hasonlíthatatlanul jobb állapotban volt most, mint öt évvel ezelőtt, szinte a fénykorában készült felvételeken megszólaló intaktságot idézte – és különleges, egzotikus, érzéki, de ugyanakkor átszellemült hangszínéből sem vesztett semmit. A műsor első részben megszólaló négy Mozart-dal hallgatása közben nem is nagyon lehetett az előadásra koncentrálni, csupán elmerülni a hang okozta élvezetben. Annyit azonban mégis regisztrálni kell, hogy noha a dalok tolmácsolásában olykor-olykor volt egy kis oda nem illő modorosság (főként az Un moto di gioia kezdetű arietta önkényesnek tűnő tempóváltásaiban), Kiri Te Kanawa már a harmadikként megszólaló Abendempfingung előadásában igazi mélységeket tárt föl, s egyben rámutatott arra is, hogy Mozart életművének sokak által ismert, mégis elhanyagolt fejezetét, a daltermést nem éppen értékének megfelelően kezeli az utókor.

Kiri Te Kanawa és Julian Reynolds

Kiri Te Kanawa és Julian Reynolds

Az utóbbi hónapokban több alkalommal is hallhattunk Richard Strauss-dalokat a Művészetek Palotájában – én nem tudom megunni őket, még ha közülük néhánnyal immáron harmadszor találkoztam az idén. Itt is elsősorban a lírai dalok, különösen a negyedikként megszólaltatott Morgen! előadása sikerült emlékezetesre és mélyre, míg a Strauss-blokkot lezáró Zueignung tolmácsolása az énekesnő még mindig igen gazdag technikai arzenáljára hívta fel a figyelmet – különös tekintettel az utolsó csúcshangra.

Két francia zeneszerző három-három dala következett ezután: az első részt Henri Duparc művei zárták, a másodikat Poulenc chansonjai nyitották. Noha a két szerző zenei világa első hallásra ég és föld (Duparc a romantikus dal hagyományait látszik követni, Poulenc pedig a párizsi chanson világa felé tárja ki a komolyzene kapuit), valami megfoghatatlan jellemző, amit jobb híján kénytelen vagyok franciásságnak nevezni, mégis összeköti őket. És Kiri Te Kanawa pasztelles hangszíne, mely a Strauss-dalok előadásában az ínyenceknek járó plusz, itt elengedhetetlenül hozzátartozik a franciássághoz – a művek lényegéből fakad a hangszín, és a hangszínből fakad a művek lényege.

Carlos Gustavino és Alberto Ginastera argentin zeneszerzők könnyedebb hangvételű, finom eleganciával és rafinált erotikával (lám, ez is a része Dame Kiri eszköztárának!) megszólaltatott művei után – melyek közül a Canción al arbol del ovido című Ginastera-dalt Kiri szinte el is táncolta – két olasz zeneszerző, Wolf-Ferrari és Puccini két-két dala zárta az estét. Az előbbi művek szinte zenei miniatűrök, első hallásra nem hagytak bennem mélyebb nyomot – annál inkább Puccini dalainak előadása. A Sole e Amore és a Morire? régóta része Kiri Te Kanawa repertoárjának, lemezre is énekelte őket – most a megformálás nemességén túl Kiri nagyszerűen érzékeltette a két dal különbségeit is: az első líraiságában is megbúvó iróniát, melyet a dal lezárásaként megkomponált ajánlás és aláírás („Al Paganini – G. Puccini”) is erősít (s mely eszünkbe juttathatja, hogy nem csak a zenei anyag, de az érzelemgazdagság és az irónia kettős játéka is a Bohémélet harmadik fináléját idézi); illetve a másodikban rejlő valódi, iróniától mentes tragikumot.

Ezzel a fennkölt hangvételű dallal ért véget a dalest hivatalos része – de hátra volt még négy ráadás. Mintha csak kárpótolni akart volna minket az öt évvel ezelőtt hallott, mindössze egyetlen ráadásért, Kiri most szinte számolatlanul szórta ránk az újabb és újabb meglepetéseket. Igen, operaáriákat is, mert végül ez sem maradhatott ki: Cilea Adriana Lecouvreur című operájának Io son l’umile ancella-áriája nyitotta a ráadások sorát, mely egyfajta ars poeticaként is szólt ezen az estén – az alázatos művész hitvallásaként. Aztán újra, még egyszer Lauretta áriája (O mio babbino caro) – az öt évvel ezelőtti derűs, kislányos előadáshoz képest most szinte tragikusan, valódi fájdalommal, még a végén sem feloldódva – de egy pillanatra sem szétfeszítve az ária kereteit. Ám még mielőtt végleg elérzékenyültünk volna, a harmadik ráadást követően Kiri egy maori köszöntéssel intett búcsút nekünk – a hírek szerint utoljára.

Biztosan állíthatom azonban, hogy Kiri Te Kanawa művészeténél csak egy valami hal meg később: a remény, hogy még egyszer eljön hozzánk.

Fotók: Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések